Székely Géza legújabb egyéni tárlata Kolozsváron
Székely Géza grafikus és festőművész Időkapszula című tárlatát 2026. április 15-én nyitották meg a kolozsvári Ars Sacra Claudiopolitana Galériában. A falakon grafikák és festmények váltakoznak: pár kivételtől eltekintve, a művész szerteágazó szellemi tevékenységének legújabb, fontosabb darabjai, amelyek gondos válogatást követően kerülnek, részben először, a nagyközönség elé. Lankadatlan alkotókedvét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy főként grafikai alkotásaiból összeállított egyéni tárlata az év elején a Kányafő Galériában volt látogatható. Jelen kiállítás egyensúlyba helyezi a művész grafikai és festészeti tevékenységét, hangsúlyt az elmúlt három hónapban készült, akril technikájú munkák nyernek.

Egy tárlat nem csupán a művészért vagy a szemlélőért van, hanem ez az elsődleges közeg, ahol alkotó és befogadó kapcsolatba kerülhet egymással, méghozzá pont az alkotásokon keresztül. Ebben a „beszélgetésben” az utolsó szó mindig a befogadóé, aki továbbgondolhatja, saját életérzésein, élményein és emlékein keresztül egészítheti ki a mű mondanivalóját. Éppen ezért nem tisztem, hogy a kiállított darabokat behatóan ismertessem, ahogy az sem, hogy a többé vagy kevésbé találó tolmácsolásomon keresztül befolyásoljam Önöket a művekben rejlő tartalmak megismerésében és felfedezésében. Mindössze néhány gondolatot szeretnék ez alkalommal megosztani, amelyek megfogalmazódtak bennem a művek szemlélésekor és a művésszel folytatott beszélgetés során.
Székely Géza művészete kizárólagosan emberközpontú művészet: alkotásain az emberi jelenlét mindig érzékelhető. Nem csupán a néhol hangsúlyosan megjelenő, máshol csak felsejlő alakok, arcok, arcrészletek vagy antropomorf formák miatt, hanem hogy maga a táj és annak elemei is mind az ember alkotta épületek, épületrészletek, valamint tárgyak és eszközök sokaságából áll össze. Nem ritkán ez utóbbiak az alkotások kizárólagos, de aktív szereplői, azok hordozzák a mondanivalót, és szimbólumokká növekedve – például a rendszeresen megjelenő kerék, ablak, harang, létra – sűrítik a művészi igazságot, gondolatot. Ezt az egyéni képi világot az egykori szülőhely és napjainkban részleges élettér határozza meg. A háromszéki – alsócsernátoni –, jellegzetes vidéki környezet sajátos építészetének és fennmaradt egykori tárgykultúrájának emlékei, amelyek ösztönösen és tudatosan egyaránt átitatják formavilágát. Ugyanakkor alkalmasak arra, hogy segítségükkel a művész áthidaljon életszakaszokat, történelmi korokat és földrajzi területeket, kiszélesítve a művek szellemi perspektíváját: az egyetemes értékűvé növelt elemi létkérdésekre összpontosító mondanivalót.
Erre egy feledésbe merült, elporladni hagyott tornácmellvéd (ami egyszerre jelenthet/jelenthetett megkötést és védelmet is) töredéke alkalmas tárgy a művész számára, mint A mítosz születése/Születő mitológia című akvarellje. Az egyszerű díszítőelem deszkái mögött – amelynek ódon, eső faragta rovátkáiból arcok sejlenek fel – emberek és életek, közösségek, teremtések és bukások húzódnak meg. A technikából is adódó, lazúros színek és árnyalatok formáktól megszabadított összeolvadása részben könnyed, szinte homályba vesző állapotot ragad meg, amelyet a hangsúlyos, főként függőleges irányú sötét vonalak gátolnak meg abban, hogy szerteoszoljon. (Ezért jelen tárlaton, a művész markáns, erőteljes művészetét tükröző művek közül az egyik leglíraibb hangvételű alkotásnak érzem.) Vajon a néhol mitikus homályba burkolt személyes világunk miként egészíti ki a művész által felkínált egyszerre konkrét és részvilágot?
