„Nem én vagyok a fontos, hanem a hülyeségeim”
Buggyos, szakadt nadrágot meg túlméretezett cipőt ugyan viselt néha, azonban sétapálcával a kezében, keménykalapban, szűk szalonkabátban, bajusszal az orra alatt és kacsázva járni soha nem láttam. Kérdezetlenül is egyfolytában jó hangosan beszélt, ezért alakja a némafilmek világával egyenesen összeegyeztethetetlen. Mégis gyakran Chaplin halhatatlan kisember-figurájának egyfajta reinkarnációjaként tekintettem Alánkára, aki (majdnem) minden itteni lakos örömére éppen a mi kisvárosunkban vált kézzelfogható valósággá, öltött testet. (Tehát nem az Oscar-díjas filmrendező, színész, zeneszerző, vágó, filmproducer Sir Charles Spencer Chaplinhez hasonlítottam őt magamban, hanem a zseniális alkotó által kitalált és a filmvásznon megformált halhatatlan kisember-figurához.)
Miközben Nagykároly utcáit rótta, például hóvirágcsokrocskákat árult aprópénzért, a szembejövő ismerősöknek és ismeretleneknek magától értetődő természetességgel kezdte el mondani a magáét. Amennyiben érdeklődést tapasztalt, vidáman ontotta az esetek többségében általa mókázás, szórakoztatás céljából kitalált sajátos mondásokat, történeteket, valamint elmaradhatatlan kínrímeit. Közben súlyos anyagi és más természetű gondjairól is említést tett ugyan, de nem alázatosan, megtörten, fájdalmasan, lesújtottan, ahogy mások beszélnek a bajaikról, hanem ellenkezőleg, vidáman, már-már hetykén, mint aki saját nyomorúságát csak azért méltatja figyelemre, mert kellő hozzáértéssel ez is mulatság tárgyává tehető. A társaságában levő személy pedig meglepetten konstatálta, hogy Alánka szóözönét hallgatva a saját addigi közérzete, kedélyállapota jelentős mértékben megjavult. És valahogy másnak, szebbnek, jobbnak látja az őt körülvevő világot, beleértve a benne élő embereket is…
Máskor Alánkában mintha a hajdani kutyapecérből lett szószátyár bakát láttam volna, akit az első világháborúban annak ellenére köteleznek katonáskodásra, hogy egy orvosi bizottság katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította. Jaroslav Hašek Švejk, a derék katona című regényének ez a mulatságos kisembere megjárja az elmegyógyintézetet, végtelenül jóhiszemű, készséges, igyekvő, és valahogy folyton bajba kerül. Akárcsak Alánka. Ám – a mi hősünkhöz hasonlóan – kikezdhetetlen derűjének, jó kedélyének, sajátos észjárásának, ösztönös életbölcsességének köszönhetően végül minden csávából sikerül kievickélnie. Amit Švejk jó alkalomnak talál arra, hogy a történtek kapcsán poén gyanánt – kínrímek költése helyett – humorosan találó anekdotákat mondjon. És miközben Hašek halhatatlan alkotásában a dicsőséges „csihi-puhi” (értsd: a háború), illetve a monarchia hadvezetése azáltal válik nevetségessé, hogy a hivatalosan alkalmatlannak nyilvánított baka gyakran normálisabbnak látszik katonai feletteseinél, az országban, ahol a magyarellenesség szimbólumává vált Gheorghe Funart háromszor kolozsvári polgármesternek, kétszer Románia szenátorának választják meg, Alánka agyszüleményei a józan ész megnyilvánulásainak tűnnek.
Megint máskor kedvenc nagykárolyi fűzfapoétám a középkori udvari bolondokat juttatta eszembe, akik csak formálisan, az udvarban betöltött státuszukból adódóan lehettek bolondok, amúgy nagyon is okosaknak kellett lenniük ahhoz, hogy miközben bolondozásukkal szórakoztatták, semmi olyasmit ne mondjanak a királynak, ami miatt az hirtelen kelt haragjában fejüket vétesse. Ráadásul mindezt annak ellenére, hogy az udvari bolondok őfelsége jelenlétében gyakran bizony kényes, mások (a nem bolondok) számára tabunak minősülő témákat is szóba hoztak, feszegettek.
De sok olyan esetre is emlékszem, amikor őt hallgatva az volt az érzésem, hogy Alánka valamiféle szellemi kurkászást végez, amellyel megszabadítja alkalmi hallgatóit azok lelki bolháitól és egyéb lelki parazitáitól…
Ki volt Alánka, ez a Chaplin kisemberét, Hašek Švejkjét, az okos középkori udvari bolondokat idéző, mókázással egybekötött, lélekkurkászásban jeleskedő kisember? Chaplin kisemberével és Hašek derék katonájával ellentétben nem kitalált figura, nem a képzelet, hanem anya szülte. Hús-vér ember, aki közel fél évszázadon át volt szinte mindenki által ismert aktív résztvevője egy kisváros mindennapjainak.
1997-ben Alánkaságok címmel 16 oldalas kiadványt jelentettem meg, amely – Alánka közismertségét és nagy népszerűségét is bizonyítandó – Nagykárolyban és a környékbeli településeken rekord példányszámban kelt el. A következőket e kiadványnak a hátlapjáról idézem.
„Nagykároly és vidéke szinte valamennyi lakosa személyesen is ismeri Vörös Istvánt, becenevén Alánkát, aki 35 éves kora óta betegnyugdíjas, néha ideggyógyintézeti kezelésre szorul, biciklit őriz, virágot árul, továbbá állandó jelleggel (kín)rímeket és egyéb szellemi (mellék)termékeket (egyszóval bolondságokat, alánkaságokat) fabrikál, amelyeket aztán kérdezetlenül is megoszt embertársaival. Ez a kiadvány Alánka – alulírott által lejegyzett és 1994, 1995, illetve 1996 folyamán a Szatmári Friss Újságban április 1-én és szilveszterkor közölt – legmulatságosabb bolondozásainak, alánkaságainak a gyűjteménye.
A következőket az Alánkaságok című kiadvány 2. oldaláról idézem:
„Alánka kb. olyan közismert és közkedvelt személyisége Nagykárolynak, amilyen évekkel ezelőtt a Divatdiktátornak becézett férfiú (Guszti) volt Szatmárnak. Lényeges különbség azonban kettejük között, hogy míg utóbbi különleges öltözékével hívta fel magára a figyelmet, előbbinek a viselkedése tér el a megszokottól. Mégpedig elsősorban azért, mert Alánkának annyira fejlett az igazságérzete, hogy nagyon nehezen tud napirendre térni az őt érő olyan apró igazságtalanságok felett is, amelyekre, mi többiek, rendszerint csak legyintünk, ha velünk történnek meg.
