Az 1848. decemberi, köpeci csaták emléke
Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc erdővidéki eseményei közül – Gábor Áron első ágyúinak bodvaji megöntése mellett – kétségtelenül kiemelkedik az 1848. december 9-i és 13-i, Köpec mellett lezajlott két csata. A Barót, Ágostonfalva, Felsőrákos és Köpec közötti, Vécernek, pontosabban az attól nem messze fekvő Ásásnak nevezett sík határrészen kétszer is megvívtak az önvédelmi harc egyik legádázabb ellenfeleként számontartott báró August Heydte császári százados seregeivel a negyvennyolcas nemzetőrök. A két ütközet helyén tömegsírban nyugszanak az önvédelmi harcban elesett székelyek, hantjukat ma a néhai Kovács Ferenc baróti–köpecbányai nyugdíjas bányász, kiváló asztalos és fafaragó által 1973-ban készített fejfa jelzi. Ettől mintegy 400-500 méternyire északra, a véceri négyes keresztút felsőrákosi–ágostonfalvi sarkában ma kőtömb emlékeztet az 1848 decemberében itt történtekre.
Az elesett nemzetőrök tiszteletére 1901-ben állítottak emlékművet közadakozásból. Prázsmári István baróti vers- és kőfaragómester alkotását 1916-ban Erdély, ezen belül Erdővidék román katonai megszállása idején a román katonák megrongálták. Az obeliszket 1934-ben Háromszék megye akkori prefektusa, dr. Valer Bidu rendeletére a köpeci és a sepsiszentgyörgyi ’48-as emlékművekkel egy időben ledöntötték. A köpeciek kezdeményezésére önkéntes erdővidéki és mikóújfalusi kőfaragók és munkások 1973-ban a maradék kövekből, valamint a hiányzó elemek újrafaragásával az emlékművet kalákában visszaállították, de az akkori megyei pártbizottság titkára, Constantin Stanca utasítására le kellett bontani. A ma látható, 1974-ben leleplezett térplasztika, a jelképes, pengéjetört kard, Tornay Endre András (Zetelaka, 1949. július 21. – Kőszeg, 2008. április 7.) szobrászművész alkotása a harmadik emlékmű azóta.
1848–1849 hadi eseményei Erdővidéken
Egyed Ákos felbecsülhetetlen és vitathatatlan érdeme, hogy 1848–49 erdélyi, ezen belül székelyföldi történéseit alaposan dokumentálta, részletesen és kimerítően feltárta, tőle ismerjük például az erdővidéki események részleteit és összefüggéseit is. Eszerint a köpeci ütközetek előzményeként 1848 novemberében Háromszéket ellenséges csapatok vették körül, Udvarhelyszéket báró August Heydte császári dragonyos százados tartotta megszállás alatt.1 A Rikán átkelve az általa Bardoc fiúszék királybírójává kinevezett Daniel Imre vargyasi báró segítségével az erdővidéki nemzetőrök egy részét lefegyverezve elfoglalta Bardoc fiúszéket, illetve Miklósvár fiúszék területének egy részét. Heydte azt tervezte, hogy belülről aknázza alá Háromszék ellenállását, mégpedig úgy, hogy Erdővidéken ellenforradalmi fészket szervez, a bomlasztást pedig az egész megyére kiterjeszti. Heydte tehát folyamatosan támadta és dúlta Háromszék nyugati peremvidékét, Erdővidéket.2
A General Commando csapatai november 25-én betörtek Erdővidékre, amelynek katonai parancsnoka, a Heydte ellenforradalmi tervébe a néhány tiszttársával együtt beavatott Balázs Manó őrnagy3 későn vonta össze az Olt jobb partját a Köpectől Aldobolyig terjedő szakaszon védő nemzetőröket. Ilyen előzmények után a császári csapatok Felsőrákosnál harcállásban fogadták a nemzetőröket, akiket lefegyvereztek, majd feldúlták Miklósvárt, Nagyajtát, Ürmöst, Hídvéget és Árapatakot. November 27-én viszont Balázs Manót saját katonái fegyverezték le, másnap pedig Sepsiszentgyörgyön az önvédelmi harc felvételét kimondó szék- és népgyűlés alatt a feldühödött tömeg a megyeháza előtt meglincselte az áruló őrnagyot.4
Ebben az időszakban Erdővidéken Heydte közel 2400 főből álló sereggel állomásozott,5 november 30-án pedig Hídvégnél a körülbelül ugyanakkora haderőt felvonultató nemzetőrök meghátrálásra kényszerítették a császáriakat.6 December 8-án a székely haderő éppen Brassó bevételére indult, amikor Jákó Dániel bodosi református lelkipásztor, ’48-as hadnagy értesítette a sereget Heydte erdővidéki betöréséről.7 Egy korabeli naplófeljegyzés szerint Heydte 400 forint és 100 vágómarha hadisarcot vetett ki.8 Felvetődött a kérdés, hogy mi a fontosabb: Brassó bevétele vagy a szülőföld védelme? Az utóbbi mellett döntöttek, mégpedig úgy, hogy a csapatok egy része Hídvég, másik része Kökös mellé vonult, míg egy harmadik rész Erdővidékre ment Heydte ellen.9 Értelemszerűen a nemzetőrcsapatok Háromszék ellenséges támadásoknak kitett délnyugati-nyugati peremének a védelmére rendezkedtek be.
