Az „erőművész” Rajka Péter

A 19. század elején, figyelembe véve az erdélyi, és ezen belül a kolozsvári kézműipar fejlett hagyományait, már meglettek volna a feltételek az ipari termelésre való áttéréshez, de a folyamat kibontakozását az adott gazdasági, politikai és társadalmi helyzet még nem tette lehetővé.

Ez csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után következhetett be, amikor a politikai helyzet stabilizálódása, a céhek egyeduralmát megtörő szabad ipar­űzés gyakorlatát bevezető intézkedések foganatosítása, és nem utolsósorban a polgárosodási folyamat kiteljesedése ezt lehetővé tették.

Ennek a folyamatnak az úttörője volt Rajka Péter gépész, zseniális műszaki újító és – joggal állíthatjuk – a kolozsvári gépgyártás hagyományainak egyik megteremtője. Neve nemcsak Kolozsváron, hanem Erdély-szerte ismertté vált; műszaki megvalósításainak híre túljutott szűkebb hazánk határain túl is, megbecsülést szerezve az egyetemes magyar műszaki kultúrának.

Marosvásárhelyi kezdetek

A székelység fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Kálvária utcában álló félig földszintes, félig emeletes házban (a házat az 1940-es években bontották le) látta meg a napvilágot 1807. február 11-én a város egyik köztiszteletben álló, módos, polgári családjában. Édesapja, a marosszentgyörgyi születésű id. Rajka Péter, lakatos- és fegyverjavító műhelyt működtetett. A gyermek Rajka Péter ebben a műhelyben került legelőször kapcsolatba a különböző kéziszerszámok és a szerkezetek titokzatos világával, és szívesebben töltötte idejét a műhelyben tevékenykedő inasok és legények között, mint korabeli pajtásaival játszva. Ez nem kerülte el édesapja figyelmét sem, de mint céhének elöljárója és a város egyik tehetős iparosa, gyermekét egy magasabb társadalmi réteg, az „intelligencia” soraiba szerette volna emelni. Ezért amikor eljött az ideje, fiát a híres református kollégiumba íratta, abba az iskolába, amelynek padjait korábban a székelyek híres-hírhedt ezermestere, Bodor Péter is koptatta, s akinek elmés szerkezeteit a mester saját telkén létrehozott vidámparkjában, vagy a város főterének díszét, a zenélő kutat a technika bűvöletében felcseperedő Péter annyiszor megcsodálta. Ezek az élmények csak még jobban megerősítették a mozgó szerkezetek és gépek iránti vonzalmát. Ifj. Rajka Péter ilyen irányú érdeklődése az iskola neves tanárának, Bolyai Farkasnak (1775–1856) is felkeltette a figyelmét. Az országos hírű, sokoldalú matematikaprofesszor, akit a műszaki dolgok is foglalkoztattak (az általa megalkotott több füstjáratú kályhák egész Erdélyben ismertté váltak), pártfogásába vette kedvenc tanítványát, akinek a műszaki tevékenységekhez szükséges elméleti felkészítéséhez külön matematika-, fizika- és kémiaórákat adott. Bolyai nem csalódott pártfogoltjában, műszaki irányultságú tanítványai közül Rajka Péter érte el a legnagyobb gyakorlati eredményeket.

