Tövishát a Szilágyságban

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángokból ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

                                          (Radnóti Miklós: Nem tudhatom…)

 

Vándorlásai közben akarva-akaratlanul is rájöhet az ember a Tövishát elzártságának és hátra­maradottságának egyik okozójára: az a vendég és csizma­marasztaló ragadós-agyagos sár irdatlan mennyiségére és mélységére. Nem csoda, hogy csak kis térségekben gondolkozhattak az emberek, főleg az önellátás megszervezésében és biztosításában. Áruikat a legközelebbi piacon-vásáron vagy városban értékesítették, áldatlan útviszonyaik és kezdetleges szállítási lehetőségek közepette. Azonban úgy mondják: minden rosszban marad jó is, hiszen nem özönlötték el a vidéket az ún. „műgyűjtők”, és a romlott világ hatása is gyengébben tudott gyökeret verni ebben az önberendezkedést felállító világban.

Külön a Tövishátról – erről az archaikus kistájról és néprajzi régióról írni a Szilágyság megkerülésével félmunka lenne, ezért mértéktartóan reflektálni ildomos az Ady által is hepehupás vén Szilágynak énekelt országrész tájtörténeti tagolására (is).

Nevének hallatán „lapos domboldalak, széles patakvölgyek, erdő koszorúzta bércek, szőlőskertek, művelt területek jutnak eszünkbe. (…) Gyönyörű ez a szilágysági táj! Honfoglaló eleink a téli-nyári szállásváltáson alapuló legelőgazdálkodásos állattartás folytatásához találhatott itt megfelelő környezetet. A gyéren benépesített hepehupák birtokba vétele után állandó telepek, falvak jönnek létre már a 10-11. században. Árpád-kori településeink templomaikkal együtt, hol a folyók mentén, hol a völgyfőkben, hol a dombokhoz simulva húzódnak meg csendesen, békésen.” Ilyen meghatóan ír A Szilágyság táji-történeti tagolása című munkájában a Kriterion Kiadó gondozásában Kolozsváron 1999-ben kiadott Szilágysági magyarok gyűjteményes kötetben második otthonáról, a Tordaszentmihályról származó és ízig-vérig szilágysági öntudattal azonosuló szilágynagyfalusi földrajztanár, Major Miklós, aki egész életét és munkásságát e táj kutatásának szentelte.

Dobai István közgazdász-történész kutatási eredményei szerint (miután elemezte a Szilágyság minden faluját határuk mezőgazdasági alkalmasságát véve alapul) Közép-Szolnok megye első telepesei magyarok vagy onogurok voltak. A nevek kialakulásának sorrendjéből megállapította, hogy a 240 szilágysági falu közül csak hatnak van román eredetű neve, az is a letelepedésre legalkalmatlanabb, eldugott hegyvidékeken, és keletkezésük a 14. század végére datálható. (Dobai István: Szilágysági népesedéstörténeti adalékok. Múlandó Szilágy. Regun Press Kiadó, Kolozsvár, 2007.)

A Szilágyság tájnévvel többen is foglalkoztak (Bunyitai Vincze, dr. Petri Mór, Szabó T. Attila, Dr. Kós Károly, Major Miklós, Kui János) és elmondhatjuk, hogy többségük a vidéken gyakori mezei szil (Ulmus campestris) fanévről és a -gy képzőből származtatják elnevezését, a Szilágy így szilfás medret jelenti és a Szilágyfőkeresztúr határában, a Cseresznyés-kútból kibuggyanó és a Szélszegnél a Szamosba ömlő Szilágy-patak bővebb vidékét értjük a név alatt. Nagyjából a Meszes és a Bükk-hegység közé ékelt medencéről lenne szó. Kui János szerint azonban a „Szilágy névalakban nem a szil fafajtához járuló -gy képzőt keressük, hanem a második tagban a völgy, folyóvízmeder jelentésű önálló szót feltételezzük. Szilfaerdőben gazdag völgyet nevezhetett meg, a Szilágy-patak medrét… Ha -gy képzős alaknak tekintjük, nem tudunk mit kezdeni az á-val, hiszen hosszú magánhangzóval kötőhangként a magyarban nem találkozunk (…) a -gy képző nem éli túl a 12. századot (…) A folyó neve hamarabb (1246, aqua Scylag) jelenik meg írott forrásban, míg a Szilágyság először 1494-ben fordul elő Zilagysag alakban. (Kui János: Adalékok néhány földrajzi nevünk keletkezéséhez. Szilágysági magyarok, Bukarest, Kriterion Kiadó, 1999.)

