Kostyák Márta méltatása

Természetesség, kitartás, egyszerűség, tisztelet, szakma iránti alázat, szeretet. Ezek a kulcsszavak jutnak eszembe Kostyák Márta zongoratanárról, kóristáról.

Természetesség, kitartás, egyszerűség, tisztelet, szakma iránti alázat, szeretet. Ezek a kulcsszavak jutnak eszembe Kostyák Márta zongoratanárról, kóristáról és remélem, hogy laudációm befejeztével a Márta szájából vett idézetek és az általam vázolt kép mindenkit meggyőz majd erről.

Marosvásárhelyen született, ugyanitt érettségizett a Művészeti Líceumban. Nem árulom el, pontosan hányban, csak annyit: azokban az években, amikor magyar felvételizőnek a lehetetlenséggel volt határos bekerülni a konzervatóriumba. Mártának is két sikertelen felvételit kellett elkönyvelnie, ennek ellenére hál’ Istennek dolgozhatott korrepetitorként a csíkszeredai Pionírházban, illetve a Művészeti Népiskolában, majd 1987-től a Művészeti Iskolában helyettes zongoratanárként.

Olyan életkorban, mikor manapság a fiatalok az első mellett a második egyetemet kezdik, ő férjhez ment, a zenészkörökben ismerősen hangzó nevű Kostyák család sarjához, Alpárhoz, majd elég sűrű egymásutánban megszületett három gyermekük Márton Ákos, Zsuzsa és Júlia.

Kollégái bátorították az 1990-es változások után, hogy jelentkezzen a zeneakadémiára. Három gyermek sem tudta meggátolni abban, hogy ne jelesen vizsgázzon a brassói konzervatóriumban, pedig Csíkszeredából kellett ingáznia. „Brassóban a helyzet beosztotta az időmet – emlékszik vissza Márta. Amint ültem a vonaton, nem lehetett mosogatni. Amíg Brassóban voltam, reggeltől estig gyakoroltam, jó kezem van, bírta.” „Alpár nagyon mellém állt – folytatja. Hétfőn reggel elmentem, szerda este hazajöttem, csütörtökön tanítottam. Péntek reggel a 6-ossal visszamentem Brassóba összhangzattanórára, délután újra Csíkban tanítottam. Hétvégén főztem, végeztem a háztartást. Fiatal voltam, bírtam.”

A főiskola utolsó két évét már Kolozsváron végezte, ugyanis időközben ide költözött a család. Bár hívták az operába korrepetitornak, ő a tanítást választotta. A konzervatórium elvégzése után lett címzetes tanár a jelenlegi Sigismund Toduță Zenei Főgimnáziumban.

Csíkszeredában a Villanella nevű kamarakórusban énekelt, Kolozsváron pedig megalakulása óta a magyar pedagógusok Guttman Mihályról elnevezett kórusában férje mellett ülve, ő is tenort énekel.

A gyermekkori hangszertanár valahol minden zenészt meghatároz. Mártának különös szerencséje, hogy marosvásárhelyi tanárját, Szőnyi Zoltánt a mai napig követendő példának tartja. Utólag sokat elemezgette, hogy lehet, hogy Szőnyi nem kiabált, nem szidta, sőt dicsérte: „Jaj, de tehetséges vagy Mártika!”, ennek ellenére éreztette, ha nem volt elégedett, sőt ezt jegyekkel is tükrözte.

Márta tanári munkáját is ilyennek látom. Viszonyulását elsősorban a szeretet jellemzi. Ő szereti az elsőst – pedig a hangokat kell megtanítani neki. Szereti a kamaszt – pedig a kamaszt sokszor nehéz szeretni. Szereti a kamaszkorból éppen kinőtt ifjút – pedig nem könnyű egyik órán gügyögni, a következőn pedig szinte felnőttet tanítani.

Egy időben arról volt ismert az iskolában, hogy jól boldogult minden nehezen kezelhető, problémás gyerekkel. Szerinte ennek csupán annyi a titka, hogy alkalmazkodni kell a gyermekhez. Márta ezt igazi kiváltságosnak érzi, hisz egyedül foglalkozhat a gyermekkel.

Továbbá jó viszonyban van a szülőkkel, nem is emlékszik, hogy a 30 év alatt lett volna szóváltás vagy nézeteltérés. Alkalmazkodik hozzájuk, látja előre, milyen bajok lehetnének, és elkerüli a konfliktust.

Nincsenek előre gyártott elméletei például a gyerekek versenyeztetéséről. Egyeseknek jót tesz, állítja, mert ez ösztönzi gyakorlásra. De ha a gyerek és szülő nem szeretné, nem erőlteti.

Vizsga, fellépés után akkor is bátorítja a gyereket, ha nem ment kiválóan. „Ilyen is van. Gyakoroltál is, tudtad is, mégsem ment. Legközelebb jobb lesz.”

Törekszik arra, hogy az óra a zongoráról szóljon, de figyel a jó emberi kapcsolatra. „Ha már egyéni oktatás, miért szoruljon össze a gyomra egy életen át a zongoraóra gondolatától? Inkább legyen egy jó élménye.”

Persze ehhez jól kell ismerni a gyereket, a családot: tudnia kell, ki mennyit gyakorol, tévézik, számítógépezik, focizik, kinél milyenek a családi viszonyok.

Nos, ha e jellemzők alapján valaki azt képzelné ezek után Mártáról, hogy a zongoratanulás egy nagy „dolce vita”, az igenis téved.

Hisz ő ugyanannyira szereti és tiszteli a Zenét, a Művet, a jól megválasztott, értékes repertoárt, mint a gyereket. Szent célja minél többet kihozni a játszott műből, minél jobban közelíteni a legjobbnak képzelt előadásmódot. Míg vallomása szerint diákkorában saját eljátszásában hallhatta először végig a játszott művet, ma mód van arra, hogy sok különböző előadásban meghallgassuk, majd saját felfogást kialakíthassunk, és valóban muzsikáljunk. Ennek pedig ára van, ami nem más, mint a gyakorlás. Ez az pont, ahol összefér/összeér a szeretet és a „mese nincs”: gyakorolni kötelező, aki nem teszi, viseli a következményeit.

Talán pont ezért a kettősségért, a szeretetben szigorúságért olyan intenzív, olyan fárasztó számára is a tanítás. De pont ez az a kettősség, amiért tiszteljük a munkáját. Kitartásának, következetességének nem karrierépítés a célja, hanem az, hogy a tiszteletben tartott tanítvány megtisztelje azzal a zenét, hogy legjobb tudása szerint adja elő.

Ilyesmire gondolhatott Kodály, mikor ezt mondta: „A pedagógus azt akarja, hogy tanítványai boldogabbak legyenek. Mert lehet mai korunknak akármennyi technikai vívmánya, ahhoz, hogy az emberek boldogok legyenek, csupán a vívmány, jólét, kényelem nem elég. A közösségi és az egyéni lelki harmónia kialakításához a zene lényeges segítséget tud adni, ezért van kulcsfontosságú szerepe a zenei nevelésnek.”

(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)