Az iskolai tanulmányainak befejezése után, 1829-ben szülei elvárásának eleget téve a marosvásárhelyi Királyi Ítélőbíróságnál helyezkedett el írnokként. A barkácsolásról azonban az irodai munka mellett sem mondott le. Rajka Péternek erről a korszakáról Ürmössy Lajos az Erdélyi Hiradó 1837. november 25-i számából idézve a következőket írja: „…cancellista Rajka Péter a vele született talentumát gyermekségétől fogva nemcsak kimutatta, hanem szüntelen munkával is fejtegetvén, s a mathezist, phisicai, chemicai leczkék hallgatásával szerzett ismeretekkel párosítva, a mai napig is mindenben haladva, annyira ment, hogy nemcsak minden muzsikai szerszámokat, hanem majd mindenféle mestermívet, pontosan és csinosan jó ízléssel meg tud készíteni, (…) igen szép és jó guitárokat is készített, melyek közül némelyek végetlen srófos kulcsúak, amilyeneket igen csinosan hegedűre is fel tud tenni. Van nála szép kézi malom kis mása, s több egyebek is. Munkásságbeli állhatatosságának próbája egy billiárd pálcza, melyet kétezer különbféle apró, csaknem búzaszemnyi fákból úgy rakott mozaik módra össze, hogy a sok különböző egy erős s az időváltozástól csaknem független egész.”

Hivatalnokból erőművész¹ – gyáralapítás

1836-ban, hat év írnokoskodás után Kolozsvárra költözött, ahol gépészi munkát vállalva kereste meg kenyerét, egy percig sem mondva le tervéről, a külföldi tanulmányútról. Erre 1837-ben adódott alkalom, amikor – egykori tanára közbenjárásának köszönhetően – némi kevés ösztöndíj birtokában, és az akkor még csak 17 esztendős gróf Teleki Sámuel (gróf Teleki Sámuel (1739–1822) erdélyi kancellár és könyvtáralapító dédunokája) nevelőjeként és tanulótársaként Bécsbe utazhatott, ahol a Császári és Királyi Politechnikai Intézet hallgatójaként mérnöki tanulmányokat folytatott három éven keresztül. A diákévek alatt nemcsak elméleti és gyakorlati tudását mélyítette el, hanem honfitársának és pártfogoltjának, gróf Teleki Sámuelnek (1819–1882) köszönhetően alkalma volt bepillantást nyernie a bécsi felsőbb körök életébe is.

Bécsi tanulmányainak befejeztével – professzora, a híres matematikus és fizikus Andreas Ettingshausen marasztalása ellenére, aki szép jövővel kecsegtette, ha Bécsben marad – visszatért Kolozsvárra, ahol 1840-ben megnyitotta műhelyét a Felső-Külső-Szén (később Trefort, ma V. Babeș) utcában. Ennek pontos helyéről nincsenek megbízható adataink, de elképzelhető, hogy az utcáról benyíló telken lehetett, ahol később, a 19. számnál egy, csak baloldali házsorral rendelkező utca alakult ki, amely az 1943. évi Kolozsvári Lak- és Címjegyzékben Rajka Péter-közként (a két háború között és 1945 után Fekete/Neagră utca) szerepel. Asztalos Lajos, egykori kiváló helytörténészünk is valahova ide a Fekete utca felső bejáratához közeli részhez helyezi a Rajka féle gépgyárat: „A Trefort utcai diákotthontól fennebb, egy-egy kiadósabb eső alkalmával Rajka Péter egykori gyárának kohósalak-maradványa állítólag ma is felszínre kerül.”(Szabadság, 2005. június 29.)Ezzel szemben az Erdélyi Gazda 1869. április 30-i száma szerint (valószínű az akkori számozásnak megfelelően – a szerző megjegyzése)„Rajka Péter mostani gépgyára Kolozsvárt Külszén utczában, 62 sz. alatt, 1842 óta működik jelen szerkezetében”.

Gelléri Mór leírásából tudjuk, hogy kezdetben a vállalkozása, amelyet csak nagyon jóindulattal lehet gyárnak nevezni, „egy szerény épület volt, szerény és kezdetleges berendezéssel”, ahol a „vasöntöde fúvóját emberi kéz hajtotta, mégpedig pénz- és időpazarlás mellett 12 ember felváltva, négyenként dolgozva majdnem 24 órán át”.

