A tájfutás, mint sport a 19. század végén jelent meg a skandináv félszigeten. A svéd katonáknak kötelező volt a térképolvasás és tájékozódás ismerete…
Munkámból kifolyólag sok emberrel találkozom, és amikor megemlítem, hogy tájfutok, értetlenül néznek rám. Látszik rajtuk, hogy nem ismerik a tájfutás fogalmát. Mások pedig összetévesztik a cserkészettel, természetjárással és egyebekkel. Mivel nagyrészt erdőben zajlik, sajnos nem filmezhető, nem lehet népes nézőközönsége – kivéve a célt és környékét, ahol a versenyzők biztosan megjelennek.
Mi is a tájfutás? Rendes nevén tájékozódási futás, de a hosszú neve miatt ez a rövidített változat terjedt el a köztudatban. A versenyzőnek úgy kell teljesítenie a távot a legrövidebb idő alatt, hogy a térképen feltüntetett ellenőrző pontokat meghatározott sorrendben érinti. Ehhez egyetlen segédeszköze a tájoló – és persze a feje. A tájfutás egyszerre jelent szellemi és fizikai kihívást, ugyanis a versenyző maga választja meg az útvonalat az ellenőrzőpontok között. A versenyzők egyenként, meghatározott időközökben indulnak, hogy elkerülhető legyen az együttfutás. Létezik kerékpáros, illetve téli változata is – amikor sível teljesítik a pályákat –, 2004 óta pedig a mozgássérültek a kerekesszékes tájékozódásban mérettethetik meg magukat.
Az ifjúsági korosztályok világbajnokságokon, a juniorok és a felnőttek pedig Európa-bajnokságokon vehetnek évente részt. A jelentkezők az egyéni-, váltó- és csapatversenyek között válogathatnak, nappali és éjszakai futamokat egyaránt rendeznek.
A tájfutást szinte mindenki űzheti már 8–10 éves kortól egészen addig, amíg igény van rá – a veterán vb-n van 95 év feletti korosztály is. A teljesítendő pályák hosszát és nehézségi fokát kor, nem és felkészültség szerint határozzák meg. Mivel minden versenyen vannak nyílt kategóriák, így azok is jelentkezhetnek a tájfutó bajnokságokra, akik csakis hobbiszinten, és nem versenyszerűen űznék azt. Ebből kifolyólag családi sport is, ugyanis három nemzedék is részt vehet ugyanazon a versenyen egy időben.
A tájfutás, mint sport a 19. század végén jelent meg a skandináv félszigeten. A svéd katonáknak kötelező volt a térképolvasás és tájékozódás ismerete, a katonatiszteknek pedig ismerniük kellett a távolságmérés, magasságmeghatározás, illetve a térképkészítés tudományát. A kiképzés során különböző katonai objektumokat kellett felkutatniuk, vagy meghatározniuk pontos helyzetüket a térképen. Miután a katonai térképeket nyilvánossá tették, megnőtt a polgári lakosság érdeklődése is a gyakorlatok iránt. Az első hivatalos versenyt az 1890-es években rendezték meg, és mivel nagy sikere volt, rendszeressé váltak a tájékozódási versenyek. Romániába bő félévszázaddal később érkezett: a Zaránd Kupát 1947-ben rendezték meg Arad környékén, mára már túl van a 69. évadon is. A kolozsváriak is jelen voltak a tájfutás színterén a kezdetektől fogva, sőt, valahányszor az élenjárók közé tartoztak versenyzőkként, rendezőkként, illetve térképkészítőkként egyaránt.
A kezdetekben még csak fekete-fehér, 1:25000-es léptékű térképvázlatokat használtak a versenyeken, aztán ahogy telt az idő, egyre pontosabbak és részletesebbek lettek a térképek. A hetvenes évek elején szenzációt jelentett a Kolozsvár melletti Bükk-erdőről elkészített első színes térkép, melynek a léptéke már 1:20000 volt. Azóta rendre nőtt a térképek méretaránya, a ma használt legáltalánosabb lépték 1:10000. A mai térképek speciális, nemzetközileg egységesített jelkulccsal, nagy részletességgel és pontossággal ábrázolják a valóságot.