Az erdővidéki nemzetőrség főparancsnoka, Pap Mihály őrnagy szervezésében Szárazajta, Bodos, Nagybacon, Kisbacon és Magyarhermány nemzetőr csapatai december 5-én Bibarcfalván gyülekeztek, majd az Olt mellé vonultak, hogy az Ürmösön állomásozó ellenséges csapatokat megtámadják. A Bardoc fiúszéki falvak, s velük együtt Barót, Köpec, Nagyajta, Miklósvár, Középajta és Bölön katonai megszervezése azonban meghiúsult, miután – mint szó volt róla – Heydte parancsára Daniel Imre összeszedette a nemzetőrök fegyvereinek nagy részét, ráadásul cselszövés és megvesztegetés útján Pap Mihályt fogságba ejtette. Ilyen körülmények között, katonai vezér nélkül a nemzetőrcsapatok egy része feloszlott, az egyetlen ágyúval rendelkező maradék, mintegy 250 honvéd, 30 Mátyás-huszár és néhány száz nemzetőr a köpeci hídnál decemberi 9-én vívott csatában 5 (Heydte szerint több mint 20) halottat veszítve alulmaradt Heydte csapataival szemben.10 Naplójában Nagy Ferenc 12 nemzetőr elestét említi.11 Ezek után a császári százados elfoglalta és feldúlta Köpecet.12 A falu elpusztításának okát Egyed Ákos abban látja, hogy Heydte Nagyszebenből, a General Commandótól kapott parancsot a székelyeket elrettentő példa állítására.13
A köpeci református egyházközség anyakönyve szerint az 1848. december 9-i vérengzésben 49-en vesztették életüket, név szerint: „1. Keresztes Mihály helybeli pap, 2. Sebestyén Sámuel megyebíró, 3. Benedek Sámuel ifjú legény, 4. Benedek István Sz.[ékely]Udvarhelyt tanuló, 5. Nagy Mózes falus bíró, 6. Kiss Mózes, 7. Bocz Gergely, 8. Beke János, 9. Hegedüs István, 10. Gúzs József, 11. Égető János, 12. Benedek András, 13. Benedek Lajos, 14. Kaller István, 15. Gyenge János, 16. Sebestyén Györgyné, 17. Györke Lajos, 18. Boér Mózes, 19. Demeter Mihály egyházfi, 20. Bocz József ifjabb, 21. Szász Mihály harangozó, 22. neje Gyenge Ida, 23. Máté Kálmán, 24. Biró Mózes, 25. Bocz István, 26. Györfi Gergely, 27. Bányai József, 28. Benedek Áron, 29. Dávith Ferenc, 30. Sebestyén János, 31. Benkő István, 32. Bocz Dániel, 33. Kovács Mózes, 34. Nagy Mihály, 35. Biró András, 36. Benkő Mózes, 37. Tokos János, 38. Benkő János, 39. Nagy Ádám, 40. Lukács István, 41. Dudás János, 42. Keresztes Márton, 43. Gergely József, 44. Beke Péter, 45. Nagy András, 46. Hegedüs Áron, 47. Frankendorf Ferenc csász.[ári] kir.[ályi] hadnagy, 48. Dinka Adám”.
A 49. áldozat Belle András volt. Ugyanakkor Zsigmond Ferenc köpeci református lelkipásztor feljegyezte, hogy: „Ezeknek maradtak 106 árváik és a megöletett Keresztes Mihály helyébe pappá választatván, ide jöttem 1849. jan[uár] 18-án és ezen elesetteket, legyilkoltattakat, kiket hátra maradott özvegyeik és árváik kertekbe halotti szertartás nélkül temeték volt el, ki ásván nyugvó helyükről a köztemető kertbe halotti szertartással onnan egyen-egyen 3 hónapok leforgása alatt eltemettettek. (…) Belle András lándzsa szúrásoktól olyan nehéz sebeket szenvedett, hogy a következő év tavaszán sérüléseibe belehalt. A 47. sorszám alatti Frankendorf F.[erenc] a Köpecen állomásozó székely huszárőrszázad tisztje volt (…).”14
Időzzünk még egy kicsit a köpeci veszedelemnél. Az 1973-ban az első, 1901-ben állított véceri emlékmű helyreállítását kezdeményező és kivitelező bizottság tagja, néhai Bányai Sándor köpeci asztalosmester hagyatékában megtalálható az a levél, amelyben néhai Kolumbán Ellák köpeci református lelkipásztor néhai Gáspár József „az anyakönyvek és más, hiteles okmányok alapján megállapított15 és leírt” kéziratos falumonográfiájából idézi a köpeci veszedelemre vonatkozó részletet: „[1848. december] 8-án (másnap) – előző nap Heydte megsarcolttatta a községet – Klement, Baczi és Mircse kapitányok vezetésével különböző utakon egymást be nem várva kisebb önkéntes honvédcsapat érkezett a háromszéki védőrségből (ahol a hírt meghallották), amely megütközött Heydte egész erejével. Irtózatos küzdelem támadott. A Kossuth huszárok, amíg lőszerkészletük tartott, hősiesen állták a harcot, 5–6 dragonyost vágva le mindegyikük. A muníció kifogytával 12 ember veszteséggel kénytelenek voltak visszavonulni a falu irányában. Ezek is drágán adták életüket, mert Heydte csapatának 2 svalizer osztagjából alig maradt 2–3 ember. Heydtét a meglepetésszerű támadás és súlyos veszteség kihozta teljesen a sodrából. A szerencsétlen falu adta meg az árát (Köpec). A visszavonuló honvédeket üldözve a falut négy sarkán felgyújtották s az égő falu nyújtotta kísérteties fénynél 2 órai szabadrablást engedélyezett Heydte a gyülevész népnek. Megkezdődött a gyilkolás és fosztogatás. Rémjelenetek fejlődtek ki. A lándzsákkal összeszurkált áldozatok hörgése, puskaropogás, égő házak recsegése s a tűztől megvadult állatok bőgése teszik rémületessé ezt a napot (Megj. dec. 9.[-re] virradó éjszaka). 51 embert gyilkoltak le a legrettenetesebb kínzások közepette”.16
Így történt a köpeci veszedelem.