Kezdeti nehézségek – forradalmi idők

Már a kezdet kezdetekor Rajka Péter számos nehézségbe ütközött. Bár a szabad iparűzés egyre nagyobb teret hódított magának, a céhek, amelyek akkor még számos előjoggal és nagy befolyással rendelkeztek, azzal próbálták megnehezíteni a vetélytársnak számító gépműhely mű­ködését, hogy 12 forint 30 krajcár büntetést szabtak arra a céhtagra, aki munkát ad annak, aki előzőleg Rajka Péternél volt alkalmazásban. Műhelyének fenntartása érdekében kénytelen volt minden megrendelést felvállalni: fa- és fémmegmunkáló gépek (esztergák, csavarvágók) mellett készített mérlegeket, különféle mérnöki műszereket és sárgaréz öntvényeket is. A kézműipar számára különböző szerszámokat és megmunkáló készülékeket, saját elképzelése alapján selyemgombolyító gépet is gyártott, de ő javította és tartotta karban a Vigadó és a Monostor kapu óráját. Ezért a sokrétű tevékenysége miatt sokan ezermesternek tartották, bár ő – az akkor még a régi kifejezéssel élve – a „bécsi erőművészet egyetemében tanult erőművész” megnevezéssel ajánlotta magát. Neve akkor kezdett igazán ismertté lenni a szakma körében, miután az 1843-as budapesti iparműkiállításon a szecskavágójáért kitüntetésben részesítették, majd egy évre rá a kiállított ekéjének köszönhetően hasonló elismerésben részesült. A Múlt és Jelen erdélyi hírlap 1845. február 18-i számában is elismeréssel ír Rajka Péterről, és egyúttal arra biztatja az érdekelteket, hogy bizalommal forduljanak hozzá: „Rajka úr egy alapos előismeretekkel bíró, munkás józan életű erőművész, az általa készített esz­közök és művek mind czélszerüségöket mind tartósságokat tekintve a próbát már rég kiállották, minél fogva honunk műveltebb gazdainak bizalmát teljes mértékben megnyerte, és igy minden elemek meg vannak arra, hogy Rajka úr, kinek vetélytársa Erdélyben nem létez, Kolozsvárott szerencséjét föltalálja.”

Rajka Péter számára a műhely fenntartása és működtetése szempontjából a legnagyobb gondot az állandó pénzhiány jelentette. Szinte egyik megrendeléstől a következőig élt, ami nem tette lehetővé a nagyobb beruházásokat és a raktárra való termelést. Támogatásért beadvánnyal fordult az Erdélyi Gazdasági Egyesülethez, javasolva egyfajta részvénytársaság létrehozását. Javaslatát, amely 1845. július 29-én került elbírálásra, az egylet helyénvalónak ítélte, és egy olyan társulás létrehozását indítványozta, amelynek tagjai 3 ezüstforintos névre szóló részvények ellenében Rajka-termékeket vásárolhatnak meg. Sajnos a jóindulatú terv a kevés számú részvényes miatt nem sok sikerrel járt, Rajka vállalkozásán nem sokat segített.

Az 1848 márciusában kitört forradalmat Rajka Péter nagy lelkesedéssel fogadta, annak ellenére, hogy műhelyének működését munkaerő hiányában ideiglenesen fel kellett függesztenie. Gábor Áronnal szemben, aki Kézdivásárhelyen szeretett volna ágyút önteni, Rajka Péter Kolozsvárt javasolta a gyár helyszínéül, annak ellenére, hogy a kilenc üteg kivitelezése 50 000 ezüst forinttal többe került volna, de Kézdivásárhely, mint indokolta: „igen szélén van az országnak, s történhető ellen­séges inváziók alkalmával a költ­séges gyárak, s azoknak produk­tumai, a nemzetnek mostani idők­ben e legnagyobb kincsei, könnyen veszélyeztetve lehetnének.” (Szabadság, 1991. január 12.) Az ágyúöntésre tett javaslatát elutasították ugyan, de kárpótlásul kinevezték a kolozsvári fegyvergyár igazgatójává, és ebbéli minőségében alkalma nyílott egy ideig az ágyúöntő Gábor Áronnal együtt dolgoznia. Ezért a tevékenységéért a forradalom bukása után majdnem az életével fizetett, de végül halálbüntetés helyett – figyelembe véve a város számára nélkülözhetetlen szakmabeli tudását, és nem utolsósorban gróf Mikó Imre közbenjárását – „csak” 340 forint hadisarcot róttak ki rá. Ezt az akkor tetemesnek számító összeget is csak jóakarói segítségével tudta kifizetni.