Tudott dolog, hogy a mindenkori Szilágyságot a népi tájszemlélet három kisebb régióba sorolta, éspedig Kraszna mente, Felső-Berettyó vidéke és Tövishát. Földrajzi fekvésüket véve figyelembe Virág Magdolna néprajzos, a szilágysági magyar falvak közé sorolja az Érmelléket is. (Virág Magdolna: Temetés a Tövisháton. Debrecen, 1994)

Tövishát a Szamos, a Mázsa- és a Zilah-patak által határolt háromszögbe foglalt területet jelenti. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint „Tövishát a Szilágyság középső vidéke a Szamos és Krasznába futó patakok hátságán”.

Véglegesen még el nem döntött számú magyar vagy részben magyarok által is vegyesen lakott falvak és Szilágycseh városa alkotják – magyar tájszemlélet szerint – Tövishát vonzásterületét. A Tövishát Társaság még az alapító szabályzatában is bizonytalankodó: 32 település Szilágy, 7-7 pedig Máramaros és Szatmár megyében szerepel. Kós Károly viszont 37 települést, Sipos László 40-et, Major Miklós 35-40-et, Baksai Károly 46-ot, míg Erdőközi Zoltán 30 magyar falut tart tövishátinak. Véleményünk szerint addig terjed e tájegység, ameddig annak népe magáénak vallja múltját és jelenét is. Hiába sorolgatjuk ide például Szilágylompértot és Sarmaságot, vagy akár a legszélén elhelyezkedő Dobrát is, ha a népi tudatból hiányzik a hovatartozás igénye.

A tájegység nevéről

Tövishát nevét először 1570-ben Ilosvai Selymes Péter említi, amikor a Kusallyal szomszédos falvakat tövisháti településeknek tekinti. Pesty Frigyes 1864-es helynévtárában Diósadról szólva a falutól keletre elhelyezkedő településeket tövishátiként szerepelteti. A Szilágyságból származó Szilágyi Ferenc történetíró szerint a Szilágyfőkeresztúrnál eredő Szilágy vize mellett bal felől elvonuló hegygerincet nevezik Tövishátnak.

Neve a tövis és a hát szavak összetételéből ered. Az első tag jelentheti a búzában kárt tevő tövist, de a galagonyabokorból készülő sövényt is. A hát vagy hátság tájképző szavak mindenütt ismeretesek a magyar nyelvterületen. Az is valószínű, hogy a Tövishát elnevezést a szomszédos tájak módosabb népe ragasztotta a Szilágy-patak menti „sován” vidékre (akárcsak Kalotaszegen, ahol a felszegiek hordják fentebb az orrukat a másik két kistáj lakosaihoz képest). (Bővebben lásd: Major Miklós: i. m.; Biczó Gábor–Kotics Tibor: „Megvagyunk mi egymás mellet…” Magyar–román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton, Miskolci Egyetem, Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, 2013)

Érdemes idézni Budai Ilona előadó­művész A néphagyomány szerepe a pedagógiai munkában című előadásából, amelyben a Tövishát népi lelkületére tapint rá: „amilyen békésen és szelíden helyezkednek el és férnek meg egymás mellet Tövishát dombjai és völgyei, úgy alkalmazkodtak hozzá lakói is. Tövishát népe a kezdetektől fogva forrón ragaszkodott szülőföldjéhez, hagyományaihoz, anyanyelvéhez. Semmilyen dúló ellenség vagy diktatúrák sötét árnyéka nem tudta szülőföldjéről elűzni, sem önazonosság-tudatában megrendíteni. Az itt élők fontos emberi jellemzői a szerénység, gerincség és az egyenes beszéd.”