A történtek hírére a háromszéki katonai parancsnokság úgy döntött: december 13-án nagy erővel támadják meg Heydtét és csapatait. Következésképpen az újabb ütközetben a legjobb tisztek vezetésével a legjobb egységeket, Gábor Áron vezetésével pedig három – Heydte adatai szerint négy – ágyút vetettek be, az ütközetet pedig Gál Sándor erdővidéki főparancsnok vezette.17 A 8000 gyalogosból, két egység huszárból és az említett ágyúkból álló székely haderő Felsőrákos határában három oldalról támadt Heydte többezres seregére, amely órák alatt felbomlott, és a Rika felé elmenekült.18 Nagy Ferenc feljegyzései szerint a délelőtt 11 órakor, negyedórányi ágyúzással megkezdett ütközet nyomán a császáriak Alsórákos felé vonultak vissza.19
A kegyelet- és tiszteletadás kezdetei és nehézségei
Az első véceri emlékmű felállításának gyökerei az 1800-as évek végéhez, pontosabban a millennium évét megelőző időszakig nyúlnak vissza. A kegyhely létrehozásának kezdeményezője Barót akkori községi jegyzője, id. Mórik Lajos volt. Hátrahagyott iratainak egy részét az egykori Mórik-tanyán a fásszínben találtam meg. Ezekből a papírkötegekből kerültek elő a néhai jegyző kezdeményezésére 1896-ban Baróton megalakított ’48-as emlék-, illetve ahogyan a talált forrásokban még előfordul: ’48-as szoborbizottság iratai. Mórik Lajos a dokumentumokat egy papírlapba csomagolta, amelyre egyebek között azt írta, hogy „mint baróthi községi jegyző [nem] nézhettem tovább” a semmittevést, „gyűjtést indítottam”.20
A baróti ’48-as emlékbizottság és munkája
A magyar honfoglalás ezredik évfordulója, a millenniumi év kétségtelenül kedvező hátszelet jelentett az 1848-as megemlékezéseknek. Gracza György tollából folyamatosan látott napvilágot a forradalom és szabadságharc történéseit részletesen bemutató, képes füzetsorozat.21 Ebben az évben jelent meg a szerző kiadásában Nagy Sándor hídvégi református lelkipásztor, ’48-as tüzér-főhadnagynak Háromszék önvédelmi harcát összefoglaló emlékezése,22 és a korábbi évekhez hasonlóan a megemlékezések során újból megnyilvánult a forradalom és szabadságharc emléke iránti tisztelet, valamint az, hogy március 15-e a szabadság első napja, amely az egész magyar nemzetet „kegyeletes érzésekkel és hazafias örömökkel” tölti el.23
Barót község képviselőtestülete 1896. november 10-én elhatározta, hogy Véceren emlékművet állítanak. „Barót község képviselő testülete folyó hó, november 10-én 61 pont alatt hozott határozattal az 1848/9-ik önvédelmi harcban Baroth területén24 elesettek részére egy emlék felállítását határozta el s annak előkészítésére bizottságot küldött ki Zathureczky Gyula elnöklete alatt, Gáspár Antal, Incze Gyula, Incze Ferenc és Mórik Lajos tagokkal” – áll a ’48-as emlékbizottság első, 1896. november 19-i gyűlésének jegyzőkönyvében.25
Hosszas és fáradságos öt év telt el, gyűjtésekkel, levelezéssel, míg a szoborbizottság képviseletében Zathureczky Gyula elnök és Prázsmári István kovács és sírkőfaragó 1901. szeptember 9-én megkötötték a szerződést, amely szerint: „Prázsmári István úr elvállalja az »Emlékkő« felállítását a rét és a rákosi út szeginél Incze Ferenc úr által ajándékozott földterületre (…) M[agyar]Hermányi kőből – remekül kicsiszolva (…)”, amiért „fizet a bizottság a munka haladás[a] szerint 1600 írva ezer hatszáz koronát”.26 Alig több mint két hónap alatt Prázsmári eleget tett vállalásának. A bizottság 1901. november 26-i gyűlésén Zathureczky Gyula elnök bejelentette, hogy a síremlék elkészült.27 Az emlékoszlop felső részére, a Köpec felőli oldalra a Szent István-országcímert, alája a következő szöveget vésték fel:
„1848
deczember 9- s 13-án
a szabadságharczban
e téren elvérzett
honvédek emlékére”28
A lerombolt emlékmű időszaka, 1934–1973
Az emlékmű sértetlenül állt 1916 nyárutójáig–kora őszéig. Augusztus 27-én Románia hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, és még azon az éjszakán a román csapatok betörtek Erdélybe. Az Erdővidéket megszálló román alakulatok katonái „mindössze a rajtalévő feliratot pusztították el”,29 Kászoni Lajos baróti topográfus feljegyzései szerint „az obeliszken levő feliratot kistokkolták (lefaragták)”.30
