Ez a téma csupán a kívülálló számára tűnhet egyszerűnek, a valóságban igen bonyolult. Azonban a következőkben az ezzel kapcsolatos kérdéskörnek csupán egy apró szegmenséről lesz szó. Olyan konkrét eseteket mutatok be, amikor a cenzor bizonyos szövegek, szövegrészek megjelenését valamilyen meggondolásból – amelynek a „megfejtésével” is megpróbálkoztam – nem engedélyezte, illetve azt szemléltetem, ahogyan ennek következtében az érintett újság megjelent.
De elöljáróban egy beszédes példa arra a „nagyvonalúságra”, ahogyan annak idején a törvények betartását Nagy-Romániában kezelték.
Van, amikor a látvány többet mutat meg a valóságból, mint amennyit sok ezer szóval el lehet mondani. A Nagykároly és Vidéke hetente, illetve heti két alkalommal megjelent újság 1923. június 25-iki vezércikkéből egyebek között a következőket tudhatjuk meg.
„Ő Felsége, a Király – szentesítette Románia (új – B. E.) Alkotmányát –, melyet bölcs megfontolás, alapos megvitatás után az ország első testülete: a törvényhozás alkotott és terjesztett a Király szentesítése elé, mely meg is történt és hivatalosan kihirdettetett a Monitorul Oficial 1923. március 29-iki 282. számában. Ezrek és ezrek várták ezt a nevezetes alkotmányt, mely félremagyarázhatatlanul állapítja meg minden román állampolgár jogát és kötelességét, melyet vár, de egyúttal betartani is tartozik az állammal szemben. Nem fojthatjuk el érzésünket, mikor itt kijelentjük, hogy mi hírlapírók vártuk a leghőbben a nagyjelentőségű államalkotmány törvénybe iktatását. Tudni akartuk, melyek a mi jogaink és kötelességeink. Érdekesnek tartjuk az Alkotmány idevágó egy-pár paragrafusát idézni: »Az alkotmány biztosítja mindenkinek a szabadságot, hogy eszméit és véleményét szóban, írásban és sajtó útján közölje és közzé tegye, minden egyén felelős lévén e szabadságokkal való visszaélésekért a büntetőtörvénykönyvben meghatározott esetekben, mely semmi esetre sem szoríthatja meg magát a jogot. Ebben a tekintetben semmiféle kivételes törvény nem alkotható. Sem cenzúra sem más előzetes intézkedés valamely közlemény megjelenésére, árusítására vagy szétosztására nem létesíthető. Nincs szükség semmiféle hatóság előzetes engedélyéhez, valamely közlemény megjelenéséhez.«1
Azért utalunk minden kommentár nélkül az alkotmány 25. paragrafusában lefektetett e jogokra…”
Ezen a helyen a Nagykároly és Vidéke vezércikkében kb. 6,5 sor terjedelmű fehér folt következik. Vagyis a cikk szövegének az a része, amelynek a megjelenését a cenzor megtiltotta. Az újságból a kérdéses sajtóinkvizítor neve is megtudható, hiszen a lap fejlécének felső részén (majdhogynem a napi dátum folytatásában) a következőket olvashatjuk: Cens.: C. Soran. Azaz magyarul: cenzúrázta C. Soran.
Ugyanez az információ a Nagykároly és Vidéke későbbi lapszámaiban is fellelhető. Egyébként a Nagykároly és Vidéke egész további – a kényszerű átkeresztelése (Szabad Szó – Cuvântul Liber) utáni időszakkal együtt több mint 15 éves – története során csak rövid ideig láthatott nyomdafestéket cenzúrázatlanul…
A Nagykárolyban megjelent lap 1923. június 25-iki vezércikkének a szerzője a cenzúra miatt azt a leginkább idekívánkozó észrevételt persze a következő lapszámokban sem fogalmazhatta meg nyíltan, hogy lám, a két világháború között Romániában még a cenzúra alkalmazásának alkotmányellenességét, tilosságát hírül adó újságot is – cenzúrázták…
Azonban abban a formában, ahogy megjelenhetett, a Nagykároly és Vidéke 1923. június 25-iki lapszáma, így is nagyon sokat elárul arról, mennyire „vették komolyan” annak idején Romániában – az ország Alkotmányába foglalt paragrafusokat is beleértve! – a törvények betartását…
Mi értendő cenzúra alatt?