Nyelvjárási szempontból László Géza három csoportba osztja a régiót, vagyis a zilahi területre (Felső-tiszai), a Diósad-vidékre (székely és palóc), illetve a Sarmaság-vidékre (erőteljes palóc hatás). Péntek János professzor szerint a Tövishát átmeneti terület a Tisza-Körös vidéki és az északkeleti nyelvjárás között. (Virág Magdolna: i. m.; Péntek János: Magyar nyelv és nyelvjárásszigetek Romániában, MTA, 2013)

Mostanában Camelia Burghele mu­zeológus jelentette meg Hét nap a Szilágyságban című, román, magyar és angol nyelvű könyvét. Ebből kitűnik, hogy a Tövishát kifejezésünknek nincs román megfelelője (akárcsak Kalotaszegnek sincs). A Zona Codrului–Bükkvidék pedig teljesen mást takar. „Az eme határvonalak között elterülő falvak egy átmeneti sávot alkotnak a Bükkvidék és az úgynevezett Szilágy néprajzi zóna (Codrul Sătmărean şi zona etnografică Sălaj) között: Szamosszéplak, Bősháza, Szilágyszeg, Désháza, Nagyszeg, Szi­lágy­nádasd, Oláhhorvát, Völcsök, Mutos, Nyírfalva, Menyő, Magyarbaksa, Nagymonújfalu, Szilágykírva, Szi­lágy­erked, Kusaly, Diósad, Mocsolya, Szi­lágy­sámson, Szilágysziget, Szilágykövesd, Kisderzsida.

Bebizonyítandó e falvak Bükkvidékhez való hozzátartozását, több érvet lehetne felsorolni azok közül, amelyeket a Szamos és Szilágy-patak völgyek beékelése esetében használnak (a történelmi és földrajzi egység, a közös múlt, a hagyományos tárgyak művészeti nyelvezete, ugyanazoknak a daloknak a terjesztése, a jellegzetes gondolkodási mód stb.); úgyszintén a néprajzi észrevételeket is: az ünnepi öltözék összetételének hasonlatossága, a köznapi tárgyak egyező megnevezése vagy a dalszövegek nyilvánvaló hasonlatossága.” (Camelia Burghele: Şapte zile în Ţara Silvaniei / Hét nap a Szilágyságban / Seven days in the Land of Sylvania. Caiete Silvane. Ed. Etnologică, 2015.; Ghidul Turistic al bisericilor de lemn din microregiunea Tövishát. Ed. „Fundaţia Mihai Viteazul Guruslău 400”.)

Nem kenyerünk a fentiek pro vagy kontra bizonyítgatása, csak azt tudjuk, hogy „megvagyunk mi egymás mellett” mindjárt ezer éve, ugyanabból a forrásból ittuk a vizet, ugyanazzal a sóval sóztunk, könnyünk és bánatunk is ugyanolyan keserű volt, mint a románoké, s még a történelem folyamán is megéltünk jó szomszédként, esetleg barátként, leszámítva egy-két zavaros helyzetet. De hát az már múlt és történelem, és annak soha nem szabad rossz tanácsadónak lennie! Számunkra a Tövishát továbbra is élni akarásunk reklámozatlan példája. Ennek ellenkezőjét bizonygatni nem más, mint erőltetett ügyködés. A Bükkvidék nekünk teljesen mást jelent.

Épített hagyaték

Évszázadokat átívelő egymás mellett élésük során minden nép hagyott hátra itt a Tövisháton szívet-lelket és szemet gyönyörködtető alkotásokat. Ebben a kategóriában említhető a népi építészet gyöngyszemeit képező 78 román fatemplom a Szilágyságból, amelyekből a Tövisháton épültek a következők: Kis-Doba (a 16. század, Kírvárról hozták végig fagörgőkön), Nyírmon (1547), Magyarbaksa (1625), Szilágysziget (1632), Bősháza (1680), Mocsolya és Szamosardó (18. század), Szamoscikó (1710), Debren (1720), Szilágykorond (1723), Oláhnádasd (1732), Oláhhorvát (1749), Nagyszeg (1760-1762), Szilágykövesd (1796), Nagymonújfalu (1798, Vérvölgyről vásárolták), Völcsök (1781), Szilágyszeg (1841, ma már nem létezik).

