Makovecz Imre és a vargyasi református templom
Makovecz Imre idén lenne 90 éves. Budapesten a Műcsarnokban életmű-kiállítással emlékeznek meg róla, Erdővidéken, Vargyason pedig a reformátusok hálaadó istentisztelettel köszönték meg a Mesternek a húsz évvel ezelőtt ajándékba rajzolt templomot.
Megtisztelő volt számomra, hogy akkor az építésben részt vehettem, és az is, hogy most itt szólhatok egy olyan életműről, amit ha számszerűsíteni akarunk, 600 tervet és több mint 250 épületet jelent a Kárpát-medencében Vargyastól Temesvárig és sok más helyen. Azokról a házakról van szó, amelyek (akik) felépülésükkel közösséget is építenek, legyen az templom, faluház vagy iskola. És arról az építészről van szó, aki a hazáját érintő minden fontos kérdésben szerepet vállalt. Harmadmagával megalapította a Kós Károly Egyesülést, amely mindmáig egyedülálló szervezete az organikus építészeknek, és amely fenntartja az Országépítő folyóiratot, működteti a Vándoriskolát, az Egyesülés építészei főépítészként egy-egy település arculatának alakításában, rendezésében felelősséggel vesznek részt. Makovecz Imre vezetésével a beregi árvíz, Kolontár környékén a vörös iszap katasztrófa által elpusztított településeket újjáépítették, és hosszasan sorolhatnánk a munkáit. Életművének legjelentősebb alkotása, a magyar megmaradás temploma viszont még megvalósításra vár.
„A magamfajtának a templomtervezés ünnep – írja a Templomok című könyv előszavában. – Mindig újra és újra elindulnak bennem gyermekkorom processziói, a kosárból virágszirmot szóró néhai asszonyok, a zászlók, a baldachin alatt bandukoló pap a sugaras arany oltáriszentséggel, az ének a berzengő erdő boltozata alatt, az »Ádott legyen az Isten«. Templomot tervezni azt jelenti, hogy előttem összegyűlnek a valaha is látott templomok, a remete-kerti kápolnától a kolozsvári templomig. De idejönnek Darvas-Kozma József, Németh Lőrinc, Józsa Márton és a többi templomépítő pap. Előttem van a helyszín, az építési hely sugárzása, a fák, a falu, a város, Vargyastól Kolozsváron át Petőhenyéig és tovább, mindazok a helyek, ahol végigéltem Isten házának megépítését. (…) A templom ünnep, Isten világának ünneplése, a templom imádság, melyben ég és föld találkozik, imádság, amely megidézi az angyalokat, és a kárhozatot eltaszítja utamból, amikor dolgozni kezdek. (…) A templom a megváltás titokzatos helye, az átalakulás, a megújulás, az égiek és földiek egymásra találásának, az élő kövek, a felzengő diadalmas énekbeszéd helye, Isten csöndjének felszakadása, a színről színre látás csonthasító pillanatának szentegyháza. A templom bizony ünnep, s ha lehetek, részese, előkészítője, szolgálattevője vagyok ennek az ünnepnek.”1
Vándoriskolásként 1994 őszén kaptam Mesteremtől a kérdést, hogy vállalom-e a vargyasi templom építésének művezetését. „Vállald el –, mondta – mert ez a szerencse fia”. Az volt. Amikor lebontották a régi, fából és vályogból épült kis imaházat, senki nem gondolta, hogy Árpád-kori, középkori templomok alapjait, egyedülálló régészeti leleteket rejt a föld. Természetesen örömmel vállaltam.
