Kriza János halálának 150. évfordulóján nagy megtiszteltetés számomra, hogy e jeles helyen és napon idézhetem fel neves püspökünk teológiai gondolkodásának és kolozsvári lelkészi szolgálatának főbb pontjait.
Kénytelen vagyok azzal a ténnyel kezdeni, hogy míg Kriza János neve elsősorban néprajzi, gyűjtői tevékenysége, és annak csokorba szedett eredménye, a Vadrózsák miatt ismert, püspökünk mindenekelőtt unitárius lelkész, teológiai gondolkodó és egyházi vezető volt. Képletesen szólva, bár fejére nőttek a vadrózsák, szívét egyháza iránti elköteleződése töltötte ki. Kár, hogy e tény még mindig kevésbé tudott, aminek többek között az is az oka, hogy egyházi tevékenysége nem alaposabban kutatott terület. E mostani konferencia is csupán egy kicsi, de annál fontosabb lépés afelé, hogy Kriza János néprajzi munkássága mellé helyezzük az ő egyházi tevékenységének fontosságát is.

Ez előadás arra hivatott, hogy a kolozsvári lelkészt és a teológiai gondolkodót ismertesse a jeles közönséggel. Bár e két téma látszólag egymástól eltérő területeket kíván egybefonni, Kriza János esetében viszonylag könnyű úgy beszélni a konkrét gyülekezeti kérdésekkel, szószéki szolgálatokkal és egyházközség-vezetéssel foglalatoskodó lelkészről, hogy e diskurzusba koherensen férjen belé az elvont, teológiai problémákkal bíbelődő gondolkodó munkássága is. Az életmű e két dimenziója kéz a kézben halad kezdeteitől a végéig, s csúcsosodik ki a püspöki munkásságban, amelyről az utánam szóló dr. Lakatos Sándor fog majd beszélni.
Történetünket kezdjük a szolgálati hely, a kolozsvári eklézsia rövid ismertetésével! Köztudott, hogy Dávid Ferenc egyházalapító püspökünk a kincses város főterén levő templomban mondta el 1566 januárjában az első antitrinitárius beszédét. Innentől Kolozsváron napjainkig, s – bízom benne – sok évszázadig ezután is, folytonos volt az unitárius jelenlét. A magyar unitáriusok számára viszont e központi gyülekezet nemcsak a történelmi, földrajzi kiindulópont, hanem mater ecclesia, anyaegyházközség, amely évszázadokon keresztül támogatta és sok esetben működtette a vidéki gyülekezeteket. E kiemelt szerepét csupán a 18. században veszíti el, de a tényleges különválás, valamint az egyházközség betagozódása a többi gyülekezet közé csupán a 19. században, talán pontosan Kriza János tevékenysége folyamán teljesedett ki.
A kiemelt státus nem jelentett viszont többletgazdagságot, vagyoni elsőbbséget. Ellenkezőleg, főleg a 18. század elejétől e gyülekezet állandó kísérője a bizonytalanság, az újabb és újabb anyagi kihívásokkal való szembenézés. Annak a mérlegelésétől, hogy ez ma is így van-e, csak az tart vissza, hogy nem akarom olcsó sajnálkozással untatni a jelenlevőket. A mi történetünk szempontjából viszont annál fontosabb az a tény, hogy az 1792 és 1796 között zajló templomépítés teljesen kimerítette a kolozsvári egyházközség anyagi képességeit. A gyülekezet mindent megtett, hogy újra lábra álljon, ám mire összegyűjthette volna erejét, a napóleoni háborúk újabb csapást mértek az amúgy is gyengélkedő közösségre, amit csak tetézett az a tény, hogy az 1830-as évek elejére a frissen felépített templom boltozata is hosszában kettéhasadt, s a szent épületet csupán erőfeletti odaadással tudta az eklézsia megmenteni. Végül Alföldi Antal kolozsvári pallér vállalta a templom megmentését, de a költségeket a gyülekezet egymaga fedezni nem tudta, kölcsönökhöz kellett folyamodnia, ami szerfelett bizonytalanná tette életét.