Miként azonban az előbbiekben szó volt róla, a köpeci és a sepsiszentgyörgyi ’48-as emlékművekkel egy időben a véceri emlékművet 1934-ben felsőbb parancsra lerombolták. A köztudatban és a korabeli sajtóban egyaránt az rögzült, hogy a rombolásra Háromszék prefektusa, dr. Valer Bidu adta ki az utasítást. Kászoni Lajos feljegyzései szerint a véceri obeliszk 1934. június 14-i bontása – helyi szinten legalábbis – Ioan Chișu (baróti) jegyző, valamint Antal Károly és Ágoston Ferenc községi bírók nevéhez fűződött, vagyis a fentről kapott parancs végrehajtását a jegyző és a két bíró „végezték”.31 Távoli rokonára, Kászoni Gáspár baróti órásmesterre és régiséggyűjtőre hivatkozva, Kászoni Lajos feljegyezte, hogy már az 1934. júniusi romboláskor felmerült: az emlékmű darabjait a Székely Nemzeti Múzeum szállíttassa és helyezze el a sepsiszentgyörgyi ’48-as emlékmű mellé, vagy hogy elemeiből állítsanak emlékművet az első világháborúban elesett baróti hősök tiszteletére, „de az akkori hatalom ezt is megakadályozta”.32 Kászoni Lajostól megtudjuk még, hogy „lebontáskor A. K. több követ ebből beépíttetett a disznópajtájába”, hogy „a megmaradt emlékműből lévő kövek a volt községháza udvarán volt[ak], onnan szállíttatta el Benkő Lajos”, s hogy „1956-ban Benkő Lajos K. pártaktivista lakásában szintén ezekből a kövekből az alapba hordatott több szekérrel”.33 Kászoni Lajos feljegyzései szerint 1945-ben Varga Béla, Barót főszolgabírója az obeliszk felső felét felállította a volt községháza és az akkor Központi, közismertebb nevén Fényes vendéglő közötti kis parkban, „és elhelyezett a tetejére egy ötágú kivilágított csillagot”.34
Az 1973. évi kísérlet az emlékmű visszaállítására
Közel négy évtizeddel később, a forradalom kirobbanásának 125. évfordulója megfelelő alkalmat kínált a véceri emlékmű helyreállítására. 1971-ben, alighanem a közelgő 125. évfordulóra gondolva, a baróti néptanács mellett működő kulturális és egészségügyi állandó bizottság vette munkatervébe az emlékmű visszaállítását.35 Az emlékmű helyreállítását Pókhé Mihály köpeci alapszervezeti titkár szorgalmazta, akivel 1972. június 15-i átiratában a baróti Néptanács Végrehajtó Bizottsága közölte, hogy „a küldöttek 1972. január 25-i gyűlésen az Ön által felvetett probléma kapcsán értesítjük, hogy a hősök Barót–Köpec útkereszteződésnél ledöntött emlékműve helyreállításának megoldása folyamatban van”.36
Mindezek előzménye, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága utasítást adott a „polgári-demokratikus” forradalom 125. évfordulója megünneplésére, ennek kerettervét pedig március 15-én fogadta el.37 1973. február 24-én a Kovászna megyei pártbizottság titkára, Constantin Stanca a forradalom 125. évfordulója megünneplésére tízpontos ütemtervet dolgozott ki, amelyben lényegében a központi pártvezetés által kiadott utasítások alapján Kovászna megyére képezte le a teendőket.38 A munkatervek arra engednek következtetni, hogy kulturális, közművelődési szempontból az 1848–49-es forradalom kirobbanásának 125., ezzel együtt Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója a Kovászna megyei pártbizottság propagandaosztályának is egyik kiemelt feladata volt.39 A 125. évforduló, mondhatni, annyira „benne volt a levegőben”, hogy 1973-ban Kovászna megyében alig volt település, ahol ne szerveztek volna valamilyen eseményt: megemlékezést, színi és ismeretterjesztő előadást, kirándulást háromszéki ’48-as helyszínekre, ’48-hoz kapcsolódó író-olvasó találkozót, múzeumlátogatást stb., a megyei napilap, a Megyei Tükör hasábjain pedig hónapokon keresztül jelentek meg ismeretterjesztő és tényfeltáró írások 1848–49 romániai, ezen belül erdélyi és háromszéki történéseiről.
A háromszéki megemlékezések legalábbis méretekben – és nem tartalmukban! – kifejezhető legjelentősebb mozzanata az 1973. június 23-i sepsiszentgyörgyi nagygyűlés volt, amelyen a színház előtti téren a Megyei Tükör tudósítása szerint 8000 ember gyülekezett. A szónokok szinte kizárólag a szocializmus megvalósításairól és a párt, valamint annak főtitkára iránti hűségükről beszéltek.40 A gazdag zenés-táncos műsorral, valamint múzeumlátogatással záródó ünnepségen elhangzott beszédében Nagy Ferdinánd megyei első titkár is többnyire az 1948-as államosításról szólt, de a ’48-as forradalom magyar vonatkozásaira és a székelység önvédelmi küzdelmeiről, Gábor Áron és a háromszékiek hősiességéről is ejtett néhány mondatot. Egyebek mellett elmondta, hogy „a vidék lakossága, válaszolva az agyagfalvi gyűlés felhívására, a székely hadsereg marosvásárhelyi kudarca után, 1848 novemberében elszántan harcolt Árapatakon, Hídvégen, Köpecen, Kökösön az osztrák és a cári csapatok ellen”.41 Külön kiemelte, hogy „a Gábor Áron által Sepsiszentgyörgyön, Magyarhermányban, Erdőfülén és Kézdivásárhelyen a templomok harangjaiból gyártott ágyúkat a megyénk mai területén lezajló csatákban használták”,42 mígnem 1848. július 2-án a kökösi csatában Gábor Áron elesett, a hősies ellenállást pedig megtörte az ellenség. Nagy Ferdinánd mintegy zárásként azt mondta: „nagyrabecsüléssel hajtunk fejet elődeink előtt, akik a nép szabadságáért és társadalmi igazságáért, a haza függetlenségéért és haladásáért harcoltak és áldozták életüket”.43