– Ne szólj szám, nem fáj fejem, szokta mondogatni Alánka – persze csak miután már jó bőven járt a szája.
Külső megjelenésére nemigen fordít gondot, öltözéke emiatt rendszerint slampos, néha bizony piszkos is. A külcsín azonban megtévesztő: bár ruházata azt helyesen mutatja, hogy nem mindig van mit ennie, a szegénységet méltósággal viseli, sőt lelki tisztaságát olyan érintetlenül őrizte meg, ahogy az a társadalom által »normálisnak« tekintett tehetősebbek közül csak keveseknek sikerül. Nagy kérdés, milyen életúton haladna most, ha történetesen nem éppen Romániában látja meg a napvilágot, hanem egy olyan társadalomban, amelyben az igazságosságot nemcsak deklaráltan, de a mindennapi gyakorlatban is a legfőbb emberi értékek egyikeként tisztelik.
A szakorvos véleménye
Dr. Török Róbert, a nagykárolyi poliklinika pszichiátere:
– Alánkának személyiségzavara és bizonyos fokú üldözési mániája van. Nem bánt ő senkit, sajnos őt szokták bántani, buta emberek, akik mulatságosnak találják azt, ha kitolnak a náluk elesettebbekkel. Az ilyeneknek Alánka könnyen lépre megy, mert rendkívül közlékeny, jóindulatú és jóhiszemű.”
A továbbiakban részeket közlök az Alánkával folytatott beszélgetéseimből.
„Reszkess, Funar, / jön a hun ár”
– Szia, Ernő. Tudtad rólam, hogy már a születésem is hamis volt? Gencsen jöttem a világra egy nádfedeles házban, de Nagykárolyban regisztráltak. Vörös István a becsületes nevem, de gyermekkoromban az Istvánt Ilánnak mondtam, így lettem mindenkinek Alán. A következő rímet a legutóbbi iskolakezdésre költöttem: Mikor megszólal a csengő / a sok diák kerüli az iskolát / a tanár meg a kocsmába iszkol át.
Szóval azt kezdtem el mondani, hogy anyám agrármérnöknő meg uradalmi intéző volt Kassán, apám meg iskolaigazgató Gencsen, de később mind a ketten Nagykárolyban tanítottak, így lettem én tősgyökeres nagykárolyi. Líceumista koromban a legtöbb tantárgyból nem erőltettem magam, ezért nem is voltam jó tanuló, de dr. Bartók Pálnál biológiából csak tízesem volt, és kémiából se kaptam soha kilencesnél gyengébb jegyet, pedig tizenkettedikben Wieser Ferenc tanított, akinek a szigorát mindenki rettegte.
Tudod, mit mondott Ady Endre? Felszállott a páva. És Darwin? Leszállott a pávián.
– Azt beszélik, diákkorodban kémialaboratóriumot rendeztél be odahaza, ahol kísérletezés közben felrobbantál, azóta jársz orvoshoz az idegeiddel.
– Egyszer valóban leégett a fáskamránk, ahol én történetesen fotókat hívtam elő, de a többit csak hozzáköltötték. Ha már költésről van szó, inkább hallgasd meg, amit én költöttem: Nem érte meg Kádár, / hogy olcsóbb legyen a kád ár. Vagy ezt: Sok víz lefolyt azóta az Elbán, / amióta a kommunistákkal az albán is elbán.
– Érettségi után hova kerültél?
– 1970 őszén a katonasághoz. Idehaza még úgy vittek sor alá, mint a többit, de engem Brassóban egyenesen az idegkórházba irányítottak, ahonnan három hónap és tizenkét nap után két katona kikísért az állomásra, ott azt mondták, ha hazaérek, fényképpel jelentkezzek a livrétért [katonakönyv – szerk. megj.], azzal felrugdostak a nagybányai gyorsra, de úgy, hogy az egyik vagonajtón berepültem, a szemköztin meg, a szerelvény túloldalán, kiestem vissza a peronra. A livrétemben ez állt: clasat medical [egészségi okból alkalmatlan – szerk. megj.]. Észrevetted, hogy ez is rímel?
– Hol dolgoztál, miután leszereltél?
– Legelőbb az olajgyárban, mint munkás, utána az ügyvédek mellett megengedték nekem, hogy hivatalos papírokat gépeljek az ügyfeleknek, de mivel ezért nagyon keveset fizettek, közben loz în plicet [zárt sorsjegyet – szerk. megj.] árultam. Ezután átkerültem a vasúthoz, ahol vagonpucoló lettem, előbb Zsibón, majd Szatmáron. 1982-ig vagonpucoló csoportvezető maradtam Szatmáron, ekkor lefélnormáztak, így a következő négy évben csak napi négy órát dolgoztam. 1986-ban betegnyugdíjaztak. Keresztkérdés: Tudod, mivel henceg Kuba? / Hogy a kommunizmust nem viszi alkuba.
Évente legalább 10–15 napot Máramarosszigeten, Gyergyótölgyesen meg Bályokon töltök, tudod, olyan idegkórházban. 1982-ben Tölgyesen együtt voltam egy bizonyos úrral, akinek a neve öt betűből áll, F-fel kezdődik és r-rel végződik. Ezt a történetet már egy román újságírónak is elmondtam, de utána visszavontam, mert felvilágosítottak, hogy jobban járok, ha befogom a pofámat. Pedig egész biztos, hogy az illető volt ott Tölgyesen, mert akkor a feleségemmel együtt lettünk beutalva, és ő is emlékszik rá. A mi szalonunkban volt konnektor, és F. úr ide járt kávét főzni, ezért jegyeztem meg az arcát, meg a bibircsókja miatt. Egyszer a sok kávéfőzésért cserébe hozott nekünk egy szalmakalapnyi vadkörtét. Én úgy tudom, hogy a szóban forgó F. úr másfele is volt idegkórházban, de a papírjai mindenhonnan eltűntek. Ezért, ha az ember erről igazat szól, betörik a fejét. Engem is megkurgatott érte valaki itt Károlyban, mielőtt visszavontam, amit annak a román újságírónak mondtam erről. Más téma. Hallgasd meg a következő rímemet: Reszkess, Funar, / jön a hun ár. De jobb lenne, ha ezt nem írnád bele az újságba…
– A családod?