E vészjósló körülmények között a gyülekezet úgy döntött, hogy a korábbi két lelkészi állás helyett csupán egyet kíván betölteni, s ezt sem valamelyik idősebb, tapasztaltabb lelkész meghívásával, hanem az akadémia padjai közül kiválasztott, majd külföldre küldött fiatal diák kinevelésével, majd alkalmazásával igyekszik megoldani. A javaslat már a templom felújításának elkezdése előtt megfogalmazódott, amikor Nagy Lázár presbiter azt javasolta, hogy: „a kollégiumi ifjak közül tanári ajánlás mellett arra alkalmas és hajlandó fiatalt küldjenek fel Bécsbe, s ha lehet, még felljebb is, hogy magát néhány esztendők alatt a kolozsvári míveltséghez képest lehető minél tudományosabb módon qualificálván, az után a szükség esetében itteni Ecclesiánkban functióba jöhessen.” 1835 februárjában két gondnokát bízta meg azzal a keblitanács, hogy a kollégiumi ifjak között szétnézve, a papságra alkalmasokat megnevezze. Ugyanez év márciusában Istvánfi János gondnok örömmel tájékoztatja a keblitanácsot arról, „hogy mások között és felett egy Kriza János nevezetű deákot értvén lenni inkább Académiára küldhetőnek – ennek kellene prédikátzióit hallani.” A presbitérium el is fogadja a kurátor előterjesztését, s keresi annak a módját, hogy e Kriza János nevű deákot meghallgassa, ami a következő vasárnapon meg is történt. Végül az 1835. május 24-én tartott közgyűlésen Kriza János diák 46, Gyöngyösi István segédpap 11 és Gál Ábel kántor 2 szavazatot kapott, így a három közül a legifjabbat választotta meg főpapjává a gyülekezet. Azt a személyt, aki épp csak kikerülőfélben volt az iskolából, s akinek még hátravolt a külföldi tanulmányútja, amit – természetesen – az egyházközség finanszírozott. Külföldi peregrinációja a már említett 1835. esztendő szeptemberében kezdődött, miután kötelezvényt írt alá, hogy hazatérése után elfoglalja a lelkészi állást, s kézhez vette a 300 rénes forintnyi támogatását. Itt álljunk meg egy szóra, s vizsgáljuk meg, mennyibe is került az egyházközségnek Kriza taníttatása. Az egyházközség a peregrináció előtt kollektorokat küldött ki, akik Mátéfi József gondnoknak 1100 rénes forintot adtak át. Csak az érdekesség kedvéért utánanéztem annak, hogy mekkora összegnek felel meg ez a 19. századi 1100 rénes forint, aminek mai értéke valahol a harminc-negyven millió forint közé tehető. Ezzel kellett a távoli Berlinbe jusson, ott magát eltartsa, tanuljon, s minden szükségesre szert tegyen. Sok? Kevés? Kriza mindenesetre többször panaszkodik szűkös anyagi lehetőségei miatt odakint.
Most üljünk mi is képzeletben kocsira a peregrinációba induló Krizával, hagyjuk el a Kincses Kolozsvárt, s elkísérve őt Berlinbe, ismerkedjünk meg a teológiai gondolkodását mindenképp meghatározó ottani tudományos légkörrel! E kitérő immár az ő teológiai nézeteinek egyik fontos vetületét hivatott bemutatni.

Kriza külföldi tanulmányútja 1835 és 1837 között zajlott tehát Berlinben. Az 1810-ben alapított Frigyes-Vilmos Királyi Egyetem a kor egyik legpezsgőbb életű oktatási intézménye volt pont a Kriza látogatását megelőző évtizedekben. A mi püspökünk lényegében ennek a fénykornak a végére érkezett Berlinbe, de kifoghatta még azt a feszült tudományos légkört, ami uralta a helyet. Elég talán, ha csak néhány nevet említek. Kriza épp csak egy évet késett, hiszen 1834-ben hunyt el a modern protestáns teológia atyja, Friedrich Schleiermacher, akinek szelleme és tanítása még nagyon is érezhető volt. S ha őt említettük, akkor nem hagyhatjuk ki a nagy vitapartnerét, a kicsivel korábban 1831-ben elhunyt Georg Wilhelm Friedrich Hegelt, az abszolút idealizmus filozófusát. Kettejük évtizedes vitája a teológiával kapcsolatban nemcsak a berlini egyetemet, hanem a század protestáns teológiájának az alakulását is meghatározta.
Az egyik ág az érzelemre, a másik a gondolatra mutatott, amikor a vallás forrását kereste. Nem csoda, hogy a vita bombaként robbant, s parázslott még sokáig nemcsak Berlinben, hanem egész Németországban, onnan meg átterjedt Európára, sőt még az ekkor meglehetősen álmosan pislogó angolszász tudományos gondolkodásra is pezsdítően hatott.
