Művelődést a mélyszórványba!

1.

A közművelődés fogalmának tisztázásakor ma már kényelmes helyzetben van a 21. századi megkérdezett: azonnal felütheti az internetet, és gazdag, árnyalt fogalomkészlet tárul elénk. Pl. ennyi: „közösségi művelődést, kulturális javak, szolgáltatások közvetítését végzi”. Mindezt nem tehette meg 60 évvel ezelőtt, sem később, évtizedekig az e tárgyban megkérdezett értelmiségi, vagy vidéki település ideológiai feladatokkal agyonterhelt tanítója, kultúrigazgatója. Rá kellett figyelnie a pártutasításokra is, és közben veszélyes manőverekkel hajózva, megpróbált a lelkiismeretére is hallgatni, a lehetőségek szerint közösséget építeni és „közművelni”.

A közművelődés fogalmának alapjelentése nem sokat változott, tartalmát viszont korok, ideológiák gyúrták, igazították a maguk hasonlatosságára. Értelmezték, magyarázták és félremagyarázták, jelentését politikai aktuálideológiák mentén deformálták. A közművelődés az erőszakgépezetnek, a szellemi elnyomásnak is eszköze lett. Az elmúlt hetven évből ötven alatt hatalmi parancsra sok minden volt már „közművelődés”. Például a „népművelés” címszava alatt a kommunista ideológia nagyjai műveinek felolvasása, filmvetítések előtt vagy esténként házaknál ideológiák terjesztése, a „népnevelő” brosúrák kötelező tanulmányozása.

Pedig művelődésszervezés, közösségépítés valamikor az erdélyi magyar pedagógusképzésben, különösen a felekezeti néptanítói pályára való felkészítésben központi cél és nemes feladat volt egészen az iskolák államosításáig. Tanítóképzőink erre szakszerűen, magas színvonalon és lelkesítő hivatástudattal készítették elő a jövendő tanítóit. Aztán évtizedeken át az államszocializmusban dogmatikus fogalommá lett: világos hatalmi agymosási eszközzé a proletár internacionalizmus kezében.

De a fogalom kettős életet is élt. Még sokan emlékszünk azokra az időkre is, amikor sikeresen ki lehetett játszani a hatalom éberségét. Jó szándékkal, népművelői elkötelezettséggel a politikum paravánja mögül mindig elő lehetett varázsolni az igazi anyanyelvi szellemi értékeket is. A kötelező ideológiai penzumok mögé, vagy helyére, jól el lehetett helyezni a tényleges értékeket: nagy költőink évfordulós emlékestjeit, a népszínjátszást, a diákszínjátszást, az ünnepköri eseményeket, az évzáró műsorokat, a falusi tánccsoportokat, az olvasóesteket, az énekkari fellépéseket.

2.

A kisebbség anyanyelvi közművelődésének jelenkori állapota, esetenként válsága szorosan összefügg a kisebbségi élet átalakulásával. Általában szinte egész Erdélyről elmondható, hogy a többségi és hatalmi kultúra magasabb presztízse, felhajtó ereje nagy nyomást gyakorol a magyar népességre. A többségi nyelv agresszív közéleti jelenléte minden területen növeli a többség fele irányuló integrációs igényt és hajlamot, a többségi intézmény- és kultúrafogyasztást, a médiafüggést. Természetes módon adódik tehát a többségi értékek átvétele és ezzel a kulturális asszimiláció.

A közművelődés körül is felpörögtek az események. Egyfelől hatalmassá nőtt az esemény- és rendezvény kínálat, másfelől fokozódott a médiával, a digitális kínálattal, az internettel való versenyhelyzet, harmadrészt már nehezen elérhetők a szélesebb, a kultúrától leszakadó etnikai rétegek, és leginkább a megfogyatkozott számú és szétszóródott fiatalok. A digitális birodalomban a művelődés társas élménye, közösségi rítusa is sérült, az abban való részvétel lassan nem közösségi tömegélmény. Egyfajta kultúra- és álkultúra fogyasztó kényelem, helyben ülő, otthonhoz kötött „virtuális művelődés” „művelődési szedentarizmus” alakult ki. A nagy „otthonizálódásban” a magyar családok is nagyon gyakran otthon és zárt közösségben, vagy internetező „magánmagyarként” próbálják átélni az anyanyelvi közösség és művelődés illúzióját.