A véceri emlékmű, és annak helyreállítása szemszögéből nézve azonban nem mellékes, hogy Nagy Ferdinánd a háromszéki hősiesség egyik helyszíneként említette Köpecet, értelemszerűen a falu melletti egykori csatateret. S miközben a megyei első titkár a negyvennyolcasok előtti főhajtást szorgalmazta, az erdővidékiek a véceri keresztútnál már javában dolgoztak az emlékmű helyreállításán. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy a köpeci művelődési otthonban 1973. május 23-án Az 1848-as forradalom Köpecen címmel ún. szimpóziumot tartottak, amelyen 150-en vettek részt, és ’48-cal kapcsolatos előadások hangzottak el.44 „A szimpózium végén a köpeci nép közül, illetve a jelenlevők közül elhangzott a javaslat, hogy állítsuk fel újra az emlékművet. A javaslat egyhangú lelkesedést váltott ki. A kiküldött elvtársak helyeselték a javaslatot, csupán az anyagi kérdésben nem tudtak útbaigazítást adni. Ezzel párhuzamosan elhangzottak a lelkes felajánlások: »én 100 lejt ajánlok fel; én önkéntes munkát« stb. Mivel a javaslatok és felajánlások egyöntetűek voltak, javasolták, hogy ott, helyben válasszanak egy 3 tagból álló szervező bizottságot, akik a munkálatokat levezetik rendes körülmények között. Így választották meg Pókhé Mihály helybeli alapszervezeti titkárt, aki az első javaslatot tette az emlékmű újraállítására. Másodiknak megválasztották Dávid József pártbüró tagot és régi illegalistát, valamint ifj. Bányai Sándort, azon célból, hogy a baróti vezetőséggel minden nap kapcsolatot tud fenntartani, mivel munkahelye Baróton van (…)” – írta emlékiratában a Bányai házaspár.45
A munkába időközben többen is bekapcsolódtak, mégpedig önként. Emlékiratában a Bányai házaspár megjegyezte, hogy „a munkálatok csendben, fegyelemben és lelkesedéssel folytak, nemzetieskedés-mentesen”.46 Az önkéntes munkában alsórákosi, felsőrákosi, vargyasi, magyarhermányi, nagybaconi, köpeci és mikóújfalusi kőfaragók dolgoztak; „fáradságot nem ismerve áldozták fel vasárnapjaikat és szabad hétköznapjaikat, minden ellenszolgáltatás igénye nélkül. Dolgoztak forró napsütésben, esőben és hidegben”, amiért cserébe az intézőbizottság összesen 2800 lej értékben kalákapálinkával és kevés tarisznyálással tisztelte meg a hálás munkásokat.47
A munkát 1973. november 14-én fejezték be.48 Hátravolt még a töltés kialakítása, valamint az egykori vaskerítés másolatának helyreállításával együtt az emlékmű környezetének rendezése. Ám alig egy hétre rá, november 21-én a megyei párbizottság titkára, Constanin Stanca, Köpec felé autózva, megállt és megnézte az oszlopot.
Másnapra, november 22-re Baróton városi pártbizottsági gyűlést hívtak össze. A felvett jegyzőkönyv49 szerint a helyi bizottsági tagok mellett a megyei pártbizottság titkársága részéről jelen volt Ioan Dragoș, a Kovászna megyei Néptanács első alelnöke, vagyis a megye második vezető embere, valamint Sánta Károly, a Kovászna megyei Pártbizottság bürótagja. Mintegy felvezetőként a baróti művelődési ház igazgatója, és Bányai Sándor mellett a helyreállítás másik szíve-lelke, Zakariás Attila tájékoztatta a jelenlevőket „annak a helyszínnek a jelentőségéről, ahol régen emlékművet állítottak, s amely emlékművet most restaurálták”.50 Sánta Károly úgy vélekedett, hogy „az emlékmű engedély nélküli helyreállításával megszegték a pártfegyelmet”, ráadásul „művészi szempontból a helyreállított emlékmű nem felel meg a mai követelményeknek”.51 Ioan Dragoș arról beszélt, hogy az emlékmű „a párt szégyene”, hogy „szégyenletes helyreállítás” történt, ami pedig „a helyreállítás révén megszületett, sírkőnek, de egy jelentős esemény iránti tiszteletből állított emlékműnek sem felel meg. (…) Az emlékmű a harcos múltat és a dicső jelent sem jelképezi, egyáltalán semmit sem jelképez, ez pedig megengedhetetlen.”52 Következésképpen javasolta, hogy: „össze kell állítani egy megfelelő iratcsomót, a Központi Bizottság rendelkezései alapján engedélyt kell kérni, a jóváhagyás után pedig a napjaink követelményeinek megfelelő emlékművet kell állítani, nem pedig egy olyan susztermunkát, mint amilyen a jelenlegi.”53