A templom vázlattervét, ahogy sok esetben, ingyen készítette. A kiviteli terveket Natalie Grekovski, Budapesten élő belga építész tanítványára bízta. Az engedélyezés elhúzódott. Közben elkezdődött a Székely Nemzeti Múzeum régészei által vezetett ásatás, az értékes leletek feltárása még egy évet vett igénybe. „Legérdekesebb – írja Kónya Ádám, a Háromszéki színes szőttes szerzője, a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója –, a román kori kőfaragványok között a 64×64 centiméter alapméretű, 54 cm magas kőemlék tetőlapján nagyjából félhenger alakú bemélyedéssel. Rézsűsen faragott peremén tucatnyi gondosan bevésett rovásjel sorakozik, és csábítónak tűnik jobbról balra haladva az első három jel Mihály olvasata”,2 teljességében ahogy Makovecz Imre fogalmazott: „Mihály Isten szentje”, ami a Szent Mihály-kultusz elterjedésének legkeletibb pontjára utalhat Erdély 13–14. századában.3
Az engedélyek megszerzése után elkezdődött az építkezés Székely Miklós néhai tiszteletes, Mitra László néhai gondnok vezetésével, Schindler László, Bukur Károly építész vállalkozó kivitelezésében. Az akkori Orbán-kormány, a holland Karmell Alapítvány, az Országépítő Alapítvány, valamint a helybeli református, illetve unitárius közösség támogatásával elkészült a templom. 2005. október 2-i felszentelésére, avatására nagyon sokan eljöttek, egyházi elöljárók, helybeliek, a Kós Károly Egyesülés tagjai Magyarországról, valamint Makovecz Imre is, akinek személyes jelenléte és köszöntője külön fénypontja volt az ünnepségnek. Az új templom a jelenkori felfogás szerint rendhagyó, mert a régi meglévő, román kori alapokra épül, folytatásaként az előzőeknek. A rovásírásos kő Csertő Lajos szobrászművész üveg installációjával az Úrasztalának lett tartópillére, összekötve évszázadokkal előttünk élő és mai emberek vallásos hitét.
Makovecz Imre számára a történelem nem egy lezárt folyamat, hanem az most is történik, mint Borges bábeli könyvtárában, végtelen lehetőségek formájában. Ami megtörtént, és ami megtörténhetett volna, egyformán fontos. Egy ilyen látomásból született a vargyasi templom. Nincs múlt iránti nosztalgia, élő építészet, ami pontosan illeszkedik nemcsak a látható környezetébe, hanem a kultúra élő szövetébe is, ahol éppúgy megtalálható a múlt, mint a kigondolható, elképzelt jövő.
Paulo Portoghese olasz építész, aki Makovecz Imrét mesterének tartotta, úgy vélte, hogy építészete legalább ötven évvel előzi meg a kort, amelyben született. Mint főkurátor, ő volt az, aki meghívta a Kós Károly Egyesülés építészeit az 1991-es Velencei Biennáléra. A magyar organikus építészek közössége nagy sikert aratva jelenhetett meg hivatalosan nyugaton, első ízben a vasfüggöny leomlása után.
Makovecz Imre építészete külföldön már jóval előtte ismert volt. 1989 szeptemberében Rotterdamban nyílt kiállításán egy holland fényképész a kívülálló szemszögén keresztül láttatta építészetét. A paksi templom még épülőfélben volt, de a kiállítás katalógusában a népművészet jeleinek tanulmányozásáról – ami a templom alapkoncepciójául szolgált – figyelemre méltó tanulmány olvasható. Az olyan jelek, mint a paraszti művészet tulipánmotívuma, a mitikus világképhez tartoznak, és mindig elmondanak valamit az ember és a világ közötti kapcsolatról, s ennek során olyan alárendelt ellentétpárokra utalnak, mint a világos–sötét, a fent–lent, a jó–rossz stb. Ezek a fajta motívumok – azonos, egymásba kapcsolódó pozitív és negatív formák, egymástól hullámzó vonallal elválasztva – az egész világon előfordulnak. A jin-jang jel a legismertebb példa erre.4 De ugyanúgy megtaláljuk szilágysági, kalotaszegi párnavégeken, székelykapukon, középkori templomok diadalívein, honfoglaláskori tarsolylemezeken, kelta sírköveken stb.
Egy Erdélyben, kisebbségben élő ember számára különösen fontos, hogy saját kulturális anyanyelvén keresztül tudjon az egyetemes értékekhez kapcsolódni. Kós Károly és Makovecz Imre egyaránt a néplélekre, mint eleven lényre tekintettek, akit szellemi és művészi alkotásaikkal, szabadságban született elkötelezettséggel tápláltak. Az egyetemesség már ennek következménye, hiszen a néplélek a szellemvilág része, a többi néplélekkel együtt.