– Az asszony egészségügyi nővériskolát végzett Szatmáron, de tizenkét évig a károlyi szövetkezetnél dolgozott a strandon, bicikliőrként, gépkocsi-felvigyázóként, mikor hol. 1988 óta nincs állása. Többször volt ő is idegkórházban, akárcsak én. Járna neki a handicapat segély [rokkantsági járadék – szerk. megj.], de azt most mások se kapják. Három gyermekünk van. Gabriella 17, Alán 13, Orsolya 6 éves. Az én 48 ezer lejes betegnyugdíjamból élünk, a háromszor 6400 lej [a kilencvenes évek közepének pénzértékéről van szó – szerk. megj.] gyermekpénzből, virágárulásból, karácsonyfadísz-árulásból, meg ami még adódik, mindig keresünk mi magunknak valami munkát. A gyermekek naponta háromszor ingyen kosztot kapnak a szegénykonyháról. Mondok egy erőltetett rímet is: Szép hónap az októbor, / akkor forr a sok jó bor.
– Hogy szoktál bekerülni az idegkórházba?
– Amikor szükségét érzem, elmegyek dr. Török Róberthez, akiben nagyon megbízom. Ő aztán beutal oda, ahova kell. Ez leginkább ősszel szokott bekövetkezni. Most is éppen arra várok, hogy Szigeten ürüljön egy hely.
– Olyankor mindig önként jelentkezel?
– A régebbi időkben előfordult, hogy augusztus 23. előtt nem magamtól mentem, hanem küldtek, hogy ne pofázhassak. Ugyanis én nagyon hamar megmondom mindenről a véleményemet, de utána rögtön be is tojok, csak akkor már késő. Mert kisember vagyok én, akibe mindenki belerúghat, és ha szólok emiatt, akkor még a rövidebbet is én húzom.
[…]
„Utolsó barázda meg utolsó garázda”
Tudod-e, miért van még mindig hadiállapot Ványuskáéknál? Mert az orosz meg a csecsen / összeveszett a kőolaj-csecsen.
Hallottam már olyan véleményt is rólad, hogy nem tudni, te vonzod-e a bajt, vagy a baj vonz téged, csak egy biztos: ha baj van, akkor valamilyen formában neked is kijut belőle. És mégis folyton vicceket meg saját gyártmányú rímeket mondasz.
– Nagyon nagy tragédia kell ahhoz, hogy elkeseredjek, de akkor is csak egy másodpercre, utána megint viccre veszem a melódiát. Tudod, mi a különbség az úri költő meg a paraszt költő között? Az úri költő ezt mondja: Amíg én ezt a verset komponáltam, / a Dunán egy kompon álltam. Ez a rím persze régi, nem is én találtam ki, hanem egy úri költő. A paraszt költő, vagyis én, ugyanezt így mondom: Amíg ezt a verset komponáltam / a kertemben a komposzton álltam.
Emlékszel még arra a rímemre, hogy „Reszkess, Funar, / jön a hun ár”? Akkor én mondtam neked, hogy jobb lenne, ha ezt nem írnád bele az újságba, meg azt se, hogy én a tölgyesi idegszanatóriumban együtt voltam egy bizonyos kolozsvári úrral, akinek a neve öt betűből áll, F-fel kezdődik, és r-rel végződik. De te nem hallgattál rám, ezeket is beleírtad az újságba, hát most hallgasd meg, mi lett belőle. Előbb a szatmári állomáson jött oda hozzám egy választékosan öltözött, kincstári frizurás férfi, és megszólított, hogy máskor, ha újságíróval beszélek, előbb gondoljak a várható következményekre, csak utána jártassam a szám, neked meg azt üzeni, hogy máskor jobban nézd meg, kivel állsz szóba. De ez a pasas még finom volt, ami azonban nem mondható el azokról, akik betörték a házunk ablakát, meg arról a két vátrásról se, akik közül az egyik azzal fenyegetett meg, hogy ha én nem fogom be a pofámat, majd befogják nekem mások, a másik meg azzal, hogy kicsapatja az egyik gyermekemet az iskolából.
Azt a rímet nem említettem még neked, hogy: Szépen zenélt Mozart, / elbűvölt egy csomó cárt, / nekünk meg a móc árt. Na, de most tulajdonképpen nem is ilyesmikről akarok beszélni.
– Hanem?
– Szeretném, ha beírnád az újságba, hogy a nagykárolyi szegénykonyhát ne nagyon bírálja senki, mert a mostani viszonyok között igenis nagyon nagy segítség az olyan szegény emberek számára, amilyen én is vagyok. És feltétlenül tedd hozzá, de szó szerint, úgy, ahogy most mondom: aki nincs megelégedve ezzel a szegénykonyhával, az járjon jobb helyre…
Én nem szeretek politizálni, de egy történetet azért csak elmondok neked. Biztos emlékszel rá, hogy sok évvel ezelőtt Nagykárolyban építettek a teremi úton a cigányoknak egy romanegyedet. Na, amikor felépültek a házak, hívatta a párttitkár az egyik cigányt, azt hiszem, a vajdát, s mondta neki, hogy nevet kéne adni az új lakónegyednek. Azt válaszolta a vajda:
– Nevezzük Augusztus 26. negyednek.
– Maga az ötlet jó – így a párttitkár –, csak három napot tévedtél, mert az nem Augusztus 26., hanem 23.
Mire a vajda:
– A fenét! Hát a párttitkár úr már azt is jobban akarja tudni, hogy mikor döglött meg a lovam?
– Tehát erről akartál beszélni velem?
– Egyáltalán nem. Ezek csak most jutottak az eszembe. Arról akartam beszélni veled, hogy milyen élet van Máramarosszigeten, az idegszanatóriumban. 1974 óta minden évben 5–15 napot töltöttem ott, hát én már csak tudom. A napi program a következő: ébresztés, reggelizés, orvosi vizit, gyógyszeres kezelés, ebéd, pihenő, gyógyszeres kezelés, szabad foglalkozás, alvás. A szabad programot a szanatórium rehabilitációs központjában lehet tölteni, ahol van festőműhely (azoknak, akik szeretnek festegetni), zeneműhely (azoknak, akik a zenét kedvelik), asztalosműhely (azoknak, akik barkácsolni szeretnek). Az én rendelkezésemre egy kisméretű irodahelyiséget szoktak bocsájtani, ahol egyedül lehetek, és kapok papírt, ceruzát, íráshoz, rajzoláshoz. Nevezzük ezt íróműhelynek, mert legtöbbször írni szoktam benne, vagyis lejegyzem a rímeimet, nehogy elfelejtsem őket. Ezt említettem már neked? „Nagykároly az utolsó barázda, / Kolozsváron Funár az utolsó garázda.” Hát azt tudod-e, hogy mit mondok én olyankor, ha egy prostituáltat látok fürödni a fürdőkádban? A népünnepély egy kavalkád, / ez meg itt egy K-val kád.
