A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.
A vizuális művészetek terén már évekkel korábban bejáratott alagsori, boltíves termek most az említett múzeum fórumaként adnak helyet a kortárs erdélyi piktúra egyik folyamatoson alkotó művészének, a családjával a kalotaszegi Zsobokra letelepült Horváth Leventének. Ő a transzilván föld, az itt megpróbált sorsközösség, az itteni életérzés festővászonra való leképzésének, a folyton lüktető, régit és újat megismerni kívánó, mondhatni otthonos esztétikai struktúrák szemlélő-kutató művésze. A gyergyói medence mikróvilágából diákként a konzervatív karakterű csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum növendékeként került közelebb a vizualitás tartalomgazdag és nem csak ábrázoló szellemiségéhez. Később a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola adott a művészet melletti elköteleződés, a látás-láttatás folyamati elmélyítéséhez biztos támpontokat számára. E képzés után a hazatérés vált céljává, illetve az, hogy az itthoni biztos talajon és szellemi légkörben alkosson, a korábban megélt erdélyi idő–tér–szellemiség elszánt horderején továbblépjen. A városi világ zajától távol eső, lassult életvitelű Zsobok adott és ad módozatokat az elvonuló, de ugyanakkor kibontakozni hivatott életforma javára. Festészete a hagyományos, a történelem súlya alatt érlelődött, önellátó életmód tárgyi hozadékának megragadásán és az istenadta táj sokszor parancsoló vagy magához terelő attitűdjének mezsgyéjén nyugszik. E múltba révedt szemlélődése nem ennek a felgyorsult, folyamatosan a magát korszerűsítő, a múlt javainak sokszor ellenszegülő jelenünkben való elsiratása, de még csak nem is figyelemfelkeltő cselekvése – hanem a tradicionális természetes folyamatként, a mindennapokba beszüremkedő megélésének felvázolása, vászonra festése. A sokarcú életet adó táj és az ebben az ember által létrehozott, épített tájelemek – ezen belül is a szuverén gazdálkodást feltételül szabó háztáji csűr – nyújtanak számára kiindulópontot. A természetközeli generációk láncolatán, kötött életvitelt adó tér művészi közelhozását célozza meg. Szellemi gazdagságból létrejövő szalmaillatú belső fények, a csűr tereinek, felületeinek át- vagy kiforgatása szokatlan, de mégis rendezett erővel bír képein. A színhasználata ugyancsak eltér a klasszikus, a szemünk által megszokott tárgyábrázolástól: a műviessé vált világunk műviesített, a természetesre a rohanás által ráerőltetett színekkel provokál, a bennünk rejlő életérzéseket feszegeti e különleges társítással, tükröt tartva a mindenkori jelennek, megvillantva a mindennapi rutinból való kisurranás lehetőségeit.