A tájfutók száma egyre nőtt, szakosztályok indultak be szerte az országban, és a térképkészítésbe is egyre többen fogtak bele. Kolozsváron több klub is alakult, például az Akarat (Voinţa), a Clujana, a Metalul Roşu és a Sinterom. Ezek a klubok amellett, hogy sorozatban ontották a bajnokokat, évente megrendezték saját kupaversenyüket. A hetvenes években közösen szervezték meg a többnapos Kolozsvár Kupát, amely az évek folyamán a legrangosabb belföldi versennyé nőtte ki magát – sokan fontosabbnak tartották, mint az országos bajnokságot, erről árulkodott a 4–500 fős folyamatos részvétel. Aztán az 1990-es évek elején az állami – szakszervezeti, szövetkezeti – támogatás megszűnésével hirtelen megcsappant a tájfutást űzők száma. Bár a tájfutás nem került többe más sporttevékenységnél, a gyakorlásához térkép szükséges, amelynek az elkészítése igen költséges és időigényes. Az akkori gazdasági helyzetben mindenki a saját családja eltartásával volt elfoglalva, a hivatásos sportolás másod-, harmadrendű szerepet töltött be az életünkben. Szép lassan felülkerekedtünk a nehézségeken, megértettük, hogy saját magunknak kell ezentúl a sportoláshoz szükséges pénzforrásokat előteremtenünk. 1994-ben megalakult a Pro Orientare társaság, majd 2000-ben az új sporttörvény hatására létrejöttek az új, főleg privát pénzforrásokra támaszkodó klubok is: a TranSilva, a Compass és a Dudu, valamint feléledt a szövetkezetiek klubja is, az Akarat. Azóta olyannyira Kolozsvár központúvá vált a tájfutás, hogy mindegyik klub évente megrendezi a saját rangos többnapos versenyét.
Közben az új klubokban elkezdődött az utánpótlás-nevelés is. 2007–2008 körül jutottunk el odáig, hogy a gyerek- és ifjúsági korosztályokban, a versenyek eredményhirdetésénél ismét gyakran lehetett hallani a Compass, Dudu, Akarat, de főleg a TranSilva klubnevet. Egy pár év múlva – a régi időkhöz hasonlóan – már ismét uraltuk a mezőnyt. Egyre több kolozsvári került be a különböző korosztályos válogatottakba, 2010-ben pedig engem bíztak meg, hogy kísérjem el a válogatottat Spanyolországba az ifjúsági Eb-re. Azóta rendszeresen járok a gyerekekkel különböző nemzetközi tornákra, melyek során sikerült betekintenem a „nagy” versenyek kulisszatitkaiba. Miután pedig hazajöttem, azt hajtogattam a kollégáimnak: mi is képesek vagyunk arra, hogy egy ehhez hasonló bajnokságot megrendezzünk. Adjuk meg a lehetőséget ezeknek a tehetséges gyerekeknek, hogy az életben legalább egyszer itthon mérettessék meg magukat egy nagy világversenyen! Sok ellenérv volt, ezek nagy része a helyi adminisztráció bizonytalanságára, komolytalanságára hivatkozott – ami később be is bizonyosodott –, azonban mindezek ellenére sikerült beadnunk 2012-ben egy Európa-bajnokság és egy világbajnokság megrendezésére vonatkozó pályázatot. Első alkalommal nem nyertünk, de nagyon pozitív elbírálásban részesült a pályázatunk, így a következő évben megismételtük, amikor is megnyertük az ifjúsági Európa-bajnokság rendezésének a jogát. Ez nagy megtiszteltetés volt számunkra, ugyanis Románia nem tartozott a tájfutás élvonalába, de még a középmezőnybe is csak jóindulattal sorolhattuk. A nemzetközi szövetség döntésében nagy szerepet játszhatott a kolozsvári térképészek előző évekbeni külföldi munkája, valamint a Transylvania Open rendszeres és kiváló megszervezése. Tehát úgy vélem, inkább a helyi, kolozsvári érdemeket ismerték el, mintsem a romániai tájfutást.
2013 nyarán megkezdhettük a munkát a 2015-ös ifi Eb megrendezésére. A versenyt a TranSilva SK rendezte, de összefogott az összes kolozsvári tájfutó, klubra való tekintet nélkül.