Újrakezdés – szakmai sikerek

Ahogy a helyzet megengedte, újraindította a műhelyét, a szakemberhiányt úgy igyekezett megoldani, hogy fiatal alkalmazottait saját maga képezte ki. Emberségesen bánt velük, nemcsak mesterségre tanította, hanem a szakma iránti elkötelezettségre és igényességre is nevelte őket. Ő maga szakmáját hivatásnak tekintette, igényességére jellemzően soha nem adott ki a keze alól olyan munkát, amivel nem volt tökéletesen megelégedve. Unokája, Rajka Géza történész így emlékezett rá: „Állandóan arra törekedett, hogy technikai készségének és elméleti tudásának felhasználásával a felmerült problémák minél tökéletesebb megoldását találja meg. E problémák még éjjel sem hagyták nyugodni, s nemegyszer megtörtént, hogy a már munkában lévő gépet vagy gépeket, amelyeket még tökéletesíthetőbbnek gondolt, megsemmisítette, csak hogy a keze alól kikerült szerkezet minél jobban megfeleljen céljának.”

Ebben az időszakban sokat dolgozott együtt Debreceni Márton (1802–1851) bányamérnökkel, akivel sikerült Kolozsvár környékén olyan, a vas és az acél olvasztásához megfelelő tűzálló anyagot felfedezni, ami iránt a későbbiekben, az 1855-ös párizsi kiállításon is nagy érdeklődés mutatkozott. Az ezekkel az anyagokkal végzett kísérletek eredményeit, gróf Mikó Imre kérésére, 1854. január 18-án írt beszámolójában Rajka Péter így foglalta össze:

„Az 1850-ik év tavaszán s nyarán mártsak néhai Debreczeni Márton urral Kolozsvár s vidéke határain többszöri kirándulásokat tettünk geognostikai tekintetből, melnyek fő tzélja a tűz álló agyag (feierfesterthon) kikutatása volt; az összveszedett agyag nemekből mint egy 70 féle vegyittésből készült olvasztó tsuprocskák (schmettz tigel) készültek, ezek rendre egy ahhoz készültt katlankába erős és hosszas tűznek valának kitéve; ezen 70 féle vegyítésnek nagyobb része ¼ óra alatt s némelyike egy pár pertz alatt tsak 1–3″ vízoszlopnak megfelelő erejű tűzbe több óráig voltt a nélkül, hogy rajta kevésbé is azolvadásjeleit észre lehetett volna venni ezekbe olvasztattunk öntöt vasat is atzéllat. Ez alkalommal a tűz gerjesztésre centrifugálfuvót használtunk, mely a néhai Urnak hasonló alkalmat nyújtott természet titkainak egy más ágakörülli visgálódásra. Készittettünk egy kis centrifugál fuvót melynek dobja 16″ átmérőjű, 4″ vastag, a tengelyén nég(y)felé ágazó lapátal, egyenlő távolságra, a ki öntő cső vége 16” voltt, a lapátokat forgásba hozta egy több egybe kapása kerekekből álló gépezet, s ig(y) tetszés szerénti sebességet lehet néki adni. Ezen fuvóval tett hosszas próbatételek adataiból a néhai Ur egy számittást készitett, melyből meg lehetett tudni, hogy akár mely meg adatott átmérőjü fuvó lapáttyait mily sebes forgásba keljen hozni, hogy egy bizonyos viz oszlopnak megfeleljjen. De ezen számitás a néhai Ur halálával eltévedet, s nem juthaték birtokába – a fennebb említett fuvoval 14″ magas vízoszlopnak megfelelő szelet is hoztunk elő.”