A helyi értelmiségi bázis fenntartása, felerősítése a művelődésnek, a közösségépítésnek is feltétele. Az anyanyelvi oktatáshoz és ennek értelmiségéhez szorosan hozzátartozik a nevelés, a népművelés teljes kérdésköre is. Napjainkra a vidéki, a szélső etnikai területeken zajló magyar oktatás válsága, az ott élő értelmiségi tartalékokat is jelentősen megcsonkította, felszámolta.

Aztán a „templom és iskola” fogalomcsonkulása is egyre erőteljesebb lesz. Nemcsak az iskolák számolódnak fel, és ezzel a néptanítói és népművelő bázis, de az ingázó értelmiség fogalma egészen általános lett, és ez elérte az egyházat is. Ma már a jelentős értelmiségsérülést, „értelmiségfogyatékos” állapotot növelte az is, hogy a vidéki lelkészi kar jelentős része is ingázó lett, ami néhány évtizeddel ezelőtt még ismeretlen jelenség volt Erdélyben.

Mindezek mellett sajnos az ingázó és túlterhelt, máshol meg elkényelmesedett pedagógus és vidéki értelmiségtársadalom elfáradt, és jórészt elhanyagolja népnevelői feladatát. Azt szoktam mondani, hogy a vidéki „közművelésnek” volt egy proletkultos kötelező korszaka, és lassan három évtized alatt lett belőle a „szabad semmit sem tenni” korszaka is. Ma divat szidni a falusi, ingázó „kurszás értelmiséget” és elmarasztalni közösségépítő szolgálatának elhanyagolásáért, de be kell látnunk, hogy a helyzet, a kérdés ennél sokkal összetettebb.

Szerencsére azonban nagy számban vannak dicsekedésre okot adó kiemelkedő jelentőségű példák, történetek. Először is huszonnyolc év alatt egy majdnem egész Erdélyt átfogóan kiterjedt helyi, vagy kistérségi intézményhálózat született. Művelődési önszerveződések, egyesületek, színjátszó és néptánc csoportok, teleházak, szórványbentlakások, gyülekezeti házak, cserkészcsoportok, szabadegyetemi, népfőiskolai körök. Az új időkhöz igazodva dinamizálódott az egyház is: multifunkcionális gyülekezeti központok, ifjúsági otthonok végtelen sora jelzi, hogy a romániai változások után helyi közösségeink kihasználták a megváltozott lehetőségeket. Nagy részük nem várta tétlenül, hogy neki valaki otthont építsen, hanem a külső, külföldi segítséghez ő maga adta hozzá a saját cselekvő munkás önrészét. Ma már alig van Erdélyben és a Kárpátokon kívül is olyan szórványterületünk és olyan régiónk, ahol ne működne valamilyen civil vagy önkormányzati alapítású művelődési egyesület, a terület lelki gondozását ellátó magyar egyház, többfajta közösségi feladatot is végző helyi RMDSZ szervezet.

A mélyszórvány legtöbb helyszínén az egyházak köré szerveződik az anyanyelvű otthonteremtés, hisz a jelentős számú gyülekezeti otthon építésével a közösségi alkalmak helyiségei és lehetőségei megteremtődtek az ifjúsággal való foglalkozásra, a nevelő-oktató tevékenységekre. A gyülekezeti otthonok valódi nyelvi otthont nyújtanak az együttléthez, közös ünnepléshez. A helyszín, különösen az „aligmagyar közösségek” esetében a legtöbbször a templom, és ez események jellegét is behatárolja, bár már nem ritka az sem, hogy a szakrális eseménysor népdalénekléssel, kórustalálkozókkal, amatőr színjátszók műsorának templomi megnyilatkozásaival gazdagodik.