Az engedélyek beszerzésével bajlódtunk a legtöbbet. Beleegyezésüket kellett adják a telek(erdő)tulajdonosok, az Országos Erdőgazdálkodási Hivatal (Romsilva), a rendőrség és a tűzoltóság, a polgármesteri hivatal és még számos egyéb intézmény. Nem egyszer volt példa arra, hogy miután megkaptuk a beleegyezést, leváltották az igazgatót vagy az igazgatótanácsot, majd az új vezetőség akadékoskodni kezdett. A legforróbb helyzet akkor állt elő, amikor 2015 májusában – egy hónappal az Eb előtt, amikor már minden le van szögezve, változtatni nem lehet – a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal értesített, hogy a Gorbó-völgyi volt lövöldeterület – ahova a versenyközpontot terveztük, és amire az önkormányzattól kaptuk meg a használati engedélyt – már nem az ő tulajdonuk, hanem a hadsereg rendelkezik felette. Természetesen elmentünk egyezkedni a hadsereg képviselőivel, akiktől elsőre azt a választ kaptuk, hogy olyan belső szabályzataik vannak, melyek szerint lehetetlen engedélyeztetni a telek használatát. Mindez egy hónappal az Eb nyitánya előtt! Kétévi munkánkat – térképek, pályatervek, logisztika stb. – építettük arra, hogy itt a cél, ide érkeznek a pályákról a versenyzők, mintegy ezren. Kétségbe estünk, hogy most mi lesz. Már ott tartottunk, hogy akár illegálisan is, de muszáj ott, azon a helyen megtartanunk a versenyt. Végül rengeteg kilincseléssel, kerülőutakon, elértük az engedély beszerzését. Ez csak egy volt a rengeteg akadály közül, amit le kellett küzdeni. Sok problémánk volt a különböző cégekkel, amelyek a szerződésben rögzített feltételeken is megpróbáltak később változtatni. Például a szállodák le akarták csökkenteni a lefoglalt szobák számát, a személyszállító cég drasztikus áremeléssel próbálkozott, szinte mindenkivel, még a mobilvécét szolgáltató céggel is akadtak nézeteltéréseink. Mindez bizonyítja az itthoni gazdasági szférában uralkodó dzsungelhangulatot, balkanizmust. Végül nem kevés utánajárással, mindent megoldottunk. Vagy kiharcoltuk a szerződésben foglaltakat, vagy elálltunk attól, hogy az illető céggel együttműködjünk. Így jutottunk el ahhoz a különös megoldáshoz is, hogy Marosvásárhelyről béreltünk autóbuszokat, mert az ottani cég mind árban, mind komolyságban jobbnak bizonyult, mint a kolozsváriak.
Sok előreláthatatlan költség van egy ilyen nagyszabású verseny megrendezésénél. Látva a különböző futóversenyeken tolakodó szponzorok hadát, azt reméltük, hogy nekünk sem lesz nehéz támogatókat találni, főleg a – szerintünk – nagyon előnyös ajánlataink révén. De nem így volt. Tájfutóversenyt szponzorálni – még ha Eb is – nem volt érdekes számukra. A támogatóink kivétel nélkül az ismeretségi körünkből kerültek ki, valamint a helyi városi tanács, a megyei tanács és a Communitas Alapítvány is besegített némi pénzzel. A verseny összköltsége kb. félmillió euróra rúgott, mivel azonban sokan jelentkeztek az Eb-re, a nevezési díjak fedezték a költségeket. Kevesen múlt, hogy nem veszteséggel zártuk a versenyt, és nem a zsebünkből kellett pótolni a hiányzó összegeket.
A rendezés legkönnyebb fejezete számunkra a technikai része volt. Máshol, például a 2014-es tájfutó Eb-n a házigazda macedónoknak szinte teljes egészében idegenekhez kellett fordulniuk segítségért. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kell „importáljunk” munkaerőt, inkább mások kérik a mi segítségünket, szaktudásunkat. A kiválóan megtervezett pályákért Kiss Attilának, Simon Gábornak és Kuszálik Jánosnak tartozunk nagy köszönettel. A hibátlan térképekért Fey Sándor és Klára, illetve Kuszálik János, a zökkenőmentes lefolyásért pedig Enyedi András versenyelnök, Cioban Paul versenyigazgató és Boér Boglár titkár tett meg mindent, de ugyanúgy felsorolhatnám a több mint száz önkéntes nevét, aki nélkül nem jöhetett volna létre ez az Eb. A verseny végeztével elismerően nyilatkoztak a résztvevők, sőt sokan, akik először jártak nálunk, meglepődtek a magas színvonalú versenyrendezésen, és megígérték, hogy amint alkalom adódik, visszatérnek.
A gyermekek becsületesen helytálltak. Mind a haton, akik részt vettek a selejtezőkön, bekerültek válogatottba, és a versenyen is jó eredményekkel végeztek. Biztos felejthetetlen élmény marad számukra az, hogy itthon, nagy szurkolótábor társaságában versenyezhettek. Legjobban Néda Ágnes örülhetett, aki két díjat is nyert.
Remélem ezzel az Eb-rendezéssel valamennyire ismertebbé vált a tájfutás, ha nem is az egész országban, de legalább Kolozsváron és környékén. Mindenesetre nemzetközi szinten, a tájfutó társadalom számára Kolozsvár neve ezután nem lesz ismeretlen.
A felhasznélt képek Tőkés Árpád felvételei