1835-ben, Kriza érkezésekor Berlinben a hegelianizmus képezte a legelfogadottabb filozófiai nézőpontot, ami csaknem minden fakultásra kiterjedt. A teológiában viszont a korábbi rektornak, Schleiermachernek is jócskán voltak képviselői. Hadd szemléltessük ezt a légkört, bemutatva két szélsőséget, egy megátalkodott hegeliánust és egy, az érzelmek prioritását hirdető schleiermacheriánust! Elsőként hadd mutassam be Philipp Konrad Marheinekét, akit Karl Schwartz, az 1872-ben magyarul is megjelent Adalékok a legujabb theologia történelméhez című művében a teológiai hegelianizmus főpapi méltósággal lépkedő felfuvalkodott előkelőségének nevez. Talán Marheineke vagy vele egyetértő oktató késztette püspökünket arra, hogy önéletírásában megfogalmazza a sokszor idézett részt: „… a rideg hegeli philosophia rendszere, s még inkább az ő képére s hasonlatára alkotott theologiák sem igen ízlettek…”
De szintén Berlinben oktatott ez idő tájt, s immár biztosan jelezhetjük, hogy tanította Krizát August Neander is, akit diákjai és kortársai „az utolsó egyházatyának” neveztek. A pietista jámborságot egyháztörténelmében is megfogalmazó oktató teológiai alapállása teljességgel Schleiermacher nézeteit követi. Sőt, túllép mesterén azáltal, hogy zavaró végletekig fokozza a „kedély” fontosságát, az érzelem alapvető jelentőségét, a bent megtalált Isten gondolatát. Neander jelmondata az volt, hogy „Pectus est, quod theologum facit”, azaz a kebel teszi, formálja a teológust, kifejezve ezáltal, hogy bizony az érzelem az első, és nem a száraz gondolat, fogalom a vallás terén. Jelmondatát hamar gúnnyá élesítették ellenfelei, s őt meg közeli tanítványait „pectoralistáknak”, tanaikat pectoralizmusnak csúfolták. Csak felvetésként jegyzem itt meg, hogy talán Krizának az érzelmekre ható beszédei, az a tény, hogy őt később a szív teológusának nevezték, összefüggésben állhat azzal, amit neki Neander Berlinben átadott.
Kriza utolsó berlini levelében panaszolva ír betegségéről, a pénzhiányról, s arról, hogy immár ideje hazaindulnia, de kis kitérőt fog tenni Bécsbe, hogy két rend ruhát készíttessen magának. Hazaérkezése után Pákei Lajos keblitanácsos így ír barátjának, Körmöczi Józsefnek, a püspök fiának: olvassuk: „Az ifjú sokat qualificálta magát, nyájas és kellemetes magaviseletű, mi okon nagy reménységünk van, hogy benne azt, kit óhajtottunk, feltalálandjuk.” Kriza önéletírásában így fogalmaz: írja: „… 1837-ben ősszel hazajővén egész esztendeig tartott nyavalyáskodásom, melyből leginkább a vízgyógy s a borszéki borvíz használata üdített fel úgy, hogy 1838 őszszel hozzákezdhettem a kolosvári papi hivatalhoz.” Egy évig tartó betegsége aggodalommal töltötte el a kolozsváriakat, akik az egyházi központ segítségét kérték egy második lelkészi állás létrehozásához, ám kérésüket az 1840. évi bölöni zsinat elutasította.