Azt mondtam már neked, hogy gyomorműtét előtt állok? Én eddig csak egyszer voltam műtőasztalon. Tudod, amikor kilenc hónap után előjöttem az anyám hasából. Azt az első műtőasztalt túléltem, ha ezt a másodikat is túlélem, akkor majd még mesélek Szigetről, hátha másoknak is kedvet csinálok hozzá.
Majdnem elfelejtettem említeni, hogy a szigeti idegszanatóriumról is költöttem rímet: Régebben az volt Máramarossziget elve, / hogy az osztályellenség jól el legyen szigetelve.
Vannak, akik csodálkoznak azon, hogy én Szigetre járok, és mégis ilyen olvasott vagyok. Azért vagyok olvasott, mert rendszeresen kijárok a nagykárolyi vasútállomásra virágot árulni, és ilyenkor bekukkantok a szerelvények vagonfülkéibe is, ahol az utasok rengeteg újságot hátrahagynak. Ezeket mind összeszedem, hazaviszem, és sokat olvasgatom. Ceaușescu idején is összeszedtem az ilyen újságokat, de akkoriban keveset olvastam belőlük, mert mindegyik ugyanazt írta. Most, hogy ilyen változatosak az újságok, sokkal jobban élvezem az olvasást. Az egyik ezt írja, a másik meg éppen az ellenkezőjét. Általában nemcsak elolvasom az újságokat, de meg is őrzöm mindet. Persze, megesett már az is, hogy az Előrét hátra használtam. Amikor a vagonokban összeszedem a lapokat, nem válogatok. Egyformán hazaviszem a Magyar Szót, a România Marét, az Ufó Magazint, a Nők Lapját, a Friss Újságot mag a Nagykároly és Vidékét. De főleg az ellenzéki lapokat szeretem olvasni. Most azt hiszed, hogy az Evenimentul Zilei-re gondolok. Pedig az olyan ellenzékieket értem ez alatt, mint például a România Mare, amelyek nekünk ellenzékiek. Érted, ugye? Szóval azokat, amelyek az ellenzékieknek ellenzékiek.
[…]
„Románul hoţ-dog a hot-dog”
– Én kopogok, Ernő, de te biztos azt gondolod, / inkább jött volna egy delnő.
Amiért most felkerestelek, arról nem kell újságcikket írni, mert komoly dolog. Tudod, mit akart tőlem két polgár? Előbb megérdeklődték, hogy mennyit fizettél te nekem azért, amiért azt nyilatkoztam, hogy együtt voltam azzal a bizonyos F. úrral az idegszanatóriumban, majd azt is megkérdezték, hogy én mennyit fizettem Török doktornak, a nagykárolyi poliklinika pszichiáterének, amiért pozitív deklarációt adott rólam, végül felajánlották, hogy ők többet fizetnek, mint te, ha nekik meg azt a deklarációt adom, hogy nem Funarral, hanem Markó Bélával (akit ők Marcu Bellának mondtak), meg Szabó Károly szenátorral voltam együtt az idegszanatóriumban. De várjál, mert még nincs vége, még azt is mondták, hogy szereznek hamis fényképeket is, meg mindent, ami ahhoz kell, hogy jó sztori kerekedjen ki a dologból.
Tudod, hogy mondják románul a hot-dognak? Hoţ-dog. Mert Romániában mindenki, még a döglött kutya is lop…
Van nekem egy testi-lelki jó barátom, egy magas, bajuszos villanyszerelő, akit nem kívánok megnevezni. Hát ez egy alkalommal azt mondta nekem: nagyot fejlődött ám a tudomány, már az is megtörténhet, hogy az ampermérőt a másodperc törtrésze alatt voltmérővé alakítják át. Amikor csodálkozva rákérdeztem, hogy hát ez meg miként lehetséges, ő ezt válaszolta: az ampermérőt jól a földhöz csapják, amitől az darabokra törik, és akkor az már csak volt mérő.
Tudod, miért bukott meg állattanból Funar? / Mert nem tudta, hogy hol petél a gúnár. Pedig a válasz nagyon könnyű: a gúnár két helyen petél, a baromfiudvarban meg a legelőn.
Van egy jóslatom is, persze szintén versbe szedve: Jól szervezett a Vátra, / de Funarnak nincs sok hátra. Ismered a nótát Kolozsvárról? Hát azt már egy kicsit másként kell énekelni: Szép város Kolozsvár, / ott ásnak a szobornál.
A következő rímet március 15-re írtam: Markó Béla mellére kokárda, / Funar s…be petárda.
Tudod, hogy én meg a feleségem virágot szoktunk árulni. Hát, kérlek, írd bele az újságba, hogy a húsvéti ünnepek alkalmából amnesztiát hirdetek mindazoknak, akik tartoznak a virág árával. Mert tudod, hogy van ez: vannak, akik a sokból se adnak, mások meg a keveset is elosztogatják. Én ugyan szegény ember vagyok, de azért néha hitelbe adom a virágot, aztán vannak, akik elfelejtik megadni a tartozást. Hát az ilyenek most már ne is adják meg, vegyék úgy, hogy egy olyan szegény embertől kapták adományba, akinek erre is telik, pedig kint van a feneke a nadrágból.
Tudtad, hogy Románia Ázsia felé tart? Mégpedig azért, mert Ázsiában van Hong-Kong, / a kivándorlástól meg ez a hon kong.
Találós kérdés: Miért nem megy Jelcin felesége a volt Jugoszláviába? Mert ott nem szabad Bosznia.
Kíváncsi vagy rá, hogy vezeti le Zs. Pál bajuszos barátom szigorúan elméleti úton az állomásból a kutyán keresztül a harapófogót? A következőképpen: az állomás más néven sín tér, márpedig a sintér ugye nem más, mint harapó fogó.
Ezt hamar elmondom, míg el nem felejtem! Édesanyám, dr. Vörös Adél nyugállományú agrármérnöknő, aki Debrecenben végezte az egyetemet, Kassán doktorált, de ezeken a városokon kívül lakott még Nagyszebenben, Kolozsváron, Szilágysomlyón, Érmihályfalván és Székelyhídon is, állítja, hogy ő 79 év alatt sehol nem találkozott még olyan ocsmány szemételhordással, mint Nagykárolyban.
