Péter Éva méltatása

Péter Évának gyermekkora óta második otthona volt a templom, így hát megismerte a gyülekezeti éneket.

Így hozta az élet… – mondja, amikor szóba került, hogy pedagógusi pályája sok éve a Babeș-Bolyai Tudományegyetem református tanárképző karához kötődik: itt kezdett tanítani 1997-ben gyakornokként, és a ranglétra megfelelő fokain „fellépkedve”, 2012-től ugyanitt előadótanár.

Én pedig arra gondolok, hogy talán nem is egészen véletlenül hozta úgy az élet, hogy pályájának tanári és zenetudományos része egyaránt szorosan kapcsolódik az egyházi zenéhez.

Péter Évának gyermekkora óta második otthona volt a templom, így hát megismerte a gyülekezeti éneket. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy érettségi után évekig (1984–1995-ig) kántorként dolgozott Kolozsváron az Írisz negyedi, majd a Farkas utcai református templomban. A Kolozsvári Zenelíceum egykori hegedűszakosaként alaposan meg kellett dolgoznia ezért, de az orgona mindig is hozzátartozott az életéhez.

Életének fontos része az egyházzenei konferenciák szervezése: meggyőződése, hogy ezek jelentősége elsősorban abban rejlik, hogy közvetlenül összekapcsolja a diákokat az egyházi szolgálatot végző kántorokkal, lelkészekkel, s így mindkét felet jól szolgálja. Az általa szervezett konferenciák külföldről is rangos résztvevőket vonzanak Kolozsvárra, a református egyházzene legjobb ismerőit igyekszik elhozni, olyan szaktekintélyeket, mint Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy, aki mindig nagyon tartalmas előadásokat tartott, továbbá Dávid István orgonaművészt, Fekete Csabát, a debreceni kollégium kutatóját, illetve a budapesti református egyházzenei tevékenységet irányító Bódis Tamást.

Ugyanakkor egyházkerületi zenei előadóként folyamatosan friss zenei anyaggal, továbbképzők szervezésével igyekszik segíteni a kántorok, illetve a gyülekezeti kórusok tevékenységét.

Az egyházzene fontos vonalat képvisel Péter Éva zenetudományos tevékenységében is. 2005-ös doktori dolgozatát Református gyülekezeti énekek az erdélyi írott és szájhagyományos forrásokban címmel előbb magyar nyelven adta ki (2008), majd román nyelven is összegezte két kötetben (Cântări comunitare reformate în tradiţia scrisă şi cea orală din Transilvania, 2009)

Péter Éva további kötetek szerzője is. Pedagógiai tevékenységéhez kötődő kötetek, amelyek közvetlenül elősegítik a diákok fejlődését a Kottaolvasó gyakorlatok (1999), az Ének–zene módszertan (Szenik Ilona társszerzővel, 2010) és a Zeneelmélet kurzus (2009). Egyházzenei kötetét a magiszteri hallgatók tananyagként is hasznosíthatják; a zeneelmélet-kurzus, mint a szerző mondja, „praktikus könyv”, amely tartalmazza a zeneszakos diákok számára fontos alapismereteket. Talán ezt, illetve az elméleti tudnivalókat kiegészítő Szolfézs példatárat (2009) forgatják leggyakrabban a zeneszakos hallgatók.

Márkos Albert zeneszerzői – elsősorban kórusszerzői – életműve is hangsúlyosan foglalkoztatta. Magiszeri dolgozatában a zeneszerző kórusműveit elemezve ébredt rá arra, hogy olyan zenei anyagról van szó, amelyet feltétlenül kellene ismertetni a diákokkal, s a dolgozat mintegy megalapozta a folytatásnak is tekinthető Márkos Albert vokális népdalfeldolgozásai című könyvet (2012), amelynek partitúraanyagát énekkarok is hasznosítják, tudomásom szerint például a Romániai Magyar Dalosszövetség által szervezett Márkos Albert emlékünnepségen (2014) a Guttman Mihály Pedagóguskórus is erre alapozta műsorát.

A különböző rangos szaklapokban (Református Szemle, Parlando, Studia Musica, utóbbinak 2008-tól szerkesztőbizottsági tagja is) közölt, illetve zenetudományos konferenciákon bemutatott tanulmányok, előadások, amelyek mind hozzátartoznak egy egyetemi tanár portréjához, nagyon hosszú jegyzéket tesznek ki.

Péter Éva azonban úgy véli: igazából ezekből pontosan az hiányzik, ami a legfontosabb: a pedagógiai munka minősége, ami nem szerepel a jegyzékben, és nem is mérhető precízen, pontozással. A mód, ahogyan diákjait irányítja, előrehaladásukat igyekszik megalapozni úgy, hogy az óra, legyen az szolfézs-zeneelmélet vagy egyházi ének, a zenetanítás módszertana vagy pedagógiai gyakorlat igazi élményt jelentsen, s a tanulást optimálisan elősegítő folyamat legyen.

Úgy érzi, megtalálja a hangot a tanítványaival, figyel rezdüléseikre, olvas a tekintetükből. Sok éve tanít ugyan, de mindig másképpen, hiszen évente más és más diákközösség érkezik az egyetemre, más színvonalon, más képességekkel, ő pedig szívesen alkalmazkodik hozzájuk. Számára a tanári pályáján maradandó sikert jelenthet egy szorgalmas tanítvány, egy jól sikerült szakdolgozat, ő pedig tud örülni a szorgalmas, következetes diákoknak, és (szerencsére) minden évfolyamon akad olyan tanítvány, akivel öröm dolgozni.

A tanítás öröme mellett legfontosabb számára a család, amelyben kölcsönös az egymásra figyelés, és mindkét gyermek megtalálta azt az utat, amely elégtételt, örömöket hoz számára.

Nem hiszem, hogy Péter Éva gondolt arra, hogy EMKE-díjat kap, bár nem ez az első kitüntetése. Hiszen 2002-ben a Romániai Magyar Dalosszövetség Jagamas János-díját vehette át (tegyük hozzá, 2002-től ő a szövetség egyik alelnöke), 2007-ben pedig a Babeș-Bolyai Tudományegyetem keretében működő ökumenikus kórus irányításáért tüntették ki.

Amióta ismerem, mindig szerény és mosolygós, a rádiós mikrofont szelíden, de határozottan elhessegeti a közeléből. Azt mondja, nem szövöget óriási terveket, egyszerűen teszi a dolgát, napról napra, „kis” lépésenként, lassan, de határozottan halad előre úgy, hogy közben minden egyes napnak megéli a maga kisebb-nagyobb sikerélményét. Gratulálok Péter Évának az EMKE-díjhoz, és kívánom, hogy továbbra is ugyanilyen derűsen és eredményesen „lépkedjen” tovább a pályán és az életben.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)