Itt értünk el Kriza kolozsvári papságának egy másik fontos fordulópontjához, amely teológiai gondolkodásának ismertetése szempontjából is fontos lesz, a főiskolai tanári állás kérdéséhez. A már korábban említett bölöni zsinat ideiglenesen megbízta Kriza Jánost a teológiai tárgyak oktatásával, amihez való hozzájárulást a lelkész a kolozsvári keblitanácstól is kért. Az egyházközség elöljárói a kérdést úgy ítélték, hogy az meghaladja a hatáskörüket, s a közgyűlés elé kell terjeszteni azt. Végül az 1840. szeptember 20-án összeült gyűlés hosszú határozatban fejezi ki csalódottságát azzal kapcsolatban, hogy a lelkész, aki a gyülekezet pénzén tanult külföldön, úgy érezte, hogy az egyházközség megkérdezése nélkül elvállalhatja az oktatói állást. A kolozsvári unitárius lelkészi állás oly hivatás, amelynek betöltése egész embert, teljes odafigyelést igényel, hiszen a papi hivatás „… más hivatalokhoz nem is hasonlítható, nincs annak sem kimért ideje, sem kiszabott kötelessége, hatásának köre végtelen, a munka előtte kimeríthetetlen. Főként ez anya eklézsia papja, kétszeresen köteles erejét feszíteni, a hivatalában dicsőséggel eljárására…” Továbbá sajnálják, hogy a zsinat, illetve az egyházi központ sem tájékoztatta előre e döntésről az egyházközséget, hiszen „… a Státus rendelkezése alá tartozó akadémitának költségeit a Státus pénztára fedezi, de abból a mi papunk számára egy fillér sem adatott”, hanem költségeit mindenestül az eklézsia fedezte. Mégis, a sok sérelem és méltánytalanság ellenére „… hogy mindazon által megmutathassa a jelen esetben is, mennyire kész maga nagy szüksége felejtésével is a Nemes Státus szolgálattyát elő mozdítani… meg egyezik abban, hogy a kérelmes pap a Theologiai tudományokat ezen most folyó oskolai esztendő végéig, de nem tovább taníthassa…”

Hogy, hogy nem, Kriza főiskolai tanári állása aztán túlélte a közgyűlés által igen szigorúan megállapított határidőt, 1845-től állandósult, és püspökké választása után is megmaradt. Előadásom mostani részében Kriza János teológiájának a bemutatását folytatom, úgy, amint az kitűnik a Keresztény Hittudomány, Dogmatika Theologia című, kéziratban fennmaradt egyetemi jegyzete alapján. Az egyetemi tankönyv megírásának pontos dátuma ismeretlen számomra, mindazonáltal megkockáztatom, hogy annak első változata már az 1840-es évek elején, derekán elkészült. A mű részletes elemzése sajnos mind a mai napig várat magára, s itt sem tudok részletekbe bocsátkozni, hanem meg kell elégedjünk azzal, hogy a munka továbbgondolása az egy nemzedékkel korábbról, Csíkfalvi Márkos György tollából származó, szintén tankönyvként használt Theologia Dogmatica című műnek. E munka ugyanakkor kapcsolatba hozható a 17. században latin nyelven írt, Kolozsvári Dimén Pál tollából származó, szintén didaktikai céllal írott munkával. Emennek pedig kifejezetten nagy hatása volt a 17–18. századi kéziratos unitárius kátéirodalomra. Dimén műve ugyanis rövidített, magyar fordításban több későbbi másolatban is fennmaradt. Ám a továbbörökítés nem áll meg Kriza Jánossal. A kolozsvári egyházközségben, majd a püspöki székben is utódja, Ferencz József a maga kátéjában, aminek átdolgozott változatát mind a mai napig használják az unitáriusok, szintén átvesz jó néhány elemet e tankönyvből. Szemléltetés végett álljon itt a Kriza könyvét indító vallásmeghatározás, amely a religiót Isten ismeretében és tiszteletében ragadja meg. Ferencz József kátéjának első kiadásai szó szerint ugyanígy fogalmaznak. Kriza munkája mégsem gépies átvétele a korábbi teológiai, hittani tankönyveknek, amint az elődök munkája sem az. Minden kor, így Kriza János is hozzáadja a maga gondolatait, elképzeléseit, módosítja a korábbról örökölt műveket, hogy azok megfeleljenek a mindenkori jelen elvárásainak.