Tudod-e, hogyan állítják elő a gatyás galambot? A postagalambot munkanélküli segélyre teszik, mire az legatyásodik. Na, és hogy keletkezik a pergőgalamb? A legatyásodott postagalamb addig kilincsel munkáért, míg bepörög.
Apám annak idején tanító volt, és engem is tanított az iskolában. Egy alkalommal, amikor az észak-amerikai indiánokról kellett felelnem neki az órán, én elmondtam az egyik rímemet: Szépen szól a pacsirta, / ezt a verset meg egy apacs írta. Erre adott egy marha nagy taslit, és hozzáfűzte: Az apacs fejét meg egy apa nyírta. De ezzel persze nem sikerült leszoktatnia a rímfaragásról. Már annak az órának a végére elkészült a következő versikém: Miközben anyám a fogászaton csináltat fogsort, / apám a mészárszék előtt fog sort.
Egy nőgyógyászati jelenet leírása: Vígan Aliz állja, / hogy a doki analizálja.
Arról értesítettelek-e már, hogy rövidesen megjelentetek egy könyvet, amelyikben a népbetegségekről lesz szó? A könyv első fejezetének a címe az lesz: TBC. A második fejezeté meg ez: TVA.
[…]
„Nem én vagyok a fontos, hanem a hülyeségeim”
– Szevasz, Ernő. Látod, már megint itt vagyok, hogy írjunk még egy olyan cikket az újságba, amilyen már több is megjelent. Pedig nem felejtettem el, amiben legutóbb megegyeztünk. De hiába határoztuk el, hogy több cikk nem lesz, mert az olvasók között van, aki már az eddigieket is sokallotta, én azért csak szeretnék még egyet, mivel időközben nagyon felgyűlt a rím is, meg a mondanivaló is bennem. Meg aztán az is igaz, hogy én szeretek szerepelni, van bennem egy kis exhibicionizmus. Aki nem tudja, mi az exhibicionizmus, forduljon bizalommal doktor Török Róbert pszichiáterhez a nagykárolyi poliklinikán, majd ő elmagyarázza.
Szóval, hogy a lényegre térjek, tudod-e, mi a különbség a kenyér, a pap meg Funar között? Hát a kenyér házi, a pap egyházi, Funar meg diliházi. És ha már Funarnál tartunk, tudod, mi a véleményem a Kolozsvár főterén folyó régészeti ásatásokról? Hát ez: Funar Cluj-Napocán addig-addig ásat, / míg Mátyás szobra helyett előkotor másat. Persze nem a föld alól, gondolom, hanem a paraván mögül.
Sokan kifogásolták, hogy miért foglalkozom én annyit Funarral. Ezeknek üzenem: Nagykárolyban mindenki tudja, hogy én egy pszichiátriai eset vagyok. Nem mindenki tudja, de én biztos vagyok benne, mert 1982-ben együtt voltunk Tölgyesen az idegkórházban, hogy Funar szintén pszichiátriai eset. Hát szerintem kézenfekvő, hogy az egyik pszichiátriai eset foglalkozzon a másikkal.
Hallottad, hogy Funar felszólította Háromszéket: / Avram Iancu néven vonják össze a székely megyéket?
Különben mostanában ingyen helyet vadászok Máramarosszigetre. Mert sajnos oda jutottunk, hogy már a bolondok házába is vadászni kell a bejutást. Az utóbbi időben sokat betegeskedtem, de ezt hagyjuk, mert nem én vagyok a fontos, hanem a hülyeségeim, a viccek, amiket kitalálok.
Egy asszony elkapta az AIDS-t. Amikor megkérdezték tőle a kórházban, hogy miért került oda, azt válaszolta, a HIV miatt: bárki HIVta, ő ment.
Ugyanennek a viccnek a vége románul: Ştiţi de ce sunt bolnav de SIDA? / Pentru că oricine m-a chemat, eu am zis: merci, da.
Én nem szeretem a politikát, de néha mégis muszáj politizálni. Így például, amikor megjelent az új oktatási törvény, rögtön kijelentettem, hogy én ezt pártolom, híve vagyok, mert gazdasági haszonnal, anyagtakarékossággal jár. Ugyanezt versben így fogalmaztam meg: Új törvény szerint folyik Romániában az oktatás, / megszűnik a magyar iskolában a pad-koptatás.
A következő párbeszédrészletet még a nyáron lestem el az utcán, akkor, amikor az új katonai alakulatot avatták Nagykárolyban. Így szólt az egyik gyermek a másikhoz: ma több katona van a városban, mint rendes ember.
Legutóbb azt is kifundáltam, miért nincs határkérdés Trianon óta Románia meg Magyarország között? Hát, mert nem csak hat árról van szó.
Hallottad már, hogy a Trabant fejlődésnek indult? Előbb, amikor ledöntötték a berlini falat – nyugati autó lett. 20 év múlva meg Porsche (por se) lesz belőle.
Mi a különbség Németország meg Románia között? Romániában vannak köz-ellátási zavarok, / Németországban meg legfeljebb csak közel-látási zavarok.
Tudod, milyen változatban megy a Tell Vilmos a Samtel kábeltelevízión? Sam-Tell Vilmos változatban.
A következő rímemhez előre bocsátom, hogy a sakter afféle zsidó mészáros: Gyermekkoromban nem vágott nekem libát a sakter, / talán ezért vagyok csak nyugállományú bakter.
A magyarországi pénzügyminiszter gazdasági programja a Bokros-csomag. A rólam szóló cikkek meg a Boros-csomag.
Jut eszembe. Valahányszor egy-egy ilyen közös cikkünk után megkérdezik tőlem, hogy miért kell ennyi hülyeséget az újságba tenni, tudod, mit szoktam válaszolni? Azt, hogy én papír szerint is bolond vagyok, hát sok mindenfélét összebeszélek, azt kérdezzék meg, aki ezt le is írja. Remélem, nem haragszol érte…
[…]
„Funárleszállítás”
– Szevasz, Ernő. Most azért jöttem hozzád, mert hallottam, hogy meg vagy hűlve, és ezt a citromot hoztam. Fogadd el tőlem, jó szívvel adom, tudod, mi úgy állunk odahaza, hogy spórolnunk kellett rá, de sebaj, csak gyógyulj meg tőle.
Tudod, ki volt Micsurin? Növénynemesítő, aki sokat keresztezett. Tudod-e, mi lett abból, amikor a jobb lábát keresztezte a bal lábával? Hasra esés.
Tudod, mikor lesz nálunk árleszállítás? Majd ha a Fun árt szállítják le. A magas lóról, természetesen. Az lesz a Funárleszállitás.