Az 1970-es években, amikor a kapcsolat Magyarországgal a fennálló rendszer részéről nem volt sem kívánatos, sem megtorlásoktól mentes, Csete György, Makovecz Imre, Jankovics Tibor,mint fiatal építészek rendszeresen látogatták Kós Károlyt, mert őbenne élt még az a néplélek, ami vagy aki otthon, Magyarországon akkor már egyre kevésbé volt tapasztalható. Ezek a találkozások és az a szülőföld iránti elkötelezett szeretet, ami Kós egész életét jellemezte, számukra példaértékű volt.
Kolozsváron a Heltai-házban találkozót szerveztünk az Országépítő Kós Károly Egyesülés keretében, ahol magyar és román építészhallgatók előtt Makovecz Imre volt az előadó. „A politikusok kinyilatkoztatásainak ideje lejárt, talán a párbeszédnek van még némi értelme” – mondta. Hallgatói kérdésre, miszerint hogyan vélekedik a kivándorlásról, a munkaerőáramlásról, arról, hogy „mennének Amerikába”, úgy válaszolt: „Maradjatok a seggeteken, és próbáljatok a hazátokkal valamit csinálni. Haza csak egy van.”
Az erdélyi munkáit a csíkszeredai, a vargyasi, a kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi, a sepsiárkosi templomok és ravatalozók tervezését különleges szeretettel végezte. Pedig legtöbbször úgy kezdődött, hogy a pénz, az volt a legkevesebb. Mégis a „semmiből” megépültek, „mert az a semmi – mondta volt – Isten ide lelógó lába, amibe meg lehet kapaszkodni.”
Egy interjúban így vallott építészetéről: „No most, én ezt az egészet egy drámának tekintem. Ezt az egész folyamatot. Megvannak az összes drámai elemek. A társadalom: egy ezer- vagy kétezer fős falu. A szereplők, az időrendi beosztás. Megvan a krízis, katarzis, minden. Akár sikertelen lesz a dolog, akár nem. Ez az a dráma, amelyben az élő Magyarország tetten érhető. Mert mi Magyarország? Magyarország maga, meg én, meg ez a szoba – ha az. Egy nemzet mindig születik. Fenntartatik és kormányoztatik. A magyar népszellem egy élőlény. Ez az élőlény pedig akkor él, ha éltetik. Ez miből áll? Cselekedetekből, kapcsolatokból, hitből. Olyan dramaturgiai értékű cselekedetekből és emberi magatartásokból, amelyekben valami egymásra értelmesen (ha úgy tetszik, szervesen, organikusan) épül össze. Ezért tehát az épület maga, mint élőlény, egy önmagát mozgató nemzettestben természetesen akkor igazi, ha a maga dramaturgiai értékével, eszközeivel, anyagi mivoltával és stiláris mivoltával itt születik meg, és ide való. Ez mérhetetlenül fontos.”
A Makovecz Imre által létre hívott magyar organikus építészet él. Ezt bizonyítja a közelmúltban a Pesti Vigadóban szervezett élő magyar építészet kiállítás 85 magyarországi és a határon túli építész több mint 200 alkotása részvételével.
De az organikus építészet egyetemes érték, és él mindenütt a világon, ahol „valami egymásra értelmesen, szervesen, organikusan épül össze”, ahol az építészet nem a Mammon, hanem az ember szellemi felemelkedésének szolgálatában áll. Ahogy Vargyason is, ahol a húszéves templom és Makovecz Imre tiszteletére megszólalt a harang, és a vargyasi, székelyszáldobosi református, unitárius gyülekezet tagjai együtt emelték szívüket hálaadásuk jeléül a Teremtőhöz, hogy az évszázadok során annyiszor elpusztult templomot mindig segített újra és újra felépíteni.
Jegyzetek
1 Makovecz Imre: Templomok. Makovecz Imre Alapítvány, Budapest, 2018.
2 Kónya Ádám: Háromszéki színes szőttes. Korunk – KompPress, Kolozsvár, 2014.
3 Szent Mihály a mennyei seregek vezére, Michael Arkangyal, akiről úgy tudjuk többek között Rudolf Steiner közléseiből, hogy legyőzte, letaszította a Sátánt az emberi felemelkedés útjából a földre. Krisztus orcájaként azóta, 1879 óta, korszellemként segíti az emberiséget.
4 Makovecz Imre: Napló. Dombóvár Városi Művelődési Központ, 1978.