A jó minőségű tűzálló anyaggal bélelt és a Debreceni Márton-féle centrifugál fúvóval ellátott olvasztótégelyekkel 1853-ban új vasöntödét üzemeltetett be, amelynek köszönhetően 40 fontos öntvények elkészítését is el tudta vállalni. Ilyen súlyú vasöntvényeket eddig csak Nagybányán tudtak önteni. Egyik jelentős megvalósítása ezekben az években a gyulafehérvári püspöki templom számára 1854-ben készített toronyóra, melyet 3 naponta csak egyszer kellett felhúzni, és nemcsak az órákat, hanem a negyedeket is ütötte. Az Erdélyi Gazdasági Egylet által 1854-ben rendezett termény- és gépkiállításon egy saját találmányú könnyű kerti ekét, kukoricamorzsoló-gépet, szóró- és osztórostát, egy tizedes mérleget állított ki, melyekkel ezüstérmet nyert. Ennek ellenére a forradalmat követő években a műhely folyamatos működtetése érdekében továbbra is kénytelen volt a mezőgazdasági eszközök (szecskavágó, szőlőeke és -kapa, kukoricamorzsoló, különféle vetőgépek, borsajtó stb.) mellett minden más megrendelést is elvállalni, a toronyóra-javítás és -karbantartástól kezdve a csavarmetsző készülékeken és kávéőrlőkön keresztül a 15 mázsás mérlegekig.

Rajka Péter feltett szándéka a mezőgazdasági gépgyártásra való szakosodás volt, és erről a kezdeti nehézségek – tőkehiány, váltakozó nagyságrendű kereslet – sem mondott le. Legnagyobb gondja továbbra is az állandó pénzhiány volt, ami miatt nem tudott sem nyersanyagkészletet felhalmozni, sem megfelelő számú terméket előre gyártani. Emiatt nem minden esetben tudta azonnal kielégítenie a megrendelők kéréseit, és nem egy esetben a vállalt határidőre sem készült el a munkával. Ezt az EGE géphozató társulatának akkori pénztárosa, Tisza László fel is rótta neki. A Kolozsvári Közlöny az 1856. évi 16. számában sietett Rajka védelmére: „aki tetemes tőkepénzről nem rendelkezhetik, annak nincs anyagszere készletben, nem tarthat sok munkást, nem dolgozhat előre, s ha sürgető megrendelést kap, a munkában lévőket kell félretennie s másfelé pontatlannak lennie, s mivel csak máról holnapra dolgozik: olcsó nem lehet, mert neki minden drágábba kerül.” Ezúttal pártfogójához, Gróf Mikó Imréhez fordult támogatásért, akinek a közbenjárásának köszönhetően az EGE 1858-as évi közgyűlése egy négyezer forintos kölcsönt szavazott meg Rajkának. Ennek az összegnek az összegyűjtését 200 forintos részvények jegyzésével képzelték el, de ez, mint ahogy az előző ilyen irányú próbálkozás sem, nem sok sikerrel járt.