A baróti pártbizottság tagja, Tóth József is elismerte ugyan, hogy bár hiba volt engedély nélkül helyreállítani az eredeti emlékoszlopot, de az mégiscsak az 1934-ben leromboltra emlékeztet, éppen ezért úgy vélte: „ellentmondásos lenne lebontani a jelenlegi obeliszket, és üresen hagyni a helyét”, tehát javasolta, hogy „meg kell szerezni a jóváhagyást a megfelelő helyreállításhoz”,54 értelemszerűen a jóváhagyás utólagos megszerzésével is rendezhető az emlékmű helyzete. A jelek szerint Tóth József a félreérthetetlen ellenszélben mentette volna a menthetőt, vagyis az éppen helyreállított emlékművet. Óvatos álláspontjával összecsengett Szőcs István magyarázata is, miszerint „1848-as történelmi eseményekhez kötődő emlékműről” van szó, amelyhez „a köpeciek azért ragaszkodtak (…), mert 1848-ban őket érte a legnagyobb emberveszteség”.55 Végül a gyűlés úgy határozott, hogy Zakariás Attila, valamint az emlékmű helyreállítását összehangoló és kivitelező bizottság tagjai még aznap, november 22-én „álljanak a köpeci emberek elé, és magyarázzák meg az elkövetett kihágást”, a jelenlegi emlékművet pedig „1973. november 24-ig le kell bontani”.56
Még aznap, november 22-én délután a köpeci mezőgazdasági termelőszövetkezet székházában „zártabb körű gyűlést” tartottak, amelynek célja az volt, hogy „tudomására hozzák a jelenlevőknek, hogy az újraállított emlékoszlopot szombatig le kell szedni, mivel nincsen rá engedély, nem elég kifejező, nem olyan, mint az eredeti és a helyét is el kell tüntetni”.57 A jelenlevőknek az lett volna a feladata: a lakosságnak úgy magyarázzák meg a lebontás okát, hogy az „ne keltsen senkiben felháborodást, kellemetlenséget”.58 A köpeci résztvevők közül Ágoston István helytelenítette az eljárást, és azt kifogásolta, hogy „egész nyáron át és ősszel, a mezőgazdasági kampány idején számtalan megyei és más kiküldött elvtárs látta, hogy mi készül. Miért nem állították le akkor a munkálatokat, miért döntetik le akkor, amikor készen van”.59 Hozzátette, hogy „bontsa le, akinek úgy tetszik, mert ez bizony megfelel annak, amiért volt építve”.60 Györke Lajos kerek perec kijelentette: „Az emlékoszlop visszaállítását a nép határozta el. (…) Minket, öreg párttagokat ne próbáljanak ilyesmivel a nép elé küldeni. Egyszer küldenek, hogy győzzük a népet munkára, és most éppen a munkája lerombolására győzzük meg? Nem szól ő senkinek, még a feleségének se, hanem hazamegy, és a paplan alá bújik szégyenében”.61 Benedek Pál kompromisszumra hajlott, és azt mondta: „A tetejét legfeljebb vegyük le, ha az »1848–49« felirat nem tetszik. A többit pedig szedje szét az, akinek nagyon sérti a szemét”.62 Gáspár Gyula is helytelenítette a lebontást, Nagy Imre pedig úgy vélekedett, hogy „hiába mondják, hogy nem felel meg, mert ezt mi még ostyában se vesszük be”.63
Nem volt mit tenni, 1973. november 23-án az emlékművet lebontották.
Az új emlékmű felállítása 1974-ben
A ma álló emlékmű elkészítésének és felállításának körülményei nehezen dokumentálhatók. A Kovászna megyei pártbizottságnak, valamint a korabeli megyei Néptanácsnak az Állami Levéltárak Kovászna megyei Szolgálatában őrzött forrásaiban semmilyen adatot nem találtam erre vonatkozóan. Átnéztem a megyei pártbizottság 1974. évi gyűléseinek minden jegyzőkönyvét, ezek egyikében sincs említés vagy utalás a véceri emlékműre. Úgyszintén, a megyei néptanács által 1974-ben kiállított építkezési engedélyek között sem találtam olyant, amely a véceri emlékmű felállításáról szólna. Következésképpen a kutatás jelen állása szerint az emlékmű létrehozása levéltári forrásokkal nem dokumentálható, ilyen körülmények között egyelőre csak az időszak tanúira szorítkozhatok.
Idézett feljegyzéseiben Kászoni Lajos azt írja, hogy Bányai Sándor felvette a kapcsolatot a magas párt- és állami tisztséget betöltő Fazekas Jánossal,64 akinek közbenjárására készült el az új(abb) emlékmű.65 Minden kétséget kizáróan ez volt az a lépés, amikor a Bányai házaspár 1974 januárjában megszerkesztette és Fazekasnak felterjesztette említett emlékiratát, amelynek ismeretében utóbbi intézkedett.
Az 1973-as helyreállítás nyomán Sylvester Lajost a megyei kulturális bizottságból a sepsiszentgyörgyi színház élére menesztették. A korabeli művészvilágot jól ismerő Sylvesternek ennek ellenére megadták a lehetőséget, hogy alkotót ajánljon az új(abb) emlékmű elkészítésére, így esett a választás arra a Tornay Endre András fiatal, 1973-ban végzett szobrászművészre,66 aki Véceren készítette el élete első monumentális térplasztikáját, vagyis a ma látható emlékművet.
Tornay Endre András régi és szoros barátságban, sőt komaságban állt a ma Ausztriában, illetve Magyarországon élő, baróti születésű Antal Ilonával és volt férjével, Antal Tiborral. Antal Ilona (Ilony) megkeresésemre elmondta, hogy az 1974-ben a sepsiszentgyörgyi pionírház alkalmazásában álló Tornay kisebb-nagyobb megszakításokkal, főleg az iskolai szünidőkben utazott ki Barótra, hogy az emlékművet elkészítse, és „nagyon nehéz körülmények között dolgozott”. Az emlékmű 1973. évi restaurálása/helyreállítása miatt pártvonalon elmarasztalt Zakariás Attila annyit tehetett, hogy Tornaynak a baróti művelődési házban szállást biztosított, a művész pedig a városi kórház konyhája főztjéből ebédelhetett.