A feleségem nyilatkozott a rímeimről. Azt mondta, annyira unja már a verseimet, hogy ha hallja, hányingert érez. Tudod, mivel válaszoltam neki erre? Hát egy verssel. A következővel: Verseimből, amelyektől Vörösné hány, / van még jó néhány. Az asszony erre visszaszólt, hogy baj van a rímmel, mert én nem úgy szoktam mondani, hogy néhány, hanem jó károlyiasan, vagyis így: nihány. Na, de énrajtam nem fogott ki. Már mondtam is neki kapásból, hogy: Verseimből, amelyektől Vörös néni hány, / van még jó nihány.
Elárulom neked, hogy én az RMDSZ polgármesterjelöltjére szavazok, bár nem vagyok rendes RMDSZ-tag, hiszen nincs pénzem tagsági díjra. Igaz, már az is felmerült bennem, hogy Funarra kellene szavaznom. Tudod, miért? Mert úgy illene, hogy egyik hándikápát a másikra szavazzon. Van egy hely, nem árulom el, hogy hol, ahol az 50-es, 60-as években megalakult az Új Barázda Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Ma Új Garázda Mezőgazdasági Társulás.
Azt szokták rám mondani, hogy fosos szájú vagyok. Én ezen elgondolkoztam, és rájöttem, hogy igaz. Tudod, miért? Mert az én fejem olyan, hogy mindannak, amit itt fenn, az emeleten az agyammal megemésztek, itt lent, a földszinten, vagyis a számon, csak a salakja jön ki.
Főleg télen, amikor virágárulással se foglalkozhattam, sokszor gondoltam öngyilkosságra. Eddig még ehelyett is olyan rímeket találtam ki, mint például az, hogy vadnyugaton az épületekben tesz sok kárt a tájfun-ár, / vadkeleten a szobrokban a Fun-ár.
Ha az időjárás megengedi, beállok megint biciklikondásnak a nagykárolyi poliklinika elé. Tavaly szeptember óta a szociális konyhán nem kapunk ebédet. Ezt a lehetőséget már kihasználtuk, erről pecsétet is tettek a buletinünkbe. Igaz, az én buletinemet azóta kicserélték, és tudok olyanról, aki ezt kihasználva, továbbra is hordja onnan az ingyen ebédet, de én ilyet nem teszek, mert azt mondom: éhes vagyok, de aljas nem! Ami dukál, az dukál, ami nem, az nem. Különben is, amióta elkezdődött a virágszezon, töltött káposztát eszem odahaza. Reggel elmegyek, napközben haza-hazaugrom, bekapok egy-egy töltött káposztát, és már indulok is tovább. Igaz, a mi töltött káposztánk nem húsreszelékből meg rizsből készül, hanem répareszelékből meg puliszkából, ezt göngyöl az asszony a káposztalevélbe, de legalább egészséges ételt eszünk.
Hallottad, hogy Colombo eljön Romániába nyomozni? Miközben Tölgyesen bizonyos dilipapírok után kutat, / addig Funár Cluj-Napocán ásat még több kutat.
Én mondom neked, aki tősgyökeres károlyi, született gencsi vagyok, hogy igaz nyavalyádat végleg megszüntetné a sárga föld, vagy a budai, / de jobb, ha kigyógyít belőle doktor Budai. Vagyis dr. Budai István nagykárolyi sebész szakorvos.
Tovább is van, mondjam még? Mondom: tudod, mi a különbség Szatmár meg Kolozsvár között? Az, hogy Szatmáron Harag György színjátszó társulat, Kolozsváron meg Funár György ásató társulat működik.
Hogy szednéd rímbe azt az életképet, amikor Latabár Kálmán énekel a televízióban, miközben egy indiánt éppen lefejeznek? Én így: Az indiánt éppen akkor fejezték le a bárddal, / amikor a tévében elhangzott a Latabár-dal.
A következő rímet ugyancsak Latabár után szabadon mondom: Bolond vagyok, belátom, / Funar az én barátom, / Egy dologra büszke vagyok, / Hogy kettőnk közül ki a nagyobb.
Mióta hívják Kolozsvárt Napocának? Amióta napokat álltak itt húsért sorba.
[…]
„Gondoltam, beugrok Funarhoz”
– Szevasz, Ernő, szerinted melyik a legjobb Cola? Nem a Coca-Cola, hanem a potya Cola. Ha meg minden összejön, akkor a potya Coca-Cola.
Amikor virágot árulok, ritkábban szoktam úgy kezdeni, hogy hóvirágot tessék. Legtöbbször azt mondom: poftiţi la ghiocei! [parancsoljanak hóvirágot! – szerk. megj.]. Nemrégiben is ezt mondtam, egy nagy behemót részeg mégis úgy megütött, hogy rögtön bedagadt a szemem. De egyébként jók az emberek, nemcsak a magyarok, a románok is, többnyire, nem szoktak bántani, inkább segítenek rajtam.
Az a helyzet, hogy most nyilatkozok neked utoljára. Ugyanis rövidesen vallást változtatok, csak még vizsgáznom kell a szükséges tantárgyból, és beállok a Jehova tanúi közé, azoknál meg tilos az exhibicionizmus, az önmutogatás. Így attól kezdve az újságban sem szerepelhetek.
Zs. Pál bajuszos barátom vicce: Ceauşescu idején melyik volt az ideális állat? A légy. Mert mindent beköpött, benzin nélkül közlekedett és sz…ral táplálkozott.
Hallottad, mi történt legutóbb Cluj-Napocán? Ahogy ástak, ott a Mátyás szobor közelében, a főtéren, egyszer csak találtak egy feliratot. Kb. így nézett ki: A V E C E Z A R V A V A N. Azonnal hívták Funar nagy történelemtudós barátait. Ezek nézegették egy ideig a feliratot, azután bejelentették, hogy óriási jelentőségű, világraszóló dák–római leletről van szó. El is magyarázták, hogy miért. Ezekből a betűkből szerintük a következő három szó áll össze: AVE CEZAR VAVAN. Az első szó ebből latin, és azt jelenti, köszöntelek. A második szó szintén latin, hiszen a valamikori híres római császár nevével azonos. A harmadik szó, vagyis a VAVAN, viszont minden kétséget kizáróan dák. Igen ám, de akkor valahogy odakeveredett Mariska néni, aki a közelben lakik. Megnézte ő is a feliratot, és így szólt: – Hát ezt bizony még szegény Mózsi bácsi (Isten nyugosztalja) írta fel annak a közvécének a falára, amely évtizedekkel ezelőtt állt itt, de időközben lebontották. Ugyanis eldugult a lefolyó, és minden tele volt trutymóval, hát bezárták a vécét, amit Mózsi bácsi ki is írt a falára. A feliratot tehát helyesen így kell kiolvasni: A VÉCE ZÁRVA VAN.