A császári központi hatalom 1850. március 18-án kiadott legfelső nyílt parancsa értelmében Kolozsváron is megalakult a Kereskedelmi és Iparkamara. Rajka Péter szakmai elismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az 1851. január 11-én megtartott alakuló ülésen Dietrich Sámuel elnök mellé, az iparos osztály részéről őt választották másodelnökké. Ezt a tisztséget 1857-ig töltötte be. Az intézmény történetében az első évtized egyik legfontosabb megvalósítása az 1857-ben az Erdélyi Gazdasági Egyesülettel közösen megrendezett Első Erdélyi Országos Kiállítás volt. A mezőgazdasági és iparkiállításra 1857. november 18 és 27 között került sor Kolozsváron a Bel-Monostor/Unió (ma Memorandumului) utcai Vigadó (Redout) épületének termeiben. A közel 300 kiállító között ott volt természetesen Rajka Péter is, akinek a gyárából származó „…vasöntvényei jóságát, tisztaságát…” a szakbizottság dicsérő oklevéllel ismerte el. Ezen kívül a kiállításon Rajka Péter több „házigazdaságra tartozó” készüléket (kávéőrlő, tizedes és mázsás mérlegek, csavarmetsző készülék) is kiállított, de legnagyobb sikerét a mezőgazdasági osztályon felvonultatott gépeivel – kaszálógép, törökbúzaőrlő és -fejtő, kézi cséplő, répavágó, hármas borona, szórórosta, szecskavágók és eke – érte el. Ezek közül a lóerőre beállított, valamint a kisebb, egykésű kézi szecskavágói ezüstéremmel lettek kitüntetve. A váltóekéjének – melynek egyöntetűen szép jövőt jósoltak – elbírálását a bírálóbizottság, gyakorlati bemutatás híján, kénytelen volt elhalasztani.

Az EGE gépészeti szakosztályának feladatai közé tartozott a külföldről behozott, illetve hazai gyártók gépeinek kipróbálása és véleményezése. Ezzel a feladattal egy időben Rajka Pétert bízták meg, akinek így alkalma nyílt a Kolozsváron keresztül importált mezőgazdasági gépek megvizsgálására és kipróbálására az illető tulajdonosok beleegyezésével, azok vagy megbízottjaik jelenlétében. Gyakran megesett, hogy a gyártási hibákat és hiányosságokat a saját műhelyében hozta helyre. Tevékenységéért az EGE tiszteletbeli tagjává választotta.

Bár a Felső-Szén utcai gyár elég kezdetleges színvonalon állott, termékei mégis kitűnő minőségűek voltak, hála Rajka Péter kiváló felkészültségének és zseniális feltalálói képességének. Az 1864 októberében a Rajka Péter által készített újfajta, görbe gerendelyű ekével tett próbaszántást követően kiadott véleményezésben az újszerű Rajka-eke a barázdamélység és a barázdaszélesség pontosan szabályozható célszerűségét igazolták. Két évre rá, az 1866. május 24-én Bécsben tartott ekeversenyen Rajka Péter ekéje a nehéz és könnyű ekék kategóriájában az angol, francia, osztrák és más gyárosok hasonló termékeit maga mögé utasítva az első helyen végzett.

Mezőgazdasági gépgyár – közös vállalkozás Dietrich Sámuellel

A bécsi siker a befektetők érdeklődését is felkeltette. Kezdetben igyekszik ugyan a befektetők javaslatait elutasítva függetlenségét megőrizni, de aztán kénytelen belátni, hogy tőkeerős befektetővel való társulás nélkül nem fogja tudni eredeti álmát valóra váltani. Annál is inkább, mert majdnem 30 évvel a gyár alapítása után is, az Erdélyi Gazda 1869. április 30-i számában napvilágot látott leírás szerint:

„Gyári felszerelményei inkább a szűkkörüség jellegét viselik magukon, s ki ezt látja, alig ismerné fel bennők a műhelyt, mely Erdélynek mondhatni legjobb gazdasági gépeit állítja ki. A főépület egy nagy helyiségből áll, hol a szükséghez képest 6–8 asztalost, 4–6 lakatost, 2–3 fa és vasesztergást, 2 kerekest látunk elfoglalva, s ehhez van ragasztva a két-tüzű kovácsműhely. Öntödéjében egy nagyobb és egy kisebb olvasztó kemencze áll, melyek 30–50 mázsa öntvényt szolgáltatnak egy nap alatt, de 1–2 formázó-legény dolgozván mellette, csak 3–5 hétben egyszer hozatnak működésbe. Ez alig 20 munkásból álló személyzet évenként 8—10 ezer frt. értékű gépet állít elő, mely az erdélyi szükségletnek egy hatodát vagy nyolczadát fedezi, s árára nézve alig versenyezhet ugyan pesti, bécsi s külföldi hason készítményekkel, de jóságra s tartósságra nézve, legalább azt, mi kolozsvári piaczra került bizonyosan felülmúlja.”