A magyar etimológiai szótár meghatározása szerint a cenzúra „sajtóközlemények és megjelenésre szánt könyvek előzetes elbírálása politikai és erkölcsi szempontok szerint állami hivatal által; maga a hivatal”, illetve cenzor: „az elbírálást végző hivatalnok”.
Annak eldöntése céljából, hogy vajon a két világháború között Romániában, illetve az ország egyes tartományaiban alkalmazott cenzúrára minden tekintetben illik-e a fenti meghatározás, lássunk néhány konkrét példát arra, ahogyan a cenzúrázás itt történt.
Legalább annak idején és a magyar–román országhatár román oldala mentén több éven át az volt a szokás, hogy a nyomtatásra kész újságból előbb a cenzor számára nyomtattak ki egy példányt. A cenzor azt átolvasta, és ha olyan információt, kommentárt talált benne, aminek a nyilvánosságra kerülését a megbízói nem akarták, akkor azt áthúzta (vagy más módon tiltotta le). Az újság terjesztésre szánt példányai kötelező módon az ominózus információ, kommentár kihagyásával kellett megjelenjenek. Ami az első években konkrétan azt jelentette, hogy a cenzor által megjelölt szövegrész helyén a terjesztésre engedélyezett újságban fehér folt éktelenkedett.
A Szatmármegyei Közlöny nevű újság 1920. február 1-i lapszámának első oldaláról készült reprodukció azt szemlélteti, hogyan kapta kézhez a nagykárolyi olvasó az újságot abban az esetben, ha a cenzor a terjedelmes vezércikket több helyen is megcsonkíttatta.
A megcsonkított anyag eredetileg Apponyi Albert grófnak arról az első világháború utáni békekonferencián 1920. január 16-án elmondott beszédéről szólt, amelynek hatására a nagyhatalmak jelenlévő képviselői 3–1 arányban Magyarország leendő határainak újratárgyalása mellett foglaltak állást. Ami azonban, mint tudjuk, végül csak nagyon apró változtatásokra bizonyult elégnek, hiszen az antant nagyhatalmai már az első világháború befejezése előtt eldöntötték, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát felbontják, illetve Magyarország kétharmadát felosztják a szomszédos államok között… Azt nem tudhatjuk, hogy a cenzor közbeavatkozása nélkül a híres Apponyi-beszéd mely részletei láthattak volna nyomdafestéket az 1920. február 1-i Szatmármegyei Közlöny hasábjain. Azonban azt tudjuk, hogy a gróf egyebek között a következőket mondta akkor: a kiszabott békefeltételek összességében elfogadhatatlanok; részletesen felsorolta, mi mindenért helyteleníti Magyarország területi felosztását. Rámutatott: Magyarország tervezett feldarabolása azért sem indokolható a nemzetiségi elvvel, mert Magyarország etnikailag nem egységes ugyan, de azok az államok sem lennének etnikailag egységesek, amelyeket létre akarnak hozni. Az adott helyzetben a lehető legészszerűbb megoldásként (többször is) azt javasolta, az elcsatolásra szánt területeken írjanak ki – nemzetközi felügyelettel megtartandó – népszavazásokat…
Ezek után aligha szükséges elmagyarázni, miért csonkította meg a cenzor az Apponyi expozéja című sajtóanyagot…
A cenzúra által letiltott, mégis fennmaradt szövegek
A kollekciókban fellehető újságokról ma már nehéz lenne kideríteni, (még) miről tájékoztathatták volna olvasóikat, ha az oldalt tarkító fehér foltok helyén a cikk szerzőjének eredeti szövegei láthatnak nyomdafestéket. De vajon minden hasonlóan megcsonkított cikk esetében ugyanez a helyzet? Az akkor betiltott szövegek végleg elvesztek számunkra?
