Levél egy román ifjúhoz

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez. Ehhez hasonlatos vallo­mást magyar emberektől egy ládárava­lót őrizek, ám az öné az első, az egyet­len máig, mellyel román ember az öreg magyar mesemondót megtisztelé. Ez a magyarázata, hogy a nyilvánosság elé viszem ezt a történetinek nevezhető tényt, s a magánlevélben kifejezett szo­kásos köszönettel meg nem elégszem. Végtelen sajnálom, hogy levelem hite­lét az ön nevének megnevezésével nem erősíthetem meg, de hisz ha megnevez­hetném, tárgytalan volna e nyílt levél s mindaz, amit az ön levelével kapcso­latban románoknak és magyaroknak el akarok mondani.

Nyilvánvaló, hogy az ön nemzetének fiai közt sokan vannak még, akik önnek nem bocsátanák meg, hogy bennem, az írót és az embert meg­szerette, ez okból semhogy önnek csak pillanatnyi kellemetlenséget is okozzak, inkább magamra veszem a gyanút, hogy költött levélre válaszolok. S mert köz­tünk, magyarok közt is akadhatnak még sokan, akik a közeledő, az ismerkedő, a megértő politika szolgálatát hazaáru­lásnak minősítik, el vagyok rá készülve, hogy sokan félreértik majd e levelemet is, miként nemrég egy ifjúkori emléke­zésemet félre, jobban mondva; meg nem értette a kisküküllői hét magyar. De hát én, Kedves román öcsém, korom és lel­kiismeretem jóvoltából túl vagyok már azon, hogy töprengjek, vajon írásaimat megértik-e, vagy sem. Írok, amint a szí­vem s az eszem diktálja, haladok a ma­gam útján, s hívok másokat is: tartsanak velem, mert hiszem erős hittel, hogy jó úton járok. Engem ugyan, Kedves öcsém nem az ön levele erősített meg abbeli hitemben, hogy más-más fajtájú népek kölcsönös megbecsülésének az irodalom a legsikeresebb előmozdítója, de mellet­tem és a hitet vallók mellett tanúskodik az ön vallomásszerű levele is s minden­esetre kedvező alkalom nekem, hogy e hitemet hirdessem s ennek mennél több hívőt igyekezzek szerezni. Amiképpen az erdélyi magyarság egységét is elébb-utóbb az irodalom fogja megteremteni, azonképpen az irodalom teremti meg románnak és magyarnak megismerke­dését, az egymás mellett való békessé­ges, barátságos életet. Még gondolatnak is szörnyű, hát még valóságnak, hogy két nép egy földön évszázadokon át egyik a másnak oly idegen, mintha tengerek vá­lasztanák el s egy nagy világkatasztrófa kényszerítse arra, hogy egymással szóba álljanak, kölcsönösen egymás kultúrája iránt érdeklődjenek, a mindennapi élet ezer meg ezer dolgáról nem is beszélve. Ha pedig most valaki, akár román, akár magyar részről azt vágná szemem közé, hogy az a közeledés nekem is csak most jut eszembe, megállapítom, hogy én a közeledés szükségességét ösztönszerűen megéreztem kora ifjúságomban, ami­kor a franciával egyidőben tanultam a román nyelvet, át is ültettem magyarba egy román verset, ám a folytatástól el­ment a kedvem, úgy legyalázott a meg­tévelyedésemért a professzorom. De telt, múlt az idő s ennek előtte húsz esztendő­vel vezércikkben ünnepeltem Moldován Gergely Flórika szerelme című népszín­művét s ugyanazt írtam két egymás mel­lett élő nép lehetetlen viszonyáról, amit ma írok, a ránk kényszerített együttélés idejében. Hogy román írók a mi gazda­gabb irodalmunkból vajmi keveset ültet­tek át, az nem mentsége annak, hogy mi meg jóformán semmit sem s amikor ön, Kedves öcsém, megnevezi azokat a ma­gyar írókat, akik a szívéhez megtalálták az utat, kénytelen vagyok megvallani, hogy mindössze egy magyarba átülte­tett román könyvet ismerek: Ács Károly fordításában egy román népköltészeti gyűjteményt, mely, ha jól emlékszem, az ötvenes években jelent meg s mely­nek az a címe: Virágok a román népköl­tészet mezejéről. Az ötvenes évek! Oh, ak­kor román és magyar együtt szenvedett az osztrák zsarnokság alatt. Akkor ro­mán, magyar és szász testvérek voltak a szenvedésben. Sőt később is, a hatvanas években, amikor Eötvös József ellátoga­tott Erdélybe – az akkori újságok feljegy­zése szerint – Szentlászló község népe kivonult Eötvös elé, s egy szekéren ülve, egymást átkarolva tüntetett a szabadság, egyenlőség és testvériség szenthárom­sága mellett egy román, egy magyar és egy szász gazdaember. Micsoda szép idők voltak ezek! Vajon lehetetlen-e ezeknek az időknek a feltámadása? Ez a feltáma­dás nem lehetetlen. Ennek a feltáma­dásnak el kell következnie. El kell követ­keznie, mert mi, magyar írók akarjuk, hogy elkövetkezzék, s hiszem erős hittel, hogy akarják román írótársaink is. Mi erdélyi magyar írók nem kacsintgatunk sem Keletre, sem Nyugatra, sem Északra, sem Délre. Mi erdélyi magyar írók tud­juk, hogy Erdélyen kívül „nincsen szá­munkra hely”, de tudniok kell ezt erdélyi román írótársainknak is. Agyunknak és szívünknek minden csepp vérét egy gon­dolatnak a szolgálatára kell áldoznunk: európai színvonalra emelni az erdélyi lelkű és zamatú irodalmat, ennek az iro­dalomnak segedelmével megteremteni a magyar egységet, s a velünk egy földön élő népekkel a hátsó gondolatok nélkül való megértést, a békességes, barátságos együttélés lehetőségeit.

Arra én már, Kedves öcsém, öreg em­ber vagyok, hogy nehezebb fajtájú iro­dalmat átültessek a román irodalom mezejéről, de a nagy munkából egy ke­veset magam is vállalok. Eszembe jut e levél írása közben, hogy többek közt a világ népeinek legszebb meséiből négy vaskos kötetre valót ültettem át, mégpe­dig német, francia és angol nyelvű gyűj­teményekből. Van e szép mesék közt egy szép román népmese is, a Vadrózsa. Ezt a mesét én egy angol gyűjteményből ül­tettem át. Szóval: a tengeren túlról hoz­tam haza. Nem, nem, annak többé nem szabad megtörténnie. Kérem, Kedves öcsém, önt is, román írótársaimat is, közöljék velem: melyek a legjobb román népmese-gyűjtemények – át akarom ül­tetni azokat….

Mert bármint fog vélekedni rólam egykori professzorom, a román nyelv tanulásának újra neki fogok.

Benedek Elek