A román fatemplomok építésének nagy hulláma az 1720 és 1760 közötti időszakra tehető. Bucow osztrák tábornok 72 újonnan épült román templomot említ egy Mária Teréziának írt jelentésben. A kőépítményeket megelőzően hasonló magyar fatemplomok léteztek a Tövisháton: Szamosújlakon (1699-ig), Szilágyerkeden (1751), Völcsökön (1753–87), Nagymonban (1725-ig), Vérvölgyön (1798-ig, Nagymonújfaluba került), Sza­mosudvarhelyen (1808), Vicsán (19. század eleje), Monón (1825 előtt), Benedekfalván és Magyarbaksán, valamint kecses haranglábak Menyőn, Szilágylelén (18. század eleje), Szamosardón (1726), Vicsán, Hadadon, Kusalyon.

Virágos festésű kazettás mennyezetek és karzatok a tövisháti templomokban is megjelentek Szilágyfőkeresztúron (1712), Nagymonban (1755), Hadadon (az összeomlás előtt álló templomban), Hadadnádasdon (sajnos, csak a legénykarzat alatt), Bogdánd (karzat- és szószék-festmények), Szamoscikón.

Ugyancsak a népi építőmesterek rátermettségét, egyben a szőlő- és bortermelés fontosságát bizonyítják a közösséget szolgáló szőlősajtok vagy medvesajtok. Leghíresebbek voltak a Vérvölgyön (1837), Goroszlón (1925-ig), Szamosardón (Molnár Miklós portáján, újraszerelve a templomkertben) és Szi­lágy­görcsönben (Major Ferenc udvarán) használtak, amelyekből már csak a méretes srófok (csavarmenetek) találhatók meg az említett utolsó két településen.

A Tövishátnak múltbeli jellegzetes bocskoros–hétszilvafás, kisnemesi népviseletét, építészetét, patics- és vert falú, nyeregtetős, hármas tagozódású házait, faoszlopos–lábas tornácait, fazekasiparát (Désháza, Szilágyballa) és temetőinek díszes faragású fejfáit (Hadadnádasd, Bogdánd) érdemes még kiemelni. Présházas pincéiről messze híres Szi­lágy­sámson, Szilágyballa és Sarmaság. Legzártabb területe kétségkívül Kusaly, Kirva és Erked vidéke. A Szilágypatak-mentiek könnyebben kommunikálnak Szilágycsehvel és a megyeszékhellyel is.

A néphagyomány szerint a török világ után a Tövishát néhány településére (Diósad, Kusaly, Mocsolya, Erked, Szi­lágy­sámson, Szilágyszér, Szilágyballa, Bogdánd) székelyeket telepítettek, míg Sarmaságra palócokat hoztak. (Virág Magdolna: i. m.; dr. Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet. Kriterion, Bukarest, 1974.)

Külön Tövishátról, a kistájról (leválasztva Szilágyságról) nagy lélegzetű, monumentális történelmi munka még nem készült. Léteznek ellenben alkalmi írások, rövid tanulmányok (Sipos László: A Tövishát tájegység néprajzi bemutatása; Népi építkezés a Tövisháton; Erdőközi Zoltán: A Tövishát tájegység történelmi bemutatása; Kónya László: Tövishát múltja és jelene). Különböző ünnepségeken rövid előadások hangzottak el a tájegységről (Budai Ilonától, Vida Katalintól, Varga Dombi Istvántól, Vicsai Jánostól). Ahhoz, hogy valaki komoly átfogó Tövishát-monográfiát írjon, feltétlenül át kell rágnia magát Petri Mór hat kötetes Szilágy monographiájának dokumentumain, a Szilágysági magyarok (1999) 34 tövisháti falut megörökítő tanulmányain, az Örök Szi­lágy (2009) több mint ezeroldalnyi adatgyűjteményén, Dobai István Múlandó Szilágyság (2007) érdekfeszítő könyvén és számos résztanulmányon (amiket az egyes források megjelölésénél feltüntetünk). De ha még ez sem elegendő, elővehetők a Váradi Regestrum, a Leleszi Konvent és a Kolozsmonostori Konvent iratai, segíthetnek az úrbáriumok vagy az egyházi levéltárak is.

