Az Apor család háromszéki, torjai ágának története éppoly viharos, mint maga az erdélyi történelem. Eredete a régmúlt homályába vész, talán egészen a honfoglalás koráig nyúlik vissza. A családi hagyomány szerint 1220-ban egyik ősük – akkor még Opor néven – II. Andrással együtt a Szentföldre zarándokolt. A családot említő első oklevelek a 13. század végéről származnak. Az Aporok ősi birtoka a háromszéki Altorján volt. Egyik jeles tagjuk, Apor Balázs, Károly Róbert király kincstárnoka volt, aki még össze tudta állítani családfáját; ő 1311-ben hunyt el.
Az altorjai udvarház, amely ma is áll, a 16. században épült, s több átépítés után a 19. században nyerte el mai formáját. A leszármazottak az 1949-es kisemmizés után 1990-től másfél évtizedig pereskedtek a román állammal, hogy visszakapják jogos tulajdonukat. Az Aporok még regényhősökké is váltak, szerepelnek Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényében. A család egyik tagja, Apor Péter (1676–1752) a magyar irodalomtörténet fontos szereplője volt a 18. században. Az ő művéből1 tudjuk, milyen volt a világ, az élet az erdélyi főnemesi udvarokban, művében felelevenítette a hajdani megtartó hagyományokat, szokásokat, a feledésbe merülő erkölcsöt – Apor „kevély és cifra felfordult állapotnak” nevezi a 17. század első felét. Kosztolányi szerint a mű a magyar nyelv tiszta szívhangját őrizte meg a századából, benne a székely nyelvjárást is.
Az egyik Apor-leszármazottnak, Apor Sándornak (1820–1867) volt a fia Apor Gábor Károly Vilmos (1851–1898), Nagy-Küküllő vármegye főjegyzője és főispánja, akinek egész életét a jótékonyság, a katolikus hit hatotta át. Felesége gróf Pálffy Fidelia volt, hatodik gyermekükként született Vilmos fiuk, 1892. február 29-én Segesváron. Az apa hamarosan a bécsi császári udvarba került hivatalba, ám az édesanya gyermekeit minden nyáron hazavitte Erdélybe, az altorjai családi birtokra.
Az apa halála után a család visszaköltözött Erdélybe. Brassóban laktak, az özvegy nem értett a gazdálkodáshoz, lassan fogyott a birtok értéke. A fiatal Vilmos azokat az iskolákat járta végig, amelyekben apja is tanult. 1909-ben érettségizett, aztán Innsbruckban járt egyetemre, és egyre inkább megerősödött benne a Róma iránti elkötelezettség. 1915. augusztus 24-én szentelték pappá, papi működését Nagyváradon kezdte, majd hamarosan Gyulára került.
Az első világháborúban kórházvonaton szolgált, több hadszíntéren is megfordult, lelki vigaszt nyújtott a harcoló katonáknak. 1918-tól Gyulán lett plébános, küzdött a hadifoglyok kiszabadításáért, segített a nélkülözőkön, állástalanokon. Magánélete nem volt, életét betöltötte a hívekért végzett közösségi munka. 1941. január 21-én a szentatya Győr püspökévé nevezte ki, május 1-jén iktatták be hivatalába. Életmódján semmit nem változtatott, mindenkit meghallgatott, úgy rendelkezett, hogy családi örökségét a mindenkori győri püspökre hagyja. 1943 nyarán országos méretű találkozót szervezett a győri Püspökvárban a katolikus szociális mozgalmak vezetőinek és a politikai élet képviselőinek, programot dolgozott ki a háború utáni várható társadalmi és politikai életre. Sem ők, sem mások nem sejthették, hogy olyan államrend következik majd, amelyben az egyén szabadsága mellett az egyház is végveszélybe kerül egy minden erkölcsi értéket megtagadó ideológia nevében.
A harmadik zsidótörvény életbe lépése után Apor Vilmos mindent megtett, hogy megvédje az érintetteket – nem csupán a katolikus hitre térteket –, és még a pápa közbenjárását is megpróbálta kieszközölni a zsidók védelme érdekében. 1944 őszétől a nyilas hatalom minden kezdeményezését visszautasította, hamarosan ő maga is célszemély lett, megpróbálták félreállítani, már a győri gettóban összezsúfolt zsidók elszállítását se tudta megakadályozni. Ha tehette, bújtatta a hozzáfordulókat, vagy továbbküldte őket Angelo Rotta nunciushoz, vagy nővéréhez, Apor Gizellához, aki a Vöröskereszt főnök asszonya volt. Amikor a sopronkőhidai kivégzésekről értesült, próbált az elítéltek védelmében fellépni.