E kitérő után, amely főiskolai tankönyvének részleges ismertetése által mutatta be Kriza teológiai gondolkodásának egy újabb vetületét, ideje visszakanyarodni a lelkészi pályához, s megemlíteni egy, a mostani egyházszemlélet számára idegen vetületet. 1843-ban azt olvashatjuk az egyházközség keblitanácsának jegyzőkönyvében, hogy annak testületébe meghívják Kriza János lelkészt és Máté András kántort. A meghívást viszont Kriza csak 1848. decemberében fogadja el, minden bizonnyal a forradalmi körülményekre való tekintettel. Itt kell megjegyezni, hogy legalábbis az unitáriusok között, a 19. század derekáig, a helyi lelkészek nem voltak automatikusan tagjai a presbitériumnak, ami kizárólag választott tagokból állt (akik között például Kolozsváron lehettek lelkészek is). A keblitanács utasíthatta a lelkészeket is, hogy eleget tegyenek bizonyos feladatoknak, azok pedig, ha valamit óhajtottak, azt írásban kellett kérvényezzék a vezető testülettől. Így például 1842-ben Krizát emlékeztetik arra, hogy e gyülekezet szokása az volt, hogy a sátoros ünnepek harmadnapján, függetlenül attól, hogy ki prédikált, a záróimát a helyi lelkész kell mondja, s utasítják, hogy e hagyományról ne feledkezzen meg. De ne töltsünk sok időt e feddő hangnemnél, inkább összpontosítsunk a lelkészi pálya legizgalmasabb területére, a szónoki, prédikátori vetületre. Erről ő maga önéletírásában így fogalmaz: „…maga a kolosvári papság egymagamnak elég bajt, lélek- és test-rongáló foglalkozást adhatott, megjegyezve azt is, hogy gyakorlatlan lévén a szónoklásban a hivatal megkezdésekor, a kevesebb bajjal kidolgozott munkát kezdetben egész héten át kellett repetálgatnom, hogy felakadás vagy belésülés nélkül elszavalhassam.” Nagy hatású egyházi beszédeinek erőt nem a szónoki fogások, hanem a gondolatok gazdagsága adott. Prédikátori munkásságát elemző utódai, mint Boros György vagy Gellérd Imre, kiemelik halk, higgadt prédikáló modorát, valamint gondolatdús beszédeit, úrvacsorai ágendáit. Kriza szónokként az 1840-es, bölöni zsinaton tűnt ki, ahol Erőhatóság című beszédével kivívta kortársai elismerését. A schleiermacheri tanokat érzékelhető módon tartalmazó beszéde egyértelmű elköteleződés a modern teológia mellett. Szakít egyfelől a felvilágosodás ráció- és észelvűségével, de teszi mindezt úgy, hogy nem mond le az észszerűség igényéről. A korszerű egyházi beszéd forrása a lelkiség, ami nem elégedhet meg a valóság pontos leírásával, hanem a láthatatlanok és emelkedett szellemi tartalmak felé kell nyisson. Azaz „Szólnia kell nemcsak a szemünk elé tűnő világról, hanem a lények egy halhatatlan, fentebb tökélyű álláspontjáról.” A schleiermacheri teológia alapgondolatával egyetemben vallja, hogy míg a felvilágosodás racionalizmusa az észt teszi az erkölcs normájává, addig a modern szónok szerint a vallásos élmény fő alkotó eleme az érzelem, a szív. Így ír: „Nagy a papnak szerepe az emberi szívben. Kötelessége Isten iránt a legmélyebb tiszteletet, szeretetet, bizalmat és örömet felgerjeszteni.” Számára Isten nem egy elvont, túlvilági fogalom, hanem élő valóság, hatóerő, akit közvetlenül a bennünk élő hit révén szólíthatunk meg. Összegezve szónoki elveit, Gellérd Imrével szólhatunk „Higgy a szívben! Íme Kriza János teológiai és homiletikai hitvallása.”
Nem lenne teljes a szónokról való kép, ha nem emelnénk ki mind a teológiájának, mind pedig szónoki tevékenységének egyik fő ihletőjét, az amerikai unitáriusok egyik első és nagyhatású gondolkodóját, William Ellery Channinget. A nagy amerikai szónok és gondolkodó egyszerűségével, prédikációinak tisztaságával gyakorol nagy hatást Krizára. Ez a kiegyensúlyozott józanság, ami különösebb külső tekintélyek nélkül, pusztán a szemlélődés révén jut vállalható igazságokhoz, meghatározza Kriza prédikátori hangját, amely kiegészül költői vénájával, ez elsősorban imáiban érvényesül.

De ha Channingről ejtettünk pár szót, rögvest szólnunk kell róla más szempontból is, hiszen Kriza egyik legjelentősebb, sokat használt teológiai műve is az amerikaihoz kapcsolódik. Erdő János érdemei közé tartozik a káté elemzése és felfedése annak, hogy Kriza a maga kátéjának megírásakor felhasználta az amerikai teológus műveit. 1843-ban, a Főtanács augusztus 29. és szeptember 2. között tartott ülésén elhatározta Professor Kriza János atyánkfiának Kis Káté, vagy vallás és erkölcstan elemei című művének megvizsgálását, majd az Egyházi Képviselő Tanács ugyanazon év decemberi gyűlésén döntött a mű alkalmas mivoltáról. Mindazonáltal a káté csak 1845-ben jelent meg nyomtatásban, a szerző nevének feltüntetése nélkül. Ez az, amit a kortársak nemes egyszerűséggel „Kriza kátéjának” neveztek.