Ahogy Székely Géza alkotásain összefonódnak az elemek – a vonalak, a síkok és a terek –, úgy kapcsolódnak szorosan egymásba a mindennapi élet tárgyai a görög mitológiával, a keresztény hittel és vallással, vagy éppen a költészettel. A Szilágysági Szent Johanna monotípiát Hervay Gizella költeménye ihlette, amelyre a művek megegyező címei utalnak. A választott technika különösen alkalmas arra, hogy a legteljesebben ötvözze a művész grafikai és festészeti jártasságát. A sűrű vonalakkal nyert, de letisztult formák ellentétben állnak a satírozást idéző felületek rezgésével és a visszafogott színhasználattal közösen fokozzák a mű drámaiságát. A teret (életteret) keretbe foglaló (behatároló) parasztházak, a hit és a lélek harangja, az egymásba sorakoztatott, maszk-szerű arcok közül élesen kiválik a finoman jelzett dicsfénnyel körülvett, gondolataiba mélyedt női arc. A szentábrázolások örök nyugalmával és tragikumával átitatott alak egyben a költőnőt, annak küzdelmekkel teli életútját és művészetét is idézi.

Székely Géza műveinek tartalmi telítettségét gyakran a felületek vibrálása tükrözi. A megannyi „szárnyat” és formát bontó aprózódó részlet állandó mozgásban tartja a szemlélőt. Ugyanakkor az egymásba kapaszkodó, nyüzsgő, helyenként kitörni vágyó alakzatok nem bomlanak, hanem egymásba mosódva teljesednek ki, megannyi érzést és gondolatot sűrítenek magukba, arra késztetve a befogadót, hogy keressen bennük és befejezze az elkezdett szavakat, mondatokat, gondolatokat. Egyik örök kérdése, tematikája az idő és annak perspektívái – főként a múlt, amelyet a jövőnek szán –, ehhez kapcsolódnak az itt kiállított akrilfestmények, köztük a tárlat címét is szolgáltató alkotás. A munkák színeinek összhatása hűvös, komor világot idéz, amelyben csupán parányi fényfoltokként csillannak meg a leheletfinom rózsaszínek, élénk világoszöldek, sárgák. Néhol a mélyvörösek súlya nyújt kis nyugalmat a színek és vonalak örökmozgó kavalkádjában. Ez a mi világunk vagy annak jövőképe? A művész életérzése? Vagy csak egy fontosnak tartott üzenet, hogy őseink élettere, azaz épületei és temetői, feszületei és harangjai, azaz hite, használatlanná vált tárgyai és eszközei, azaz egykori megélhetése végleg eltűnni látszik? Az első látásra éles szögek és vonalak hálózata, alakzatai templomtoronnyá, lakóházzá vagy éppen temetői keresztté állnak össze, majd apránként ráismerünk arcokra, ujjakra, emberi mozdulatokra. Ezek számomra nem csendes festmények, nem mozdulatlanságba meredt pillanatfelvételek vagy nosztalgikus életérzések, hanem zajosak, ahol nyüzsögnek a színek, formák és elemek. Ezt legerőteljesebben a Rostaidő I–II–III. című, triptichonként szerkesztett sorozat érzékelteti. A tárgyak, a gépek alkatrészei mind az emberi létezés lenyomatai, amelyekhez a társuló igék: mozog–mozgat, pörög-forog, átalakul–átalakít… füstöl… burrog… Mindeközben lassan emberi körvonalakra, pillanatnyi ki- vagy betekintést engedő ablakra ismerhetünk. És mindent az idő folyamatosan mozgat, mint egykor nagyanyáink, rostál, meg- és kiválogat: örök és egyetemes létérzés, amivel a művész szembesít.
És mit kíván ő akár az idővel szembefordulva is megőrizni? Időkapszula. Tekinthetjük a művész egyik ars poeticájának? Akinek feladatai közé tartozik az is, hogy a jelenre reagálva, szándékosan megőrizze – legalább részleteiben – azt, azaz a jövő számára rögzít, sűrít, és egyúttal meghatározza helyét a világban. A megjelenő tárgyakon keresztül utal egyidőben a folyamatosan alakuló világra, a letűnt és épülő korokra, ugyanakkor az állandó ihletet kínáló háromszéki falura, továbbá a művész világában rendszeresen visszatérő motívumokra és szimbólumokra.
És mit fogunk mi, akár ennek a tárlatnak a kapcsán a jövő számára félretenni? A plakátot és a szórólapot, amely a művész legfontosabb életrajzi adatait, művészi pályáját és elismeréseit tartalmazza? Valamelyik alkotását? És ha igen, melyik lenne erre egyéni véleményünk szerint a legalkalmasabb? Milyen gondolatunk vagy üzenetünk lenne a művésznek és az utókornak? Mi kerüljön a mai „időkapszulába”?





