(…) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják.
Omladozó ispánkúti kőfalak, kiszáradt tuják a múzeumkertben, aládúcolt múzeumi mennyezet, megcsappant érdeklődés a Petőfi-megemlékezések iránt. Nem túl, sőt egyáltalán nem szívderítő állapotot tükröző ténymegállapítások ezek Fehéregyházán, a Petőfi 200 emlékév kezdetén. A Segesvár melletti falu Petőfi-kegyhelyének őrzője, Szabó József joggal említi az 1849. július 31-én a sokszoros túlerővel támadó cári sereggel vívott itteni csatában elesett – eltűnt?, nyomaveszett?, erről most ne nyissunk vitát, a lényeg, hogy életben utoljára itt látott – Petőfi Egy telem Debrecenben című versét. „…Aztán a télnek kellő közepében / Kifogyva szépen / A fűtőszalmám, / S hideg szobában alvám. / Ha fölvevém kopott gubám, / Elmondhatám, / Mint a cigány, ki a hálóból néze ki: / »Juj, be hideg van odaki!« // S az volt derék, / Ha verselék! / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatám, / Míg a fagy végre engedett. // És ínségben csak az vigasztala, / Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala.” 1844 meleg nyarának derekán vetette papírra debreceni emlékeit Petőfi, de azért legyünk őszinték: mind e verssorok, mind a Szabó József által jelzett állapotok ismeretében azért csak-csak végigfutkos némi hideg az ember hátán.
Távol áll tőlem, hogy elhamarkodott és messzemenő következtetéseket vonjak le ebből, s borúlátó jövőképet lássak és láttassak. Önkormányzati, pályázati, mecénási, másmilyen források minden bizonnyal lesznek, a sok száz szabadságharcos s velük együtt Petőfi kegyhelye minden kétséget kizáróan megújul és visszakapja szép arcát, az ispánkúti omladozó kőfalakat is helyreállítják, az aládúcolt múzeumi mennyezetet kijavítják, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy a kiszáradt tuják és virágok helyébe is kerülnek újak, friss hajtásúak. Ellenben, illetve ezzel együtt nem volna haszontalan elgondolkodnunk azon, hogy a forma–tartalom összefüggésben utóbbira vonatkozóan mit és hogyan lehetne tenni. Például abban a tekintetben, hogy szól-e még Petőfi a mai és a majdani nagyon fiatal nemzedékekhez, magyarabbul gyermekeinkhez, unokáinkhoz, s az ő majdani utódaikhoz? Összességében ebben a mai világban, amelyben klasszikusok alkotásai, gyakran életművük válik/válnak leértékelő újraértelmezés tárgyává; olyan világban, amelyben az emberiségnek, s ezen belül a magyarságnak alapvető értékeit teszik ijesztően sokan gúny tárgyává, van-e még helye Petőfinek? Az 1989-es rendszerváltások ötvenes–hetvenes, lassan elmúló korosztálya után vannak-e, lesznek-e olyan utódok, akik az iskolákban, az egyetemeken, a mindennapi életben, elméletben és a gyakorlatban is gondját viselik a hagyatéknak, és élnek vele?
Merthogy Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. De azoké is, akik a mindennapi élet szabta eszetlen rohanásban mindezek mellett simán elsuhannak az E60-as úton. Azoké is, akik Petőfi elvesztését Fehéregyházához kötik, s ezt örök érvényű, megmásíthatatlan tényként könyvelik el, lezárva ezzel halhatatlan költőnk földi pályafutásának mindösszesen huszonhat évét az ő irodalmi és forradalmi szerepéről szóló történettel együtt. De azoké is, akik az ő csontjait Barguzinban keresik, illetve ott vélik felfedezni, ami, ha valaha egyáltalán beigazolódna, vélhetően indokolttá tenné mind a magyar irodalom, mind a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc néhány fejezetének kiegészítését.
Mert lássunk tisztán: nem lehet nem észrevenni azt a pozitív erőket megmozgató valamit, azt a felemelő szépséget, amely az 1867-es kiegyezés és az említett 1989-es rendszerváltások utáni tiszteletadás kibontakozását jellemezte. Jó volna táplálkozni belőle, meríteni e felhajtó erőből, és élni vele. És Petőfi Sándor örökségéből. Aki és ami mindnyájunké.