„Sylvester Lajos beszélt Tornayval, aki elvállalta, hogy mindenféle támogatás nélkül is elkészíti az új emlékművet. 1974 tavaszán látott munkához, a legtöbbet nyáron dolgozott, a kőtömböket is maga választotta ki a málnási bányában. Nagyon szegény, de nemes lelkű, lelkében, szemléletében egyaránt igazi erdélyi magyar ember volt Tornay. Nem sokáig, mindössze néhány napig lakott a művelődési házban, aztán felkaroltuk, szállást és étkezést biztosítottunk neki őszig, amíg a munkájával elkészült. A köveket a helyszínen, Véceren faragta, az emlékművet eleve így képzelte el, és eszerint választotta ki a tömböket. Tornay állandóan rajzolt, emlékszem, hogy a véceri emlékműről is készített vázlatokat, minden részletet megrajzolt. Az az igazság, hogy Barót akkori vezetői alig vették észre és számba Tornayt. Emlékszem, hogy amikor Tornay befejezte alkotását, György Mesi67 a saját kertjéből szedett virágokból készített egy gyönyörű csokrot, azt helyeztük el az emlékművön” – mondta Antal Ilona.
A ma Magyarországon élő Antal Tibor is megerősítette, hogy Zakariás Attila jóvoltából Tornay egy ideig valóban a városi művelődési házban lakott. „Az alakokat vastag grafit- vagy szénceruzával rajzolta fel a kőre, és úgy faragta. Emlékszem, hogy már majdnem elkészült a munkával, a domborművön egy lehajtott fejű, búslakodó alak is volt, mire rászóltak Endrére, hogy faragja át, mert az alkotás nem mutathat be ilyen szomorkás alakot. Nem volt, mit tennie, átfaragta” – emlékezett Antal Tibor.
Az új emlékműre két bronztáblát helyeztek el a következő, kétnyelvű – felül a román, alul a magyar – felirattal:
„S-a așezat această
placă în semn de cinstire
a revoluționarilor din
Căpeni, căzuți în luptele
împotriva stăpânirii Habsburgice
în decembrie
1848”
„A Habsburg-uralom
elleni küzdelemben
1848
decemberében elesett
köpeci forradalmárok
tiszteletére állított
emléktábla”68
Végül Tornay Endre András alkotását 1974. november 14-én leplezték le megyei és erdővidéki elöljárók, valamint több mint 2000 résztvevő jelenlétében. Az eseményről tudósító Magyari Lajos arról számolt be, hogy: „Az ünnepséget Grád János, Barót város polgármestere nyitotta meg, majd Barót város munkásainak, földműveseinek, értelmiségi dolgozóinak, munkásfiataljainak és tanulóinak képviselői szólottak az esemény jelentőségéről (…). Végezetül beszédet mondott Nagy Ferdinánd elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára, melyben Kovászna megye testvéri egységben élő román és magyar dolgozóinak a forradalmár elődök iránti tiszteletét, pártunknak és államunknak a haladó hagyományok iránti megbecsülését juttatta kifejezésre (…) Az ünnepséget a baróti műkedvelő művészek színvonalas műsora zárta.”69
Magyari Lajos egy jegyzet erejéig még visszatért az emlékműre, amikor meleg szavakkal fejezte ki tiszteletét Tornay Endre András és véceri alkotása iránt. A Megyei Tükör december 6-i számában egyebek mellett azt írta, hogy Tornay „szent tartozásnak és kötelességnek érezte hatalmas obeliszket faragni a ’48-as erdővidéki hősök emlékének megőrzésére”, s hogy: „a mű, rajza, kontúrja nyers és egyszerű, komor és felemelő. Pontosan annyira komor, amennyire komor volt 1848 decembere ezen a földön, és pontosan annyira felemelő, amennyire felemelő csak a tiszta szándékú forradalmi gondolat lehet.”70
Magyari Lajos nagyon szemléletesen fogalmazott, sorai között ott bujkált a kegyelet- és tiszteletadási szándéknak a rombolás feletti diadala, amikor azt írta: „Helyén áll a Kő, valamelyik málnási hegy testéből való – tisztes sors jutott neki: nem töltést szaporított, nem út alapjába került, jelkép lett, a legszebbek közül való. (…) Hetekig tartott az óriási Kő és az egyetlen ember birkózása. Ebből született a legenda. De talán rossz is ez a szó. Nem legenda, csupán meleg tisztelet egy fiatalember iránt, aki legyőzte, és emlékművé nemesítette a Követ. Ott áll a keresztútnál, van, aki kardot lát benne, van, aki lángot, jelképét a forradalmi szándék győzelmének… Fontos, hogy áll. Egy igaz ember szikár tisztasága is benne van e Kőben.”71
A bronztáblákat 2006 márciusában ismeretlen tettesek ellopták. Ma két új tábla áll az emlékművön. A felsőn egy koszorúval körülövezett szablya, az alsón pedig a következő szöveg látható:
„Az 1848
december 9-i köpeci
és 13-i felsőrákosi-rikai
csatában elvérzett honvédek
emlékére”
Jegyzetek
1 Egyed Ákos: Háromszék 1848–1849. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1979, 90–91. o. (A továbbiakban: Egyed 1979.)
2 Uo., 124. o.
3 Uo., 124., 156. o.
4 Uo., 125., 128. o.
5 Uo., 152. o.
6 Uo., 153. o.
7 Uo., 156. o.
8 Nagy Ferencz naplója 1848 decz. 5.–49 január 10-ig. Háromszéki békekötés. In: Nagy Sándor: Háromszék önvédelmi harcza 1848–49. Kolozsvár, 1896, 47. o. (A továbbiakban: Nagy 1896)
9 Egyed 1979, 156. o.
10 Uo., 158. o.
11 Nagy, 1896, 47. o.
12 Egyed 1979, 156–158. o.
13 Uo., 158. o.
14 Kolumbán Ellák 1969. augusztus 21-i levele Bányai Sándorhoz. A levél fénymásolata a szerző tulajdonában.
15 Értelemszerűen: összeállított.
