Kedves Kati, János, Noémi!
Kedves Murádin-unokák és rokonok!
Kedves barátai, kollégái, tanítványai, olvasói és tisztelői Murádin Jenőnek!
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Szomorú alkalom hozott minket össze ezen a napon. Murádin Jenőt, olyan embert, olyan alkotót vagyunk kénytelenek ma utolsó útjára elkísérni, aki az utolsó leheletéig az erdélyi magyarság által teremtett értékek felkutatásáért és felmutatásáért élt. Nem mellesleg, az egyik legnagyszerűbb kollégámat és barátomat.
Az egyik első írása, amelyet 1962 májusában publikált a kolozsvári Igazság napilapban, a tasmaniai honos törzsek szomorú sorsáról szólt, akiket a betelepülő brit gyarmatosítók kiirtottak. Arról értekezett, hogy az őslakosok kultúrája teljes mértékben eltűnt, következésképpen természetes környezetükben való megfigyelésük, műveltségük tanulmányozása lehetetlenné vált. A tudományos világ csak évekkel később figyelt fel az eseményekre, azonban akkor már késő volt, addigra ugyanis már a nyomuk sem maradt meg.
Talán ez a felismerés erősítette meg Murádin Jenőben azt a meggyőződést, hogy egy adott kultúrát addig kell megfigyelni, tanulmányozni és leírni, amíg ez lehetséges, amíg az létezik. Művészettörténészi tanulmányai ehhez szintén biztos támpontot nyújtottak. Nekilátott tehát összegyűjteni mindazokat az információtöredékeket, amelyek az erdélyi magyar képzőművészetről akkoriban még elérhetők voltak, és amelyek nélkül az összkép megrajzolását elképzelhetetlennek tartotta.
Évtizedekig dolgozott azon, hogy könyvtárak és levéltárak poros raktárainak mélyéről felszínre hozzon minden egyes vonatkozó információt. Fel akarta tárni és ekképpen megmenteni az erdélyi magyar képzőművészet történetének forrásait, hogy majd azokat rendszerezve, értékelve, legyen képes rendet vágni művelődéstörténetünk e fontos területén. Évtizedeken át tudatosan erre összpontosított. Pedig 1967-ben végre munkahelyet talált a kolozsvári Igazság napilap szerkesztőségében, ahol szintén állandó idegőrlő munkát kellett végeznie.
Szerkesztői és kutatói munkájával párhuzamosan elkezdett Nagybányára járni, kikérdezni kortanúkat, összeszedni forrásokat, megtekinteni műveket, eligazodni tehát a híres művésztelep múltjában, és részletekbe menően megismerni az ott megforduló alkotók munkásságát. Ehhez a munkához jelentős mértékben hozzájárult a Gáll Ernő által nyújtott Korunk-ösztöndíj is. Ennek folyománya volt, hogy a Nagybánya művészetével kapcsolatos első írását 1965-ben a Korunkban jelentette meg. Kolozsvár művészeti múltjáról írt esszéje ugyanabban az évben, ugyanott látott napvilágot. A következő években is állandóan kutatott, és folyamatosan publikált, valamennyi számára elérhető sajtókiadványban.
Az első nagybányai művész, akinek a tevékenységét tanulmányba foglalta, a náci haláltáborokban feleségével együtt elpusztult Klein József volt. Ez a munkája a Korunk 1966. áprilisi számában jelent meg. Klein élete és művészete volt egyébként az első kötetben kiadott monográfiájának is a tárgya, 1977-ben. Az 1989-es rendszerváltásig összesen hét művészmonográfiája került kinyomtatásra.
1990-ben ő is fellélegezhetett, és innentől kezdve tényleg nem volt megállása. Menetrendszerűen és hatalmas munkaerővel vallatta a céduláit és a jegyzeteit, a teljes összegyűjtött dokumentációját, és évente legalább egy-két kötetet letett az asztalunkra. Könyveinek a száma meghaladja a hatvanat, a sajtóban megjelent tanulmányainak, esszéinek és kritikáinak a száma pedig minden bizonnyal sok százra rúg.
Feljegyezte és publikálta ugyanis mindazt, amit a nagybányai és a felsőbányai művésztelep egykori alkotóiról érdemesnek tartott, lexikonba foglalta az ezeken a művésztelepeken megforduló alkotókat, tisztázta több monumentális köztéri alkotásunk múltját, az erdélyi magyar műemlékek sorsát, a könyveinket díszítő művészi alkotások rejtelmeit, megírta a legfontosabb erdélyi művészeti műhelyek és iskolák történetét, művészeti topográfiákat állított össze, és megörökítette számtalan erdélyi magyar művész emlékét, különös figyelemmel kísérve a női művészek pályáját is. Ezzel elévülhetetlen érdemeket szerzett művészeti múltunk feltárásában, az erdélyi magyar művelődéstörténet értelmezésében, és akadémiai tagságokon innen és túl is beírta a nevét Erdély jelképes aranykönyvébe.
Munkásságára a legjobb értelemben vett tudományosság, a szakszerűség, a leírt szó becsülete és nem utolsósorban az irodalmi igényesség volt a jellemző. Soha nem olvastam tőle olyan mondatot, amelynek valóságtartama megkérdőjelezhető lett volna.
Segítőkész kollégát, kiváló humorú embert, remek képességű tollforgatót ismertem meg benne, amikor a szerkesztőségben a helyére ültem. Aztán pedig igaz jó barátot, aki azóta is mindig önzetlenül segítségemre volt, bármikor fordultam hozzá adatért, eligazításért. De számtalan hazai és külföldi művész, művészettörténész és művészetpártoló is hálás Murádin Jenőnek, aki felhalmozott ismereteit, tudásának legszebb kincseit bőkezűen osztogatta mindazoknak, akik hozzá bekopogtak.
Az erdélyi magyar képzőművészet napszámosa volt, és hatalmas életművet hagyott ránk. Megkerülhetetlenek maradnak kutatásai eredményeit összefoglaló művei, amelyek közül itt csak kettőt, a 2011-ben megjelent Kolozsvár képzőművészete, továbbá a 2016-ban kiadott Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867–1918, illetve Romániai magyar művészeti irodalom, 1919–1989 című köteteit említem. Ezekkel és a többi ugyanilyen elmélyült és fontos munkájával kétségtelenül lefektette a jövő generációk művészettörténészei számára a biztos alapokat az erdélyi magyar képzőművészet történetének megírásához.
Kolozsvár képzőművészete című monumentális könyvében, amelyet Kántor Lajossal együtt lektoráltunk, Murádin Jenő ekképpen fogalmazott: „Kolozsvár éppen múltjából merít erőt kultúrája és művészete jövőjéhez. Mint poraiból föléledő főnix.” Szerintem ebben a mondatban nem csupán Kolozsvárra, hanem egész Erdélyre gondolt. Mert teljes meggyőződéssel hitt abban, hogy nekünk ezen a földön jövőnk van, és hogy mi itt megmaradunk. Ebből a hitéből merítsünk tehát erőt ennek a csapásnak az elviseléséhez mindazok, akiket magunkra hagyott: családtagok, kollégák, tanítványok, barátok, olvasók – valamennyien, akik szerettük és tiszteltük.
Jenő, a szép emlékedet megőrizzük, hatalmas munkásságodat minden adódó alkalommal felmutatjuk! Nyugodj békében, drága barátom!
(Elhangzott 2026. február 14-én Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben.)
