Csinos kivitelezésű, érdekes és ritka témájú könyvet adott ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum a Pro Havadtő Egyesülettel közösen. Egy település régi sírjeleit veszi számba a szerző, Kinda István, a néprajztudományok doktora, a múzeum munkatársa.
Csinos kivitelezésű, érdekes és ritka témájú könyvet adott ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum a Pro Havadtő Egyesülettel közösen. Egy település régi sírjeleit veszi számba a szerző, Kinda István, a néprajztudományok doktora, a múzeum munkatársa.
A másfélszáz oldalas kiadvány előszava szerint „szokatlan a falusi ember és a néprajztudomány számára is” a téma. Címe: Homokkőbe faragott múlt (Havadtő régi sírkövei). 2016-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön.
A szerző szerint is „gazdagon faragott, különleges jelképvilágú”, illetve díszes sírjelekről van szó, melyek a település múltjának tárgyi emlékeihez tartoznak. A régi temetőben lévő homokkő sírkövek a 18. századból maradtak ránk, és koruknál fogva „Székelyföld falusi sírjeleinek korai rétegéhez tartoznak”. Kinda István a 19. századi kőfaragóknak a régi temetőben lévő gazdag kézműves hagyatékát „a legegységesebb ilyen jellegű történelmi-néprajzi” örökségnek nevezi, székelyföldi viszonylatban.
Havadtőn értékelik is ezt, újraállították a régi sírköveket, felterjesztésük nyomán Havadtő régi temetője és Menyhárt Károly kőfaragó munkássága múlt évtől az Erdélyi Értéktár részévé vált.
Közel negyvenoldalnyi tanulmányban (Kőfaragók, sírkövek, jelképek Havadtőn) tárgyalja, mutatja be a szerző a település temetkezési helyeit, az azzal kapcsolatos irattári forrásokat és a halál leggyakoribb okait (aszkórság, forró betegség, hagymáz, skarlát, sorvadály, sülybetegség, száraz betegség, toroklob, tüdőlob, veres himlő stb.). A következő részben a kőfaragásról olvashatunk, illetve az ismeretlen meg ismert helyi kőfaragókról.
A sírjel azt is jelzi természetszerűen, hogy az elhunyt milyen szerepet töltött be a helyi közösségben. Ezzel kapcsolatosan foglalkozik a szerző a sírkövek anyagával (több típusú homokkő, illetve ritkábban andezit, trachit), a faragás technikájával, a betűtípusokkal, díszítőmotívumokkal, a sírjelek alakjával.
A következő terjedelmes rész, csaknem száz oldal a régi sírköveket mutatja be: fényképpel, rajzzal, a feliratok szövegének közlésével és egy tömör leírással. A rajzokat Péterfy László és Szeles József készítette. A sort egy 1803-ban állított, tulipánnal díszített kő kezdi. A század elejéről változatos megformálású, alakú és eléggé megkopott kövek maradtak az utókorra, zömében tulipánmotívumosak, és tetszetős betűkkel megírtak. A leírásokat a szerző az egyház (halotti) anyakönyveiből egészítette ki a halál okára utaló feljegyzésekkel. A század közepéről származó egyik kő a hátoldalára faragott férfialakkal, fával és ülő szarvassal manapság már megfejthetetlen, rejtélyes üzenet hordozója. A legtöbb kő a természetes (ovális) formáját megőrizve vált sírjellé, erre példák az oszlopszerű formájúak is. A század második felében váltak elterjedtté a kövek peremén futó, koszorúszerű díszítések. Némelyiken rímbe szedett felirat olvasható. Oszlopszerű köveken faragott arcmás is látható, domborműszerű kivitelezéssel, egyiken egy honvédhuszár is, lóháton. A bemutatott sírjelek sorát pár 20. század eleji zárja.
A román és angol nyelvű tartalmi összefoglalóval záruló könyv dokumentáltsága okán is figyelmet érdemel. A száz régi sírkő bemutatásával, adatainak közlésével valójában közkinccsé teszi azokat, hiszen, mint a szerző fogalmaz, „a székelyföldi népművészet teljes valójukban feltárt gyöngyszemei”.