16 Kolumbán Ellák 1969. augusztus 21-i levele Bányai Sándorhoz. A levél fénymásolata a szerző tulajdonában.
17 Egyed 1979, 158–159. o.
18 Uo., 159. o.
19 Nagy 1896, 49. o.
20 A baróti ’48-as szoborbizottság iratai. Magántulajdon.
21 Gracza György összesen közel 2300 oldalas, részletes szintézise a forradalomról: Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története I–V., Budapest, 1894–1898.
22 Nagy Sándor: Háromszék önvédelmi harcza, 1848–49. Kolozsvár, 1896.
23 Székelyföld, 1896. március 15., vasárnap, XV. évf., 22. sz., 1. o.
24 Értelemszerűen: határában.
25 A ’48-as szoborbizottság 1896. november 19-i gyűlésének jegyzőkönyve.
26 A ’48-as szoborbizottság Prázsmári István kovács és sírkőfaragóval 1901. szeptember 9-én kötött szerződése.
27 A ’48-as szoborbizottság 1901. november 26-i gyűlésének jegyzőkönyve.
28 Id. Máthé János: Magyarhermány monográfiája. 153/3. oldal. Kézirat.
29 Keleti Újság, 1934. június 19., kedd, XVII. évf., 135. sz., 6. o.
30 Kászoni Lajos: Adatok az 1848-ban Barót határában lezajlott önvédelmi harcokról. A véceri obeliszk kálváriája. Kászoni Lajos géppel írt kéziratos feljegyzései hátrahagyott irataiban, C. III. sz. gyűjtő, 1. o., Barót, magántulajdon. (A továbbiakban: Kászoni: Adatok…)
31 Uo., 1. o.
32 Kászoni Lajos géppel írt kéziratos feljegyzése. Kászoni Lajos hagyatéka, C. III. sz. gyűjtő, 160. o. (a továbbiakban: Kászoni C. III.); Uő.: Adatok…, 2. o.
33 Kászoni C. III., sz. n.
34 Kászoni Lajos: Adatok…, 2. o.
35 Bányai Sándor – Bányai Terézia: Dokumentációk az 1848–49-es forradalmi emlékművel kapcsolatosan – Köpec–Felsőrákos–Barót és Ágostonfalva útkereszteződésénél. Köpec, 1974. január 13., 3. o. Az 1973-ban helyreállított és lebontatott véceri emlékmű tárgyában Fazekas Jánosnak felterjesztett emlékirat. Kézirat, magántulajdon, egy fénymásolat a szerző tulajdonában (a továbbiakban: Bányai 1974). Ld. a 66. sz. iratot.
36 A baróti néptanács végrehajtó bizottságának 1972. június 15-i átirata Pókhé Mihályhoz. Az irat fénymásolata a szerző tulajdonában.
37 Arhivele Naționale ale României, Serviciul județean Covasna, fd. 535, Comitetul Județean PCR Covasna, inv. 6. [Állami Levéltárak Kovászna Megyei Szolgálata, a Román Kommunista Párt Kovászna megyei bizottsága iratai] (a továbbiakban: SJANCvRKPKmB), 6. sz. leltár, 11/1973. sz. csomó, f. 133–135. A tervezet szerint az 1848. május 15-i, balázsfalvi román nagygyűlés helyszínén kialakítandó emlékparkban a román negyvennyolcasok mellett Petőfi Sándor, valamint a szász Stefan Rudwig Roth mellszobra kapott volna helyet.
38 Uo., f. 93–96.; Uo., 13/1973. sz. csomó, f. 120–125.; az 1973. április 13-i irat: Uo., 32/1973. sz. csomó, f. 113–115.
39 Uo., 14/1973. sz. csomó, f. 125.
40 Megyei Tükör, 1973. június 24., vasárnap, VI. évf., 984. sz., 1–5. o.
41 Uo., 2. o.
42 Ua.
43 Ua.
44 Bányai 1974, 3. o.
45 Uo., 4. o.
46 Ua.
47 Uo., 4–5. o.
48 Bányai 1974, 5. o.
49 Jegyzőkönyv a Román Kommunista Párt Barót városi pártbizottsága 1973. november 22-i gyűléséről. SJANCvRKPKmB, 57/1973. sz. csomó, az RKP Barót városi bizottsága iratai, f. 282–285.
50 Ua.
51 Ua.
52 Ua.
53 Ua.
54 Ua.
55 Ua.
56 Ua.
57 Uo., 6–7. o.
58 Ua.
59 Bányai 1974, 6–7. o.
60 Ua.
61 Bányai 1974, 7–8. o.
62 Ua.
63 Uo., 8–9. o.
64 A tárgyalt időszakban Fazekas János a román minisztertanács alelnöke volt. Ld. Hargita Népe, 2004. március 9., kedd, XVI. évf., 56. (3947.) sz., 3. o.
65 Kászoni: Adatok…, 3. o.
66 Sylvester Lajos 2011. október 11-i elektronikus levele a szerzőhöz.
67 György Emese (1937–2021) orosz szakos tanár, Barót.
68 Kászoni Lajos: Adatok…, 3. o.
69 Megyei Tükör, Sepsiszentgyörgy, 1974. november 15., péntek, VII. évf., 1278. sz., 7. o. Ld. a 67. sz. iratot.
70 Megyei Tükör, Sepsiszentgyörgy, 1974. december 6., péntek, VII. évf., 1281. sz., 6. o. Ld. a 68. sz. iratot.
71 Ua.