Népek szálláshelye

Elmondható, hogy sem a Szilágyságban, sem a Tövisháton nem voltak történelmet eldöntő csaták és események; inkább a hadak átjáró vidéke, sarcoló élelemutánpótoló területe, esetleg pihenőhelye volt e térség. Nevezetesebb események azonban történtek a Tövisháton vagy a szomszédságban is. 1601. augusztus 3-án Magyarnagygoroszlónal szenvedett vereséget Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem Giorgio Basta osztrák generális és Mihai vajda seregétől (Goroszló határnevében ma is Hatvanfának nevezik a Csáki István seregéből kivégzett 60 nemes vesztőhelyét). 1705. november 11-én Zsibónál, a Szamos mellett zajlott le a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc vesztes csatája. 1849. augusztus 25-én Kazinczy Lajos ezredes Zsibón, a Wesselényi-kastélyban tette le a fegyvert utolsóként az erdélyi ezredek közül (október 25-én ő is vértanúhalált halt Aradon). 1919. április 16-án zajlott le a hadadi csata, a 32-es Székely hadosztály Király Gyula főhadnagy vezette zászlóalja és a román királyi csapatok között.

A tövisháti falvak egy része Árpád-kori település. Azok, amelyeknek első említése 1350 előttre datálható, valószínűleg jóval előbb léteztek, hisz a név kialakulása hosszadalmas folyamat eredménye. Az előkerült sok kő-, réz- és bronzszerszám arról tanúskodik, hogy a tájegységen jóval a honfoglalás előtt avar és szláv népcsoportok éltek, tőlük származik a temetkezésihalom-rendszer a Szilágyságban. A magyarok láncszerűen telepedtek le falvaikban a Szilágy-, Mázsa- és Zilah-patakok mellett. Ha kezdetben léteztek szabad királyi települések is, az 1360-as évekből ez az állapot változott, amikor a Jakcs család királyi adományul kapta Meszesapát monostorát hat faluval együtt, hogy 1454 körül szinte az egész vidéket birtokolja. E családból származott erdélyi vajda (Kusalyi Jakcs Mihály), váradi püspök (Jakcs Dénes), székely ispán (Jakcs Mihály). 1384-ben megjelentek a Drágffyak (Máramarosból jöttek a Bogdán családból, Dragoș fiainak leszármazottaiként), ha­marosan tulajdonukba került Kővár, Erdőd, Szi­lágy­cseh és Aranyos vára is. A végvári harcokba belefáradt nemesség közül a Gyulaffyak és a Wesselényiek vetették meg a lábukat a Tövisháton. Közülük az utóbbiak Hadadra tették át székhelyüket, és a 20. század kezdetéig fontos szerepet játszottak Közép-Szolnok vármegyében, mint főispánok, de mint templom-, iskola- és színháztámogatók is.

Történelme során Tövishát lakói sokat szenvedtek a tatár, a török és a német hadak portyázásakor, a jobbágyság gyakran elmenekült a fosztogatás és a gyilkolás elől. Az 53 elpusztult faluból 12 sohasem épült újjá (ilyen volt Sándorháza, Bőnye, Apácza, Száldobágy, Róna). Az állandó bizonytalanság, a zaklatások és a hadi kötelesség teljesítése következtében állandóan apadt a lakosság száma, vagy nőtt az elvándorlóké. Így aztán 1341-ben hat faluban telepedett meg román nyelvű népcsoport, hogy a 15. század végén már 82 román falu létezzen a Szilágyságban, sőt 1750-ben a románság lélekszáma már csaknem azonos volt a magyarokéval (a 67 821 lakosból ekkor 34 764 volt magyar és 33 057 román). 1800-ban a románok létszáma már 10 000-rel meg is haladta a magyarokét. A vallásukat féltő románok is ide menekültek a törökök elől. Diósadra, Erkedre, Szérbe és Bogdándba székelyeket (az 1720–1740-es években), valamint az 1750-es évektől németeket telepítettek a Wesselényiek a hadadi és tasnádi birtokaikra ötévi teljes adómentességet ígérve a telepeseknek. A 18. század elejére akár 100 százalékot is elérte a lakosságcsere egyes településeken!