Általában igen, de azért nem minden esetben… A Nagykároly és Vidéke lap egyik szerkesztője (valószínűleg Gál Samu) több esetben azt a bizonyos újságpéldányt is megőrizte, amely a cenzor számára készült, tehát a cikkek csonkítatlan állapotukban találhatóak meg benne. És – igaz, néha erősen „megviselt” vagy hiányos formában, de – néhány ilyen „munkapéldány” máig fennmaradt…
*
A Nagykároly és Vidéke 1922. október 2-iki lapszámának Mi lesz? című vezércikkét a cenzor teljes terjedelmében töröltette. De vajon miért? „Ártatlan” háborúellenes cikkecskéről lévén szó, miért dönthetett úgy, hogy márpedig ez nem kerülhet a magyar olvasók elé? Miután csak a cikk poénjában találtam olyasmit, amit a román cenzor nemkívánatosnak találhatott, ezt a részt idézem. „Az egyszeri székely azt mondotta, mondják meg neki, mennyi ember jut az ellenségből ő reá, s ha ő annyit elejtett, akkor hadd mehessen haza, mert otthon sürgős dolgok várják ilyenkor. – Az egyszeri zsidó azt mondotta, mutassák meg neki, melyik az ő ellensége, ő majd kiegyezik vele. – Ezek egyszerű emberek voltak. De mi már kétszeri emberek vagyunk, mert egyszer már próbáltuk a háborút, most másodszor várjuk. Mit fogunk mi csinálni?!”
Szerintem ebbe a megfogalmazásba azért akadt bele a román cenzor, mert úgy látta, hogy az egyszeri székely (magyar) pozitív szereplőként jelenik meg benne. Holott Románia nagyon nem erről szólt (a későbbiekben sem!), hanem ellenkezőleg, arról, hogy a világ pozitív szereplői a románok, a negatívumot a magyarok képviselik. Következésképpen abban az esetben, ha a szerző nem az egyszeri székellyel mondatja, amit mondatott, hanem például az egyszeri oltyánnal, vagy esetleg a Păcală nevű közkedvelt román mesealakkal, a cenzor valószínűleg semmi kifogásolnivalót nem talál a Mi lesz? című cikkben. Sőt… Persze könnyen meglehet, hogy cenzor koma egyéb „eretnekségeket” is talált az ominózus írásban. Elvégre azért fizették, hogy találjon, és nem azért, hogy ne találjon…
*
A következő eset azt szemlélteti, hogy a cenzor alkalomadtán egész oldalnyi terjedelmű cikk letiltásától sem riadt vissza.
A Mintegy kétezer esztendővel ezelőtt című cikk dióhéjban a következőkről szólt. Kétezer évvel ezelőtt, amikor „a népek elnyomása és kizsákmányolása felérkezett a maximumra”, „testté lőn az ige”, azaz eljött az „ember-isten” és „odaállt az élükre”. „Bosszú helyett szeretetet hirdetett (…) erőszak helyett passzív rezisztenciát.” „Hitte, hogy erőszak nélkül megmentheti az emberiséget. Azonban „kétezer esztendő után, ha visszajönne”, valószínűleg „összetépné a régi receptet”. Hiszen annak a nevében, aki azt mondotta, „Menj, oszd fel vagyonodat a szegények között, azután jöjj és kövess engem” – annak nevében ma „aranyos templomok, márványoltárok, drágaköves díszek pompáznak, olyan értékben, amikből embermilliókat lehetne állati sorból emberi helyzetbe juttatni – s a népmilliók éheznek, nyomorognak…” Annak, aki ezeket tanította, nemcsak az eszméit ölték meg, hanem őt magát is, „beléfojtották a tanítását, felakasztották, mint államellenes eszmék terjesztőjét. Azután, amikor vele már végeztek, nekiláttak a veszedelmes tanításainak, és megfojtották azokat is.” Az emberiség kétezer év elmúltával „ugyanolyan korszakot él, amilyet élt akkor, amikor várta, hogy valaki az élére álljon és vezesse”. Az elnyomók és elnyomottak közötti harc, „amely azóta tovább tart, még ádázabb, még kegyetlenebb”. Az elnyomók „biztosak benne, hogy ezt még Jézus Krisztus rendelte el így, és pont azért halt meg az akasztófán, hogy ez valóban így legyen. Igen, az ige testté lőn. Akkor is és most is… De az igéből iga lett.” Még akadt ugyan „egy tisztes öreg úr, gróf Tolsztoj Leó”, aki fel akarta éleszteni azt a tanítást, „amely hivatva lett volna az egész emberiséget megmenteni”. Azonban „Tolsztoj nemes tendenciájú tanításából újabb sektanikus babona támadt” és „egy csomó élelmes ember” már ebben is látja „a jó üzletet”. Ma már ilyen Krisztus-féle világmegváltást csak úgy lehet keresztülvinni, ha „sok-sok kis Krisztus indul neki ennek a nagy célnak”. Szerencsére „az emberek ma már értik Krisztust. Sokkal jobban értik, mint azok, akik tanítják. És ezek az emberek meg is akarják, de meg is fogják valósítani azt, amit Krisztus akart.”