Hallottad már, hogy hívják a kínai erdőlakók az ottani távközlési vállalatot? PAN(D)ASONIC. És a cigány telefontársaságot? ROM(A)TELECOM.
Évek óta félek közeledni az asszonyhoz. Tudod miért? Mert már van három gyermekünk, és én növésre kicsi, de lövésre nagy vagyok.
Most két olyat mondok, ami csak károlyi tájszólásban jó. Mi az: régi énekes ennivaló? Hát (ó)dalos szalonna. És egy szintén tájszólásos rím: Amit én elmondok sok apró dalban, / Ernő barátom megírja egy újságódalban.
Én már az elnökválasztások második fordulója előtt megjósoltam, ki kapja a több szavazatot, mégpedig a következőképpen: Iliescu piszkosul csal, / mégis nyer Constantinescu a kulccsal.
Romániában a történelem kereke visszafele forog. Erről a jelenségről Az aranykorszaktól a kőkorszakig címmel írtam verset:
A román nép leszámol Nic-kel, / mire az aranykorszak után jön a nikkel, / mikor a nagy drágaság miatt éhezni kell, /ezután nyomban következik a vas, / amelyben a termékek ára még inkább magas, / végül a sok éhezéstől elérkezünk a kőbe, / amikor nevünket bevésik a sírkőbe.
Már mondtam neked, hogy 1986 óta muszáj minden évben legalább húsz napot idegszanatóriumban töltenem. Én Máramarosszigeten szeretek a leginkább, az elmúlt nyáron is ott tölthettem néhány napot. Hát, amikor az ehhez szükséges papírokat voltam intézni, hazafelé jövet arra gondoltam, teszek egy kis kitérőt Kolozsvár felé, beugrom Funarhoz. Tudod, ez még a választások előtt volt, és arra gondoltam, eszébe juttatom, hogy tizennégy évvel ezelőtt, 1982. november 19-én egy vasárnap együtt szavaztunk Tölgyesen, merthogy akkoriban mind a ketten az itteni idegszanatórium vendégei voltunk.
Kolozsváron el is mentem ahhoz az épülethez, amelynek a homlokzatára az van kiírva, hogy Consiliul Municipal. Mondtam a kapusnak, hogy mi jól ismerjük egymást domnu’ Funarral, mert még Ceauşescu idején együtt voltunk páciensek Tölgyesen a bolondok házában. El se merem ismételni, amit erre a kapus válaszolt. De sürgősen eleget is tettem a felszólításnak, hogy: – Dute acasă cu primul tren! [Menj haza az első vonattal! – szerk. megj.]
Egy szakmába vágó kérdés, mivel virágárusítással is foglalkozok: hogy mondták annak a virágnak, amit Gagarin hozott a világűrből? Hát így: virág-űrből.
Mondok egy olyan rímet, amit az aranykorszakban faragtam, mégpedig Ceauşescu nagybányai munkalátogatása alkalmából, de csak most lehet másoknak is elmondani: Mielőtt elindult volna Nagybányára / Nicu bácsi felmászott a nagy banyára.
A nyáron valaki rá akart beszélni, hogy jelöltessem magam én is polgármesternek. Azzal próbált meggyőzni, hogy ha Funar lehet polgármester Kolozsváron, akkor én miért ne lehetnék Nagykárolyban? Az illetővel végül arra a következtetésre jutottunk, hogy tulajdonképpen államelnöknek is jelöltethettem volna magam. Már arról is elbeszélgettünk, hogy én milyen intézkedéseket hoznék Iliescu utódjaként. Alaposan megszigorítanám a munkanélküli segélyhez jutást, hogy ne az olyanokat támogassák ezentúl, akik nem is akarnak dolgozni, hanem az olyanokat, akik pillanatnyilag nem dolgoznak ugyan, de csak addig, amíg állást nem kapnak, meg az olyanokat, mint én, akik lenyomorítottan, munkaképtelenül is törik magukat, virágot árulnak, biciklit őriznek, ahelyett, hogy odahaza henyélnének, vagy kocsmába járnának. Ezt később így fogalmaztam meg versben: Ha azt akarod, hogy meglegyen a mindennapi kenyered, / ne csak mutogasd másoknak az üres tenyered.
Végül magyar részről nem én jelöltettem magam államelnöknek, hanem Frunda György. De őt se választották meg. Tudod miért? Attól féltek, ha elnök lesz Frunda, / Romániában levél lesz a frunza.
Vannak, akik újabban Alánka helyett Durlánkának szólítanak. Szerintük ugyanis egy ideje durvábbakat mondok. Rájöttem, hogy nálunk 1989-től mostanáig lényegében csak -escu-váltás történt. Ceauşescunak csak félig sikerült az éheztetési kúra. / teljes sikerre vitele áthárult előbb Iliescura, / majd Constantinescura.
Az Alánka-titokról
Hogyan fejtett ki szinte mindenkire jótékony, közérzet-jobbító hatást Alánka? És egyáltalán miért volt olyannyira rokonszenves, szerethető ez a leszerelően őszinte, egy időben kedves és harsány, növésre is kisember, aki évtizedekig úgy örvendett általános ismertségnek és nagy népszerűségnek Nagykárolyban, hogy valódi nevét a tősgyökeres helybeliek közül sem sokan tudták?
Talán mert szintén folyton pórul járt, mint Chaplin szeretetre méltó kisembere, ám miközben az ilyen eseteiről mesélt, nekünk, őt hallgatóknak mégsem Hans Fallada örökérvényű kérdése, a „mi lesz veled, emberke?” jutott az eszünkbe. Ehelyett az volt az érzésünk, hogy minden elesettsége, sebezhetősége ellenére Alánka erkölcsi téren győzelmet győzelemre halmoz. Pedig megáradt folyamhoz hasonlatosan hömpölygő sztorijaiból nem csupán az derült ki, hogy ő maga olyan szegény, mint a templom egere, ennie is alig van mit. Hanem az is, hogy időnként üresfejű, rosszindulatú emberek – csak mert észreveszik, milyen hiszékeny, könnyen rászedhető – úgymond „szórakozásból” gyakran kitolnak vele. Mindenkori hallgatósága mégis valahogy gondtalannak, sőt boldognak érezte, érzékelte Alánkát. És nem alaptalanul, hiszen a következő mondás tőle származik: „Nagyon nagy tragédia kell legyen, ami engem elkeserít, de akkor is csak egy másodpercre, utána megint viccre veszem a melódiát.”