1945 márciusának végén a szovjet csapatok Győr határába értek. Apor Vilmos püspök előrelátóan tartalékokat halmozott fel a Püspökvárban, élelmiszert, takarókat, folyamatosan ellátta az épület pincéjében az odamenekített több száz embert. Nagycsütörtökön még misét tartott a pincében, nem sejtve, hogy ez az utolsó szolgálata. A megszálló hatalom katonái járták a várost, raboltak, erőszakoskodtak, nyomukban félelem és rettegés uralkodott a városban. Nagypénteken mise helyett már csak Jézus szenvedéstörténetét olvasta fel a híveinek. Vacsoraosztáskor szovjet katonák hatoltak be a Püspökvárba azzal, hogy németeket keresnek, majd nőket akartak erőszakkal elvinni krumplipucolás ürügyével. A püspök határozottan lépett fel a katonákkal szemben, ám az egyik tiszt az ellenállást látva végigpásztázta géppuskával a pincelépcsőt. Apor püspököt halálos lövés érte. Villanyáram már nem volt a városban, petróleumlámpa fényénél operálták meg a zsúfolt kórházban. Életét megmenteni nem tudták. Utolsó szavaival hálát adott Istennek, hogy ilyen nagypénteket adott számára, életét mások védelmében áldozhatta fel. 1945. április 2-án megtért teremtőjéhez.
A győri hívek Apor Vilmos püspököt ideiglenes nyughelyéről a székesegyházban kívánták végső nyugalomra helyezni. Ezt 1948. április 28-án szerették volna megtenni, amikor a párizsi békét követően Magyarország elvileg nemzetközileg elismert független állammá vált. Ám a püspök hamvainak eltemetését Rajk László akkori belügyminiszter, Ortutay Gyula vallás- és közoktatási miniszterrel, valamint Dinnyés Lajos kisgazdapárti miniszterelnökkel egyetértésben megtiltotta. Ez nem volt más, mint a katolikus egyház üldözésének első, nyilvános jele. Utólag sem lehetett pontosan tudni, hogy a hatalom egy három éve halott püspök tetemének erejétől rettegett-e, vagy inkább a lakosság megfélemlítése volt a cél. Apor Vilmos püspök csak negyvenegy esztendővel később, 1986 májusában kerülhetett székesegyházi végső nyughelyére.
1997. november 9-én II. János Pál pápa boldoggá avatta a székely vértanút. A háromszéki Kovászna városi parkjában szobrot emeltettek a tiszteletére, a mű Oláh Ferenc alkotása. Apor Vilmos ereklyéje, véres ingének egy darabja, melyet hajdani titkára mentett és őrzött meg az egyház számára, 2012 márciusában az Apor-ősök földjére, Torjára került a Mária-kápolnába, Pápai Lajos győri püspök ajándékaként. A Mária-kápolnában az Apor-ősök között ott nyugszik Apor Gábor is, a püspök édesapja. A kápolna előtt 1992 óta a mártír püspök mellszobra áll.
Ha tehette, Apor püspök a nyarak egy részét Háromszéken töltötte. Bátyja, Apor Péter (1888–1982) a család utolsó közéleti szereplője, 1940 és 1942 között Háromszék vármegye főispánja volt, négylovas hintóval ment le érte a sepsibükszádi vasútállomásra, és vitte fel öccsét a szeretett Altorjára, az ősi házba, ahol mindig a legjobban érezte magát. Az Apor családnak Háromszéken több helyen is volt udvarháza, kastélya, birtokai pedig szinte az egész Székelyföldre kiterjedtek.