Miért tiltotta le a cenzor egy ilyen cikk megjelentetését? A magam részéről csak arra tudok gondolni, hogy ennek (az eredeti változatában igencsak túlméretezettre sikerült) szövegnek a hátterében valamiféle vallási köntösbe öltöztetett veszedelmes eszmét vélt felfedezni… Olyasmit, amitől éppen azért akart megszabadulni, mert nem értette, nem tudta hova tenni. Tehát így okoskodhatott magában: –„Lehet, hogy nincs benne semmi, de nem árt az óvatosság, biztos, ami biztos…”
*
A Nagykároly és Vidéke 1922. október 12-iki lapszáma csak a terjesztésre engedélyezett, vagyis cenzúrázott változatban maradt ránk. Tehát nem tudhatjuk, hogy a Román hang az agrárreformról című vezércikk szerzőjének szándéka szerint mi kellett volna megjelenjen benne a fehér folt helyén. Azonban ez a lapszám mégis érdekes a számunkra, mégpedig a következők miatt. Annak idején a szerzők természetesen sokat foglalkoztak azzal, hogy milyen módszerekkel „cselezhetnék” ki a cenzor éberségét. A magyar lapok szerkesztői által ilyen meggondolásból alkalmazott módszerek egyike idővel a következő lett. Bizonyos „kényesebb” témákról nem általuk írt, hanem román lapokból átvett, magyarra fordított cikkeket közöltek. Egyrészt mivel Nagy-Romániában a románoknak eleve többet volt szabad, másrészt mert a román szerzők szövegeiben a cenzorok nem kerestek irredentizmust. Nagy valószínűséggel ilyen megfontolásból terveztek „román hang”-ot közölni a Nagykároly és Vidéke 1922. október 12-iki lapszámában is. A mögöttes szándékot azonban ebben az esetben nem sikerült keresztülvinni. De miért?
Amint a Román hang az agrárreformról című írásnak a cenzor által meghagyott bevezető részéből megtudható, a Solia Dreptății nevű román lapban olyan cikk látott nyomdafestéket, amely „éles bírálatot mond az agrárreform teljes egészéről”. És a folytatás: „A cikk erőteljes szavait szó szerint itt közöljük, mely megdöbbentően világít bele e reform setétségébe:”
És itt kellett volna következzen a román lapból átvett, magyarra fordított cikk szövege, de csupán egy fehér folt jelent meg helyette.