Nem ismert, hogy Kriza mikor és hol ismerkedik meg Channing műveivel. Megtörténhet, hogy már Berlinben találkozott vele, de valószínűbb, hogy külföldi útja után, Kolozsváron, vagy esetleg John Paget aranyosgyéresi birtokán figyelt fel az amerikai unitarizmus atyjának a műveire. Bárhogy is volt, tény, hogy alaposan át kellett tanulmányozza az életművet, hiszen Channing kátéja a kisebb, kevésbé ismert alkotásai közé tartozik, amit igen korán, már 1813-ban írhatott, szabadelvű kongregacionalista lelkész korában. A két mű közötti rokonság kétségtelen, amint azt Erdő János bizonyította, ahogy Kriza Channing iránt rajongása is. Ő az ugyanis, aki az amerikai gondolkodó műveinek lefordítását elkezdi, szorgalmazza, amiből nyilván meglátszik az, hogy mély elismeréssel tartozik az óceánon túli teológusnak.
Ideje immár összegezni ezt az előadást, összefoglalva annak fő megállapításait. Kezdjük a lelkésszel! Kriza János 1837 és 1861-es püspökké választása között volt a kolozsvári eklézsia lelkésze. Felnőtt életének java, külföldi tanulmányai, a Vadrózsák gyűjtése, teológiai munkássága mind a kolozsvári papságának idejére tehető. Krizát e gyülekezet nevelte saját papjává, és ő meghálálta szolgálatával a beléje fektetett bizalmat. Szónoklatainak fő erőssége nem a tüzes előadásmódban, hanem a szavak és gondolatok meggyőző mivoltában rejlett. A közösség megelégedését kiváltó imádságaiban megérződik Kriza költői tehetsége is. A gyülekezet ragaszkodásának ad hangot az az ünnepi határozat, amit az egyházközség közgyűlése fogad el 1861 szeptemberében, Kriza kibúcsúzó beszéde után: „Anyaszenteklézsiánk jelen közgyűlése nem titkolhatja el azon leverő hatást, melyet a fennebbi értesülés következtében e pillanatban érez, midőn szeretett eddigi lelki pásztorától, Főtisztelendő Kriza János úrtól megválni kénytelen, s midőn azon bensőbb viszonyt, mely a Főtisztelendősége s anyaekklézsiánk közt évek hosszú során fűződött, s mellyel szívünk nemesebb érzelmei, lelkünk örömei s nyugalma annyira összenőttek vala, most megszakadni látja (…) E tudat mellett vigasztalására van szent ekklézsiánknak Főtisztelendőségének azon ígérete is, hogy szentekklézsiánkat különös szeretetével ölelni ezután sem szűnne meg soha.”
A teológus Kriza János szellemi útjának feltérképezése további kutatást igényel. Jelenlegi tudásunk alapján gondolkodásmódjának három fő forrása van. Első ezek közül az unitárius teológiai hagyomány, amit a kolozsvári főiskolánkon ismerhetett és sajátított el. Ez képezte szemléletének a gerincét, amelyet a további hatások egészítenek ki. Kriza e hagyományt viszont nem gépiesen emelte át, hanem saját gondolkodásmódján szűrte át, s egészítette ki. Kétségtelen továbbá, hogy az 1835–1837 közötti berlini tanulmányútja rendjén hatottak rá Schleiermacher tanai, gondolatai, amelyek elsősorban a vallás alapját, episztemológiai gyökereit határozták meg. A közvetlenül megszólítható, érzéseink, tapasztalataink révén megismerhető Isten Kriza munkásságának egyik alapadottsága. Mindez pedig sem a magyar unitárius hagyományból, sem az épp divatos másik, hegeli teológiai felfogásból nem eredeztethető, hanem csak a modern protestáns teológia atyjának gondolataiból.
Harmadszor Kriza esetében fontos hatásnak tűnik William Ellery Channing amerikai unitárius teológus gondolkodásmódja, aki pragmatikus egyszerűségével, közvetlenségével és a szó köznapi értelemben használt józaneszűségével tett maradandó hatást rá.
Zárva e sorokat bizalmamnak adok hangot afelől, hogy talán az idei év adta odafigyelés is hozzájárul ahhoz, hogy Kriza tevékenysége kiegészüljön lelkészi, teológusi és püspöki munkásságának a bővebb és árnyaltabb kutatásával, ezáltal gazdagítva azt a képet, amit e 19. századi egyházvezetőről alkothatunk.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet!
(Elhangzott 2025. november 11-én, Kriza János halálának 150. évfordulóján, Budapesten, az Országházban, az évforduló alkalmával szervezett konferencián.)