A fiatalság jelentős számú külföldi munkavállalásával válságban van a falusi színjátszás, de ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az otthon maradottak, pl. a fiatal házasok, lehetőségeik szerint szervezkednek, önálló rendezvényekkel lépnek fel. Feléledtek és fontos közösségkovácsoló erők lettek a falusi, a gyülekezeti, sőt, a felekezetközi kórusok. Az egyházak mellé rendelődött művelődésszervezés és élet egyfajta klubszerűséggé, szabadidős életszervező programmá, baráti tevékenységgé is alakult.

A „magyar napok” lassan országossá terebélyesedő mozgalma a kisebbségben is megteremtette a „nyitott kapuk” rendezvénytípus legklasszikusabb formáit. Ma már nincsenek „rendezvénytabuk”: anyanyelvi kínálatunkkal, nyelvünkkel, kisebbségi másságunkkal kivonulhatunk az utcára kulturálisan kitárulkozni, bemutatkozni a többségnek, tájékoztatni sajátosságainkról.

A magyar napok redivívuszába ma már sok település bekapcsolódik, földrajzilag, regionálisan is jócskán kiterebélyesedett és egyre jobban szélesedik a szórványok felé is. (Amióta rendszeresen ott lehetünk a 40 lelket számláló abrudbányai magyarság által a városka főterén szervezett magyar napon – ott, ahol 170 éve még szászszámra gyilkolták le a magyarokat – érezhetjük, hogy közösségi, kulturális kibontakozásunk nem ismer lehetetlent.) Ezeket az alkalmakat – még akkor sem, ha csak egy bográcsgulyásos ihajcsuhaj együttlét lenne – nem szabad leértékelni, hisz a szimbolikus térfoglalásnak és az önazonosság megerősödésének jelentős biztonsági pontjai. A kulturális fesztivitásnak azonban távlatilag a hétköznapokra gyakorolt hatását kell igazi mérvadó tényezőnek tekinteni és bemérni: átsugárzik-e majd a nagy farsangolás, a nagymagyar térélmény, az utcai népünneplés a magyarság önbizalmára, mindennapi közérzetre: magyar iskolaválasztásra, a magyar-magyar baráti és belső párkapcsolatok keresésére és a vegyes házasságok megtorpanására, a magyarság szavazati kedvének felerősödésére? Erről még nincsenek távlati tapasztalataink, és nem nyilatkozhatunk egyértelműen pozitívan.

A Székelyföld-Szórvány Összetartozunk testvérkapcsolati programja jelentős fesztív művelődési eseménysor, de rendszeres kapcsolatépülést is elindított az erdélyi szórvány és belső tömb között. Néhány magányos színész, műkedvelő versmondó, kiscsoport már évtizedekkel ezelőtt elindult a szélső területekre. A nagy szórványjáró, szavaló, daloló, versmondó klasszikusok, Banner Zoltán, Boér Ferenc, Illyés Kinga, Varga Vilmos és Kis Törék Ildikó, Kilyén Ilka, Meleg Vilmos mellé csatlakoztak a fiatalok is. Tíz éve magyarországi pedagógusokból szerveződött a partiumi szórványt járó, Benkei Ildikó által vezetett Vasárnapi Iskolai Mozgalom. De sorolhatjuk a fiatalabbakat is: a Marosán Csaba országjáró, egyéni előadói versműsora, a Ferkó Zoltán Virrantó játszóháza, Kulcsár Székely Attila udvarhelyi színész tematikus művelődési programjai, összeállításai, a marosvásárhelyi Habakuk gyermek bábcsoport. Ezek épp azt a területet, réteget célozták meg, ahol „a madár sem jár”, nemhogy művelődési esemény történjen.

3.