Vajon a román szerző által írt, és román lapban már megjelent cikk magyarított változatát miért tiltotta ki a magyar lapból a cenzor? Az adott körülmények között ezt az ominózus szöveg ismerete nélkül is megpróbálhatjuk kikövetkeztetni. Éppen a cenzúra és a szigorú hírzárlat miatt a magyar kortársak sok tekintetben nem láthattak bele az 1921-es agrárreform minden égbekiáltó igazságtalanságába, azt azonban így is tudták, hogy a „reform” alkalmával az esetek nagy többségében magyar tulajdonban lévő földek román tulajdonba való átjátszása történt. Persze a Solia Dreptății nevű lapban megjelent cikk aligha a földreform kapcsán magyarokat ért sérelmekről szólt. Azonban a „reform setétségébe belevilágító”, tehát erősen kritikus hang a hatalom szemszögéből nézve a magyar többségű övezetekben így is „felforgatónak”, nemkívánatosnak minősülhetett…
*
Alább a Nagykároly és Vidéke 1923. január 25-i lapszámának cenzúrázott és cenzúrázatlan változatáról számolunk be.
A cenzúrázatlan újságoldalon olvasható Nyílt Fellebbezés Méltóságos Goma Pál vármegyei prefectus úrhoz Careii-Mari című vezércikket a szerzője igen körülményesen, terjengősen és (legalább szándéka szerint) „politikusan” fogalmazta meg. Ezzel vélhetően a címzett prefektuson kívül a cenzor szívét is meg akarta lágyítani, azaz szerette volna elérni valamiféleképpen, hogy az írása a terjesztésre engedélyezett újságokban is nyomdafestéket láthasson. A mégis szemétkosárba tanácsolt cikk tényleges mondanivalója dióhéjban a következő: „Alig pár hét óta (…) a cenzúra az összes esetekben a parallel megnevezett helység és utcanevekből a magyar nyelvű elnevezést törli és csupán csak a román elnevezést hagyja meg…” Mivel ez a jelenség az Erdélyben megjelenő valamennyi magyar nyelvű sajtótermék közül csak a Nagykároly és Vidéke esetében tapasztalható, a cikk szerzője arra kéri a vármegye prefektusát, hogy „méltóztassék a helybeli cenzúrát igazságtalan és méltánytalan eljárásának (…) megváltoztatására utasítani.”
Erről csupán annyit: naivságra vall, ha valaki azt hiszi, hogy a cenzor majd jóváhagyja egy, az ő munkáját előnytelen színben feltüntetni igyekvő sajtóanyag megjelenését – amely ráadásul a vármegye prefektusát is megpróbálja ellene hangolni…
Új alkotmány: nincs tovább cenzúra?!
Amint már jeleztem, a Hivatalos Közlöny (Monitorul Oficial) 1923. március 29-iki 282. számában megjelent „Újrománia” új Alkotmánya, amely egyebek között szigorúan megtiltotta a cenzúrázást. Eddig volt, ahogy volt, ezentúl másként lesz – gondolhatták a kortársak. Persze nagyot csalódtak.
A Nagykároly és Vidéke 1923. június 21-iki lapszáma (40. évfolyam, 47. sz.) csupán a terjesztésre jóváhagyott, tehát cenzúrázott változatban maradt ránk, mégis kínál „érdekességet”.
A városi költségvetés visszaérkezéséhez című, Miniszteri javítgatások alcímű vezércikket követő fehér folt alatt a következőket olvashatjuk. „Ezek a gondolatok (amelyekről az újságból nem tudhatunk meg semmit – B. E.) azon alkalomból tolakodnak most elő, hogy a város költségvetése, amely jóváhagyás végett fel volt terjesztve Bukarestbe a belügyminisztériumba, a napokban visszaérkezett a városhoz.” A további három kisebb-nagyobb fehér folt miatt a kíváncsi lakosok tulajdonképpen csak egyvalamit tudhattak meg arról, ami Bukarestben Nagykároly költségvetésével történt. Azt, hogy „a törlések és módosítások súlyos gondok elé állították a várost. Vannak tételek, amelyeknek állapota direkt megoldhatatlan kérdések elé állította a városi számvevőséget.”
Ebben az esetben a cenzor talán azt ítélte célszerűbbnek, ha a lakosok nem tudják meg előre, mi mindenre számítsanak városukban a bukaresti „gondoskodásnak” köszönhetően.