E sorok írója 1950 őszén, hatévesen, a szentivánlaborfalvi Apor-udvarházban berendezett, sietve létrehozott iskolában kezdte meg tanulmányait. Arrafelé korán köszöntött be a tél: húsz fokos hideg, vastag hó borította a vidéket. A háztól az iskoláig vezető, három kilométeres úton nővére lábnyomaiba lépett, hogy biztosabban haladjon; zsebében két sült krumpli melegítette a kezét, éppen addig, amíg az iskolába ért. A kisdiák akkor még nem tudhatta, hogy az előző év tavaszán, március 2-áról 3-ra virradó éjszakán az udvarház lakóit – báró Apor Lászlót, feleségét és leányait – teherautóra tuszkolva örökre elűzik otthonukból. A családot szétszórták, a Duna mentére hurcolták kényszermunkára. Az „Apor élet” – ahogy arrafelé a kúriákat nevezték – később hosszú időre a kollektív gazdaság irodájává vált. A család néhány életben maradt leszármazottja csak 2012 után, hosszas perek árán kaphatta vissza hajdani birtokát.
„…hogy ily élet vár még ránk, sose hittem,
egy jöttment kicsi földünket bitorolni beállít,
s így szól: ez mind az enyém, takarodjatok, egykori gazdák!”
(Vergilius: IX. ecloga, ford. Radnóti Miklós)
Az Aporok hajdanán hivatalokat töltöttek be, népük törvényeit képviselték, fejedelmeik szolgálatában állottak, és megesett, hogy szabadságharcok idején egymással szembekerültek – ki a kibontott magyar zászlót szolgálta, ki pedig a császárt. Szerették a könyveket, mert azok által birtokolhatták a tudást, maguk is megörökítették korukat, befogadói voltak mindannak, ami új volt a világban. És volt Apor Vilmos, aki a krisztusi tanításokat követte, és elfogadta a nagypénteki áldozatot, életét adta a rászorulók védelmében. A történelem szétszórta őket az egész világban, akik otthon maradtak Erdélyben, naponta azokon az utakon járnak, ahol hajdani őseik.
2015 nyarán e sorok írójának megadatott a lehetőség, hogy a 92 éves báró Apor Csabát, Apor püspök unokaöccsét – ő volt Apor Péter (1888–1982) püspök egyik bátyjának fia – személyesen megismerhette, felkereshette a Svédországban élő fiának, Apor Tamásnak köszönhetően, majd beszélgethetett vele az altorjai kastély kertjében. Ő volt a család jogos tulajdonáért folytatott harc igazi hőse, visszaszerezte a rabló államtól, amit csak lehetett, és idős fejjel gazdálkodni kezdett. Munkabírásért, hozzáértéséért tisztelte őt a falu apraja-nagyja.
Századokon át az Aporok unokái jelentős szerepet játszottak az erdélyi közéletben, udvari tanácsosi, királyi kamarási pozíciókat töltöttek be. Az Apor család puritán életvitelű, erős nemzet- és kötelességtudata határozta meg szerepvállalásukat a közéletben. A családban az egyéni élet szorosan összefonódott a közösség és a haza sorsával, az erdélyiség tudatával.
Szülőföldje nagy tisztelettel ápolja a mártír püspök emlékét, hiszen az Aporok adták a római katolikus egyháznak az első „székely szentet” Apor Vilmos személyében.
Talán kevesen tudják Pakson, hogy Apor püspök többször is járt a Pakshoz közeli Katalinpuszta hajdani birtokosa, a Schell bárói család vendégeként a kastélyukban. Történt ugyanis, hogy báró Schell József Antal feleségül vette gróf Woracziczky Johannát, az esküvőt a gyulai Almássy-kastélyban tartották, a szertartás egyik főpapja Apor Vilmos volt, aki akkoriban Gyula város apátplébánosi tisztét töltötte be. Később gyakori vendége volt a katalinpusztai kastélynak, egészen Győrben bekövetkezett mártírhaláláig. „Apor püspökre jól emlékszem 1943-ból, nem azért, mert minket, lányokat ő keresztelt, hanem mert kisebb húgom keresztelőjén már négyéves voltam, ez Katalinpusztán zajlott május 10-én, egy szép tavaszi napon. Ő nagyon kedves volt hozzánk, gyerekekhez is, őrzök tőle egy szép karácsonyi verseskönyvet, az ő dedikációjával” – emlékezik a püspökre Schell Antónia egy interjú alkalmából, amikor a szerző anyagot gyűjtött a Schell család történetéhez megírandó esszéjéhez.
(A fenti írás a Tér-idő-kép című, az Aporokról szóló esszéből való, részlet a szerző Gerinceltörésben című kötetéből. Mentor Könyvek, Marosvásárhely, 2018.)
Jegyzet
1 Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. 1736.
