Amikor Barabás Árpádot kell méltatnom, vagyis Freddyt, ahogy mindenki ismeri, tulajdonképpen egyszerű dolgom van, mert elég lenne, ha csak a méltán rábízott és általa életre keltett szerepeket sorolnám fel, melyek azt hiszem magukért beszélnek, de ha megengedik, én inkább a színészről és az emberről beszélnék a következő négy és fél órában.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy gyermekkorunk óta ismerjük egymást, de ismeretségünk minden bizonnyal a múlt évezredben datálódik. Ő akkor a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznál tevékenykedett, melyet a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karának színész szaka követett, és onnan vissza a gyergyói Figura ölébe, ahol mint színész és színházi ember érlelődik, és tesz szert egyre magasabb szintű alázatra és tudásra. Kétségtelen, hogy a rábízott feladatokat a lehetőségek szerinti legmagasabb fokon oldja meg (jópárnak magam is szem- és fültanúja voltam), így hívja fel magára a színházi szakma figyelmét. Azt hiszem, mára már olyan színésszel állunk szemben, akit bármelyik színház szívesen látna társulatában, éppen ezért tölt el a büszkeség, hogy ő jelen pillanatban immár négy évada a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház csapatát erősíti.
Az a kíváncsiság, amivel figyeli az életet, lehetővé tesz számára olyan magas fokú tapasztalatszerzést, ami szorosan összefügg színpadi munkájával egy olyan világban, ahol a formák, külsőségek látszólag felülírják a tartalmat, a lényeget. Ha őt kérdik, nehezen beszél, pontosabban nem fecseg, inkább „csinálja”. Ezért is hoznám ide az egyik általa játszott szerep, Akszentyij Ivanovics Popriscsin gondolatait Gogol Az őrült naplója című monodrámájából: „Színházban voltam. Filatkát, az orosz bolondot játszották. Jót nevettem. Aztán volt még egy bohózat, mulatságos versikéket énekeltek benne a bírósági felügyelők, de különösen egy törvényszéki iktató ellen. Olyan merészen voltak megírva, hogy én csodálkoztam, hogyan engedélyezhette a cenzúra; a kereskedőkről pedig nyíltan megmondják, hogy becsapják a népet, és hogy a fiacskáik duhajkodnak, s a nemesek képére másznak. Az újságírókról is van egy nagyon mulatságos kuplé: szeretnek mindent lepocskondiázni, és hogy a szerző is a közönségtől kér oltalmat ellenük. A mostani szerzők igazán nagyon szórakoztató darabokat írnak. Szeretek színházba járni. Mihelyt egy garas akad a zsebemben, sehogy se bírom megállni, hogy ne menjek színházba. De milyen disznó is kerül a magamfajta hivatalnokok között: egyáltalán nem jár színházba a sült paraszt! Talán ingyen adja az ember a jegyet nekik?! Egy színésznő nagyon jól énekelt. Eszembe jutott az a lány… Eh, badarság! Egy szót se többet!”
(Elhangzott 2014. április 12-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