*
A Nagykároly és Vidéke 1923. augusztus 30-iki (40. évf. 67. sz.) lapszámában A helybeli főgimnázium átvétele című cikk első része dióhéjban arról szól, hogy Nagykárolyba érkezett „Angelescu közoktatási miniszter és az állam nevében átvette” a helybeli „híres, régi” Piarista gimnáziumot (amelyet a gróf Károlyiak építettek – B. E.), így ez az oktatási intézmény 1923. augusztus 27-étől olyan állami gimnázium lett, amelyben – néhány átmeneti évet leszámítva – a továbbiakban nem paptanárok, hanem világi pedagógusok oktatnak majd, mégpedig az addigi magyar helyett kizárólag román nyelven. A cikk folytatása szerint a közoktatási miniszter a nagykárolyi gimnázium „fenti értelemben történt elintézése után” továbbutazott, célja: „az összes erdélyi városok iskoláinak a meglátogatása”. A cikk terjesztésre szánt, tehát cenzúrázott változatában ezek után fehér folt következik. A csonkítatlan változat tanúsága szerint ide a szerző a következő szöveget szánta:
„Mi lesz a piaristákkal?
Egy fontos dologban elfelejtett nyilatkozni Angelescu miniszter. Mi lesz a piaristákkal? Az állami gimnáziumban a piaristák, akikben a mai liberális kormányszellem sovinista magyar elemeket, fontos magyar kultúrtényezőket lát, nem fognak tanítani, annyi bizonyos. Bizonyítja ezt a körülményt a miniszter azon kijelentése is, hogy a három világtanárt az állami gimnáziumhoz átveszik. Ebből szemmel láthatólag következik, hogy a piaristákat nem veszik át. Mi fog hát történni ezzel az érdemes testülettel? Eldobják őket, mint a kifacsart citromot? Azt hisszük, hogy ezt a kérdést nem lehet ilyen egyszerűen elintézni.”
Ezen a helyen a cikk terjesztésre engedélyezett változatában is véget ér a fehér folt, és a Román gimnázium alcím alatt a következőket olvashatjuk (a lap első, illetve folytatólagosan 2. oldalán): „A gimnázium államosítását úgy eszközölte a miniszter, hogy megkezdte mindjárt annak románosítását is. Az első osztálynak idei románosítása successiv románosítást jelent, vagyis minden évben eggyel több csak román osztály támadván, nyolc év múlva román gimnáziummá kell lennie.”
A lap második oldalán itt következő újabb fehér folt helyén eredetileg a következő befejező sorok álltak:
„Hát akkor magyar fiúk magyar középiskolát hol fognak majd végezhetni? És ha minden évben kezdődni fog egy-egy ilyen átszervezés, államosítás, akkor marad-e gimnázium, ahol magyarul lehetlesz tanulni? Hiszen kisebbségi jogaink is csak vannak valahol… S azokat nemzetközi szankcióval adták meg Európa nemzetei…”
Úgy tűnik, az újságban az jelenhetett meg, ami később úgyis kiderült volna. Vagyis: az akkoriban kb. 80 százalékban magyar anyanyelvűek által lakott Nagykároly egyházi gimnáziumát államosították, és – ha tetszik, ha nem, az ittenieknek – ebben az oktatási intézményben hosszabb távon csak a román lesz a tanítás nyelve!
Persze utólag a piarista tanárok menesztése is kiderült. Ezért azt inkább csak találgathatjuk, hogy a helyi magyarság által (újabb) sorscsapásként megélt eseményről közölt tájékoztatásnak a paptanárokra vonatkozó részét miért távolította el a cenzor…
*
A Nagykároly és Vidéke 1923. augusztus 9-iki (40. évf. 61. sz.) lapszáma Tüzek című cikkének a cenzor által meghagyott részét idézem:
„Újabb tűz a tireami határban. Az Ecsedi-láp még mindig ég.
Már néhány számunkban állandóan tűzesetekről kell beszámolnunk, amelyek mind városunk közelében támadnak. Két nap egymásután a capleni határban, rákövetkező nap a berveni határban, utána a határon innen és túli láprészeken támadtak a tüzek. Most újabban, tegnapelőtt, kedden délelőtt volt ismét mezei tűz a tireami határban. Az égés által okozott károk még nincsenek megállapítva. Az Ecsedi-láp égése különben még mindig folytatódik. A tűz a helybeli róm. kath. templom tornyáról igen jól látható s azt a tűzoltóság állandóan figyeli.”