A mohácsi vészt követő török uralom idején szörnyű pusztítás ment végbe a Tövisháton is. Véget ért vidékünkön is a szép építéssorozat, csak pár fatemplom és a menyői fatorony (1619) építése említésre méltó. A kuruc korban úgyszintén hatalmas volt az anyagi és emberveszteség. Az 1848–49-es forradalom idején szerencsére a Tövishátot elkerülte a nemzeti villongás, de a Szilágycseh és Zsibó környéki parasztság elsők között tagadta meg a dézsmamunkát. A 20. századi két világégés áldozatainak nevét minden közösség márványtáblára vésve őrzi kicsiny templomában. Az utána következő kommunizmusnak sikerült tönkretenni a népi közösséget, a föld és a becsületes munka szeretetét. Iparosodás hiányában a vidék lakói ma is ingáznak vagy elköltöznek szülőföldjükről, a sovány föld és a kiöregedett lakosság pedig nem elégíti ki az irányvesztett mai világ anyagi igényeit, elvárásait.

Tövisháti helységek

A továbbiakban tekintsük át röviden a Tövishát jelentősebb arányban magyarok lakta vagy részben magyar lakosságú települései.

Szilágycseh. A tájegység központja, 1968-ban emelték városi rangra, de már a középkorban is mezővároska volt a vár szomszédságában. Peres iratok tanúsága szerint jelentősebb nemesi családok, a Jakcsok, a Drágffyak és Gyulafiak voltak a városka patrónusai. Vásáros központ volt, de lakosainak jelentős része ma is földműveléssel, szőlőtermesztéssel egészíti ki jövedelmét. A csatolt falvakkal együtt nyolcezer főt meghaladó (8008) lakosság nemzetiségi megosztása majdnem fele-fele arányban magyar, illetve román. A város 5404 lakosából 3260 magyar, 2102 román és 42 más nemzetiségű a 2011. évi népszámlálás szerint. Legrégebbi épülete a 17. században épült református templom, híres emberei Drágffy János országbíró (aki az 1526-os mohácsi csatában az országzászlót védve áldozta fel életét) és Fábián Dániel református lelkész (1810–1894), az 1848–49-es forradalom és szabadságharc börtönt is megjárt hőse. A 20. század két világháborújában 37 szilágycsehi hős vesztette el ártatlan életét, míg a barcaföldvári internáló táborban 84-en szenvedtek vagy pusztultak el a második világégés legvégén, nevük megörökítésére emlékmű készül. Jelentős a Berekenye Néptáncegyüttes tevékenysége (Szőke Sándor és Anikó irányításával), valamint az évente megrendezett színjátszó fesztivál, a PADIF Bodea György szervezésében.

Benedekfalva. Aki Tövisháton jár, feltétlenül látogassa meg Benedekfalva határában a Szamoson található szépséges Cikói-szorost, valamint a szoros bejáratánál az Aranyos-vár maradványait.

Bogdánd. Az egytornyos falu temploma már 1470-ben állt. Az 1997-ben létesített tájháza magyar múzeum (1997) és a híres iskolaigazgató, Sipos László (1948–1999) nevét viseli. Híres a Rozsmalint hagyományápoló tánceggyüttes és az évenként megrendezett bogdándi nemzetiségi néptánctalálkozó.