Az egyházon belül a lelkészekkel 1991-ben álmodtuk meg, majd hoztuk létre a Diaszpóra Alapítványt. Az elmúlt negyedszázad alatt nekünk – az egyházban és felekezetektől függetlenül az egyházak mellett tevékenykedőknek – kezdettől fogva a legfontosabb törekvésünk az volt, hogy felhívjuk a figyelmet a szélső nyelvi régiók teljes problémakörére, különösen a közösségépítés és közművelődés fontosságára. Segítjük az ott élőket, elsősorban a lelkészeket, pedagógusokat szolgálatuk végzésében; részt vettünk művelődés- és oktatástervezésben, diákotthonok megálmodásában, intézményteremtésekben, rendezvények szervezésében. Húsz éven át közel négyszáz egyetemista fiatallal bejártuk Erdély és a Regát nagyvárosait, lakótelepeit, hogy összeszedjük, felkeressük az ott élő magyarokat. Kulturális missziót végeztünk azzal is, hogy több nyáron át Hunyad, Fehér, Maros megye számtalan települését végigutaztuk Kányádi Sándorral, Fodor Sándorral, hogy a legjelentősebb erdélyi referenciaszemélyek személyes találkozásával erősítsük a magyarsághoz és a magyar kultúrához való tartozás értelmét.

Nem kis munkával elkészítettük az erdélyi szórványnagyok és emlékhelyek településekre lebontott lexikonját. Kiemelt munkánk volt az is, hogy a szórványban született, élt nagyjainkat adjuk vissza saját régiójuknak és a tömböknek, szervezzünk emléknapokat, megemlékezéseket, alakítsunk ki emlékhelyeket. Húsz éven át folyamatosan követtük és gyűjtöttük össze a szórványnagyok településre lebontott évfordulóit, azt honlapon népszerűsítettük, megküldtük az érintett régióknak, tanítóknak, lelkészeknek. Esemény-ötleteket adtunk, hogy mit is kellene tenni, és igyekeztünk rávenni az ottani szervezőket, a települések értelmiségét ilyen emléknapok megszervezésére, mint amilyen pl. a Barcsay Jenő-, a Berde Mária-, a Varró Dezső-, a Kemény Zsigmond-, a Sütő András-, a László Gyula-, a Földes Károly-, a Kövesdi Kiss Ferenc vagy a Cserhalom-emléknap.

Tömb és szórvány összefüggésében összeállítottuk az erdélyi, partiumi magyar településeinknek a testvérkapcsolati javaslattervét is, néveredet, névrokonság, közös emlékhelyek, közös nagy szülöttek és egyéb szempontok alapján. A munkánk célja ezzel az volt, hogy legyen a lelkészek, a falusi értelmiségiek kezében egy ötletanyag ahhoz, hogy a magyar közösségek országhatáron belül is belső kapcsolatokat építsenek ki egymással. Sokat fáradoztunk e belső testvérgyülekezeti kapcsolatok kiépítésén, és több-kevesebb sikert azért e területen is magunkénak mondhatunk. Néhányszor részt vettünk ilyen kapcsolatok felvételében, beindításában (Mi szerveztük pl. a Váralja nevű helységek első találkozóját.)

Nagyon sok területen mi voltunk és vagyunk a közösségnoszogatók, az ott tevékenykedő értelmiségiek segítői, tájékoztatói, bátorítói, időnként a belső vitákban békéltetők is. Minden szervezési, kapcsolatépítési munkában a mi alapszempontunk az volt, hogy ne mi legyünk a mindenesek, főként ne a kulturális rendezvények lebonyolítói. Az az elsődleges célunk, hogy külső ötletgazdák, szaktanácsadók, segítők, kapcsolatépítők legyünk. De a legfontosabb az, hogy a helyi közösség értelmisége ne várja készen másoktól az ötletet és annak lebonyolítását, hanem ő vegye észre, ő tanulja meg a helyi közösség kulturális élettervezését, a rendezvények lebonyolítását, a pályázást, és mi ebben segítjük, de nem a helyettük való munkában. Azt látjuk, hogy rendszeres vidékjárással, kapcsolattartással folyamatosan információkat kell áramoltatni, össze kell hangolni témákat, feladatokat, személyeket, közművelődési célokat. Alázatos feladat, de szent szolgálat ez.