Amint a mellékelt reprodukción látható, a terjesztésre engedélyezett újságban itt fehér folt következik. A szerkesztő által megőrzött cenzori „munkapéldány” tanúsága szerint a Tüzek című cikket a szerzője eredetileg a következőképpen folytatta, illetve fejezte be:
„Egyebet a tűzoltóság nem is tehet, mint csupán csak azt, hogy figyel, mert hiszen – mint annak idején megírtuk – a láp égéséhez siető helybeli önkéntes és hivatásos tűzoltóságot, úgyszintén a katonaságot a tűzhöz nem engedték, hanem már a berveni állomástól visszaküldték azon a címen, hogy a tűz a határon van… Azóta immár egy hete állandóan égésben van a láp és mérhetetlen veszedelemmel fenyeget egy hatalmas nagy területet.
Mégis furcsa viszonyok között él az ember, amikor a tüzet sem szabad eloltani, csak azért, mert országhatáron van! Mentsen meg az Isten tőle, de nagyon könnyen megtörténhet, hogy keservesen meg fogjuk bánni ezt a furcsa és érthetetlen állapotunkat.”
Gondolom, ebben az esetben felesleges a kommentár…
*
A Nagykároly és Vidéke 1923. szeptember 3-i (40. évfolyam 68. szám) lapszámából, a Sürgősen elbocsátják a románul nem tudó tisztviselőket!? című cikk cenzúrázott változatából a következőket tudhatjuk meg. Szatmár megye főispánjához belügyminiszteri rendelet érkezett, amelynek értelmében „egy hónapon belül elbocsájtandók a vármegye összes hivatalnokai, akik nem bírják a román nyelvet!” A cikknek a cenzor által meghagyott része így ér véget: „Ezek szerint a románul nem tudó tisztviselőket most, tél küszöbén végzetes veszedelem fenyegeti.”
A cenzor által megjelenésre engedélyezett újságoldal-változatban itt fehér folt következik. A cenzúrázatlan változat tanúsága szerint a szerző eredetileg ide a következőket szánta.
„Mégis, ha volna egy bátor ember, aki informálná a belügyminisztert arról, hogy itt nálunk Carei-Mariban s azonkívül Szatmárvármegye területének túlnyomó részén sokkal szükségesebb inkább magyarul tudni, mint románul, mivel azt a lakosság túlnyomó rétegei így ígénylik, és hogy a túlnyomóan románok lakta területeken feltétlenül vannak románul tökéletesen tudó tisztviselők, valamint arról is, hogy a városi és megyei közigazgatás nagyszerűen megy az eddigi beosztásban a nyelvtudás eddigi arányai szerint és végre arról is, hogy mi itt Szatmármegyében sokkal jobban tudjuk, hogy mi kell ide, mint a belügyminiszter úr Bukarestben – akkor talán konszolidálni lehetne ezt a kérdést itt helyben, anélkül, hogy bukaresti parancsok rontsák a közigazgatás technikájának szempontjából véve igazán kielégítő helyzetet…”
A cikk szerzője talán a következőképpen okoskodott magában: „Ha úgy teszek, mintha azt hinném, hogy a belügyminiszter úr nem tud a Nagykároly környéki valós állapotokról, talán megkegyelmez a cenzor.”
Persze ez a számítás sem vált be.