Désháza. Nemes falu, híres jellegzetes fazekasságáról (1954-ben még 36, iparengedéllyel dolgozó fazekas élt a faluban); az utolsó igazi fazekas, Hunyadi Imre 2004-ben hunyt el. Ma Máté Lajos próbál megélni e régi mesterségből. A református templom előtt áll Nagy Sámuel, az 1989-es romániai „forradalomban” hősi halált halt kiskatona emlékműve, ez egyedülállónak számít a Szilágyságban.

Diósad. Az impozáns, 1894-ben felszentelt református temploma előtt áll Szabó Pál ny. esperes,1848-as huszárhadnagy, a Bem-testőrcsoport parancsnokának sírköve (a temetőben található sírhantjáról származik) és az 1999-ben emelt Ady-kopjafa a költő bronz-arcképmásával. A fejfát Szalai István faragta. Ady a saját gyökereit a régi Ad kisnemesei közül származtatta.

Hadad. A 15. századból származó, gótikus stílusban épült református temploma festett mennyezet-kazettás, ez Tövishát egyik legszebb és legjelentősebb középkori műemléke. Sajnos, talajcsúszás miatt a templom menthetetlen, összeomlás előtt áll. Híresek a Wesselényi- és a Dégenfeld-kastélyok. Innen származik L. Ady Mariska (1888–1977) költő, elbeszélő, Ady Endre unokahúga. Az iskola 2013 óta Wesselényi nevét viseli.

Hadadnádasd. „Az egész Szilágyságban itt faragják a legdíszesebb fejfákat” – állapította meg Sipos László.

Kusaly. A Jakcsok ősi fészke; monostori templomának szépséges gótikus ajtaja 1422-ből származik. Itt tanítóskodott Ilosvai Selymes Péter, aki – mondása szerint – „sombokorban”’ írta verseit.

Magyargoroszló. A múltban jobbágy­falu volt. 1976 óta a Csipkésdomb nevű határrészén áll Mihai Viteazul és az 1603. augusztus 3-i goroszlói csata emlékműve, Victor Gaga alkotása.

Menyő. A 15. században épült műemlék kőtemploma alapjában gót stílusú, vörös-márvány kapuja azonban reneszánsz stílusban készült 1514-ben Désházy István esztergomi várkapitány jóvoltából, építőmestere Firenzei János volt. A templom mellett áll a 17. század első feléből származó impozáns fa-harangláb.

Monó. A történelmi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség határfaluja, a Vigyázó dombvonulattal, amelyet a Szilágy-patak nyugat–kelet irányban megkerül, mielőtt beleömlik a Szamosba. Egy helyi legenda szerint ide temették Toldi Miklóst az Alsómező nyugati részén emelkedő Dombra. Itt született Nagy-Tóth Ferenc biológus, a Román Tudományos Akadémia Biológia Intézetének főkutatója, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott tanára.

Nagymon. Törpefalu kevés lakossággal. Itt született Márton Gyula (1916–1976) híres nyelvészprofesszor, a szi­lágy­sági nyelvjárás kutatója, szülőháza falán emléktábla áll.

Sarmaság. A tájegység egyik legnagyobb és legtehetősebb települése. A hozzátartozó falvakkal együtt több mint hatezer lelket számlál, a községközpont lakosságának 80 százaléka ma is magyar a 2011. évi népszámlálás szerint. Hányatott történelme során Sarmaság több birtokost cserélt, gazdái voltak a Jakcsok, a Sarmaságiak, a Kemények stb. Vásáros hellyel rendelkező mezővárosi jellegét hordozó település, a vasút megépítése és a szénbányászat (19-20. század) elindítása következtében komoly fejlődést ért meg. A szocialista ipar bukásával a bányászat is visszafejlődött, így az emberek újra a föld megmunkálásával és szőlőtermesztéssel egészítik ki jövedelmüket. Dicséretet érdemel a szépen karbantartott, művelődési központnak és tájháznak is berendezett Kemény-kastély, amelynek parkjában Kemény János fejedelem mellszobra és a Szabadság emlékmű áll. A közelmúltban adták át a központban az új községházát és polgármesteri hivatalt. Figyelemre méltó az Europan Kft. malomipari vállalat, a kárásztelki Ágoston-fivérek vállalkozása, a település legjelentősebb befektetése. Dicséretre méltó a Bai Attila művelődési ház-igazgató által irányított Illegetők tánccsoport.