Úgy gondolom, Alánka mindenkit jobb kedvre derítő képessége éppen ez utóbbi tulajdonságában rejlett. Ám az is közrejátszhatott benne, hogy a mások mulattatásán, szórakoztatásán kívül Švejkhez hasonlóan egyvalamit kívánt csupán a sorstól: legalább a rövid távú túlélést. Ezt is főleg azért, mert – személyisége nagyon fontos összetevőjeként! – Alánka valamiféle küldetéstudatot érzett. Amit ő maga meg is fogalmazott, mégpedig a következőképpen: „Nem én vagyok a fontos, hanem a hülyeségeim.” Tovább növelhette a népszerűségét, hogy a középkori udvari bolondokhoz hasonlóan, ám a maga stílusában olyan kényes, kellemetlen érzésekkel társított témákat firtatott, amelyekről mások „szemérmesen” alig ejtettek szót. (Gheorghe Funarban Alánka nagy valószínűséggel a romániai magyarság legfőbb ellenségét látta.)
Lelki parazitáktól megszabadító szellemi kurkászásai pedig minden érintettre jótékony, kellemetlenségérzetet oldó hatást gyakoroltak.
A pszichológusok szerint azáltal, ha ugyanazt a kellemes vagy kellemetlen fejleményt átkeretezzük, más környezetbe helyezzük – az adott folyamat bizonyos jellegzetességeit kihangsúlyozzuk, míg másakat háttérbe szorítunk –, nagymértékben „átprogramozhatjuk” az érzékelő recepcióját, hozzáállását, reakcióját. A viszonyítási alap megváltoztatásával az egyént arra késztethetjük, hogy ugyanazt a valamit másnak lássa, ugyanarról mást gondoljon, ugyanazzal kapcsolatban mást érezzen. A jelenség szaknyelvi megnevezése: framing, keretezés – amit a pszichológusok a megítélésben bekövetkezett változásként definiálnak. A framing egyik típusa a reframing (átkeretezés). Erről akkor beszélünk, ha magát az adott tényt nem változtatjuk vagy kérdőjelezzük meg, pusztán csak verbálisan, képzeletben más keretbe, más kontextusba helyezzük. Szemléltető példaként vegyünk egy fiatal nőt, aki most tudta meg az orvosától, hogy nem lehet gyermeke. Nagyon elkeseredett, világfájdalma van, mindent sötét színben lát, úgy érzi, nincs értelme az életének, már az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Ekkor a barátnője vigasztalni kezdi, például a következőképpen.
– Ugyan már, fel a fejjel! Te vagy elkeseredett?! Akkor mit mondjon az ismerősöm, aki nagyon jó családból származik, most mégis hajléktalan lett, és a napi betevőre se futja neki? Vagy az a másik ismerősöm, aki gyógyíthatatlan beteg, talán csak napjai vannak hátra? Hála Istennek, te egyébként egészséges vagy, és anyagi gondjaid sincsenek. Ami pedig a gyermeket illeti: arra nem gondoltál, hogy örökbe is fogadhatsz egyet, vagy akár többet is…?
A barátnő által felvázolt perspektívából nézve – a framing hatás eredményeként – a meddő nő egészen más színben láthatja a világot. Megvigasztalódhat, visszatérhet az életkedve, az önsajnálat helyett talán már is az foglalkoztatja, hogyan élhet majd azzal az új lehetőséggel, amelyre addig nem is gondolt…
A meddő nő helyzete semmit sem változott, csupán a besorolás, a keret, a viszonyítási alap módosult, és lám, ugyanazt a szituációt máris egészen másként, optimistább módon ítélheti meg, mint korábban.
A mindenkori érintett lelkiállapotától függetlenül, Alánka is az átkeretezésnek, a besorolási effektusnak köszönhetően gyakorolt hallgatóira pozitív hatást. Természetesen nem tudatosan és nem szándékosan alkalmazta a framinget. Azzal jobbított a rá figyelmezők közérzetén, hogy nyilvánvaló szegénysége, elesettsége dacára nem csupán megőrizte derűjét, és áradt belőle az életenergia, de elmaradhatatlan (kín)rímeit és mókásnak, nevettetésre szánt történeteit olyan következetességgel ontotta, mint aki kötelességének tartja az éppen körülötte lévők felvidítását. Akiknek a tudatalattijában ennek hatására reflexszerűen a következőkhöz hasonló – rendszerint megfogalmazatlanul, kimondatlanul maradó – gondolatok futottak át: „Milyen sajnálatra méltó emberke, és lám, mégis milyen vidám! Hozzá képest én jobban élek, nincs okom panaszra”; „Ha alaposabban belegondolok, nincs olyan rossz dolgom, hiszen ehhez a mókás fickóhoz képest már-már gazdagnak mondhatom magam”; „Lám, ez a kisember nyomorog, mégis folyton olyan vidám, mint akinek rendben van a szénája. Akkor én miért keseregjek?”; „Máról holnapra él, mondhatni nyomorban, és mégis mennyi vitalitás meg derű szorult bele… szégyenemre válna, ha én zúgolódnék, szomorkodnék a sorsom miatt.”
Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, Alánka önmagát léptette elő olyan viszonyítási alappá, amelyhez képest ki-ki elviselhetőbbnek találhatta a saját helyzetét, megbékélhetett a sorsával, esetleg Fortuna kegyeltjének érezhette önmagát. Ez a szeretetre vágyó és szeretetre méltó kisember, aki annak ellenére sem hagyta magát megtörni, hogy a sors élete végéig rendkívül mostohán bánt vele, a lényeget tekintve így, saját nyomorának, elesettségének, védtelenségének kifigurázással, és azzal, hogy közszemlére tette mindezt, jobbított mások közérzetén.
Alánka idén márciusában lelt örök nyugalomra. „Vörös István-Alán 2025. március hó 15. napján, életének 74. évében elhunyt” – áll a gyászjelentésben. Azonban ne legyen kétségünk afelől, hogy különleges személye örökre velünk marad. Ő volt ugyanis az, aki vidámságot lopott a fásultság, elkeseredettség helyére, megnevettette a szomorkodókat, optimizmust csempészett a pesszimisták tudatába, valamint kúrálta a lelki bántalmakat. Röviden szólva, így tett csodát mindazokkal, akik rosszindulatmentesen viszonyultak hozzá.