*
Győrffy Gábor Az erdélyi sajtó az 1918–1940 közötti időszakban című tanulmányában egyebek között a következőket írja: a cenzúrázás nyomán nem minden esetben díszelgett fehér folt a laptestben. Így például az egyik cenzúrázott erdélyi lapban 1920. december 25-én a következőképpen jelent meg cikk:
„Hogyan mozduljunk, mikor Erdélyben újra meg újra ***. Hogyan mozduljunk *** amikor ki vagyunk téve annak a rettenetes félreértésnek ***. Ezt ma már nyíltan kimondhatjuk és egyúttal azt is, hogy nem lehet a társadalmi érintkezés terén kesztyűs kezet nyújtani annak, akit ***. Jóllehet ma a szeretet ünnepe virradt reánk, mi még szeretetet sem kérünk. Józanabbak vagyunk annál, mintsem, hogy ne tudnók: ***. Méltányos feltételeket kérünk a hatalomtól és biztosítékot arra nézve, hogy a magyarság *** kezdhesse meg gazdasági- és kultúrmunkásságának újrafelvételét.”
A román hatóságok idő múltával rájöttek, hogy a cenzúrázásnak a laptestben fehér foltok megjelenését eredményező (vagy más látható) módja feltűnést kelt, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a hasonló esetekben a hatalom erőszakkal el akar titkolni valamit az olvasók elől. Ezért utasításba adták, hogy a kitiltott szavak, szövegrészek helyét nem szabad üresen hagyni, vagy például *** jelekkel kitölteni stb. Ehelyett az érintett szöveget át kell fogalmazni, és a cenzúrázás nyomán értelmetlenné vált mondatokat rövidített, értelmes mondatokká kell alakítani. Ezzel elérték a cenzúrázás nyomainak az eltüntetését, vagy legalább azt, hogy a hatalom erőszakos beavatkozása a többség számára észrevehetetlenné vált.
*
Ez az írás a témakörnek csupán egy kis szeletére tér ki. Ízelítő abból, hogy mi mindenbe kell betekintést nyernie annak, aki teljesebb képet akar.
Romániának (Erdélynek) melyek azok az övezetei, ahol a két háború között a bukaresti hatalom ostromállapotot hirdetett, ez hol mennyi ideig tartott, és pontosan mit (milyen emberjogi korlátozásokat) jelentett az érintettek számára? Mikor és hol cenzúráztak? Akadtak-e kivételezettek (értsd: akiknek valamiért többet megengedtek)? Milyen információkat, gondolatokat üldöztek leginkább a cenzorok? Beszélhetünk-e olyan időszakról, amikor az egész országban ténylegesen megszüntették a cenzúrát? Milyen más módszerekkel korlátozták a sajtó- és szólásszabadságot? És egyáltalán: miért érezhette szükségét a bukaresti hatalom annak, hogy bizonyos vonatkozásokban még a gondolatszabadságot (például a hatalomváltás előtti időkre való visszagondolás szabadságát) is megvonja saját kisebbségi polgáraitól?
Jegyzet
- Az 1923-as Alkotmányból vett idézett román eredetije: Art. 25. – Constituțiunea garantează tuturor libertatea de a comunica și publica ideile și opiniunile lor prin grai, prin scris și prin presă, fiecare fiind răspunzător de abuzul acestor libertăți în cazurile determinate prin Codicele penal, care nici într-un caz nu va putea restrânge dreptul în sine. Nici o lege excepțională nu se va putea înființa în această materie. Nici cenzura, nici o altă măsură preventivă pentru aparițiunea, vinderea sau distribuțiunea oricărei publicațiuni nu se va putea înființa. Nu este nevoe de autorizatiunea prealabilă a nici unei autorități pentru aparițiunea oricărei publicațiuni. Nici o cauțiune nu se va cere de la ziariști, scriitori, editori, tipografi și litografi. Presa nu va fi pusă niciodată sub regimul avertismentelor. Nici un ziar sau publicațiune nu va putea fi suspendat sau suprimat. Orice publicațiune periodică de orice natură va trebui să aibă un director răspunzător, iar în absența acestuia, un redactor răspunzător. Directorul sau redactorul vor trebui să se bucure de drepturile civile si politice. Numele directorului și numele redactorului vor figura vizibil și permanent în fruntea publicațiunii. Înainte de aparițiunea publicațiunii periodice, proprietarul ei e obligat a declara și înscrie numele său la tribunalul de comerț. Sancțiunile acestor dispozițiuni se vor prevedea prin legi speciale.