Sülelmed. A református parókián található Tapsony Endre (1891–1969) költő, író, jogász emlékháza.

Szamosardó. Gótikus elemeket hordozó műemléktemploma mellett 1726-ból származó harangláb áll, a templom régi kazettáit beépítették a bútorzat első padjaiba. Kós Károly nevét viseli a bentlakásos általános iskola.

Szilágyballa. Minőségi fehér boráról messze földön híres település. Itt dolgozik és alkot vidékünk utolsó szakavatott fazekasmestere, Csibi Csaba.

Szilágyfőkeresztúr. Gótikus ablakokat tartalmazó, kazettás mennyezetű református temploma 1712-ben épült. Tinódi Lantos Sebestyén Erdéli históriában említi Izabella és Martinuzzi búcsúját: „Elinditá barát asszont Kassa felé, őtet elkiséré Meszes úta felé, Szentkirálig méne ő ott búcsút véve”. Itt született Suba Lajos (Persuba) (1886–1946) költő, diósadi és görcsöni jegyző, valamint Virág Ágnes néprajzkutató.

Szilágygörcsön. Egyetlen nem kisnemesi falu a Szilágy-patak mentén, a Wesselényiek egykori fészke; kastélyukat széthordták, nyoma sincs. Innen származik Fazakas Ferenc egykötetes író, az Életemet elmesélem (1998) szerzője.

Szilágylele. Kun Béla, a Magyar Tanácsköztársaság egyik vezérének szülőfaluja. Református temploma mellett kecses, a 18. század első felében épült harangláb áll.

Szilágysámson. Jeles szőlőtermő és bortermelő falu, ahol régen még a szegény embereknek is volt présháza. Egyesek úgy tudják, hogy régen annyi pince volt a hegyen, mint ahány ház a faluban. Nótás kedvüknél talán csak vendégszeretetük nagyobb. Sokan foglalkoznak méhészettel is, jelentős a méztermelésük.

Szilágyszeg. Állnak még a Benkő- és a Horváth-kúriák. A menyői patakon gát épült, az ottani komoly halastó kedvenc pecázó hely.

Vérvölgy. Neve a pogánykori csatározásokat takarja. Értékes 1591-ből származó, a református egyházközség tulajdonát képező aranyozott ezüst úrasztali pohara. Komoly táncoktatás folyik itt Süle Erika papné és fia, Ádám irányításával, a tánccsoport neve Kökörcsin. (A helységekről adatok bővebben: Szabó Árpád–Ungur Gabriella: Szi­lágycseh kismonográfiája, Zilah, 2011.; Biczó–Kotics, i. m.; Dobai István, i. m.; Szi­lágysági magyarok (1999, Bukarest); valamint az előkészületben levő Szilágysági magyarok II. és III. kötet.

Dióhéjban lehetne még írni a Tövishát többi kis településéről, de inkább ajánlatos meglátogatni a még sok érdekességet rejtő, völgyek mélyén szunnyadó kis falvakat.

Zárszóként álljon itt a szülőföldjéről Zilahra szakadt tanárkollégám megindító vallomása: „Nyírmontól Szilágyszeg felé haladtában megszélesedik a Szilágy-patak völgye, nyitottabbá válik a táj, amelyet aztán mégis könyörtelenül lezárnak a hadadi erdők, a bükk­aljai dűlők s a csehi-völcsöki meredek dombok. Mikor autómmal átsuhanok a Szilágy hídján, úgy érzem, máris otthon vagyok.” (Vicsai Zsolt)

Végül álljanak itt ízelítőnek szi­lágy­sági-tövisháti csipkelődő élcelődések, amelyekkel az egymást jól ismerő szomszédok ugratják egymást.

Szilágysági – Tövisháti élcelődések (Tyukodi Lajostól)

(A felhasznált képek Szabó Árpád felvételei)