1869-ben az ismert kolozsvári vállalkozó és kereskedő Dietrich Sámuel, a Kereskedelmi és Iparkamara első elnökének (1851–1860) ajánlatát elfogadva, beleegyezését adta egy közös mezőgazdasági gépgyártó vállalkozás létrehozásában. Rövidesen egy korszerű, német 8 lóerős gőzgépet állítottak be, amely lehetővé tette a gyár szerszámgépeinek és a nagyobb teljesítményű olvasztókemence fúvójának működtetését. Gyárát és termékeit a Magyar Polgár V. évfolyamának 1871. február 10-én megjelent 33-ik számának első oldalán így reklámozta:

„Huszonöt év óta fennálló gazdasági gépgyáramat újonnan bérendezve, vas-esztergák, fúró, és vasgyalu gépekkel, valamint ezek hajtására egy nagyobbszerű gőzgéppel, el­látva úgy szintén vas és rézöntödémet tetemesen megnagyítva: elvállalok mindennemű gazdasági gépek, u.m. bor-sajtók, rosták, ekék, borona, cséplő, vető, kasza, arató szecs­kavágó, törökbúza morzsoló gépek, nem különben a legújabb alkotású műmalom szerkezetek újonnan elkészítését, valamint ezek és bárminemű gőzgépek kijavítását gyorsan, felelősség mellet jutányos árban eszközlök.”

Utolsó évek

A gyári, tőkés elvek szerint működő szigorú termelési folyamat azonban már nem tette lehetővé Rajka Péter számára a rá jellemző állandó kísérletezést és a tökéletességre való törekedést. Önállósága elvesztése fölötti bánata az évek során kifejtett megfeszített munka által már amúgy is meggyengült egészségét még jobban kikezdte. Munkájában egyre kevesebb örömet talált, az egykor oly lelkes zseniális feltaláló gépész-ezermester hovatovább búskomorrá vált. 1876. április 28-án több évtizedes fáradtságos, de sikeres pályafutás végén a világtól elvonultan örökre megpihent. A gyászoló család által kiadott gyászjelentés szerint temetésére két nappal később, a Kül-Szén utca 11. szám alatti lakásáról a római katolikus egyház szertartás szerint került sor. A gyászjelentésben ezt olvashatjuk:

„A mélyen és folyton gondolkodó férfi ritka szakismeretei, szellemének teremtő képessége és önzetlen hazafisága, melyeket készséggel hozott a haza szolgálatára, kitűnnek abból, hogy a mostoha viszonyok közt sem rettent vissza az erdélyi részekben az első szaktudományos gép-gyár felállításától, melyet 44 éven át teljes áldozatkészséggel – fájdalom –, szót alig érdemlő anyagi jutalommal tartott fenn. Nagy tehetségeit csak ritka szerénysége, szelíd lelkületének kifolyása múlta felül; legyen a föld felette könnyebb élte terheinél!”

Házsongárdi sírja – amelyet jelenleg műemléknek nyilvánított terméskő emlékoszlop díszít (CJ-IV-m-B-07839049) – a temető AII-es parcellájában a halottas kápolnától nem messze, délkeleti irányban található.

Rajka Péter halálát követően a gyár Wagner és Dietrich gépgyára néven működött tovább. A Kereskedelmi és Iparkamara 1878-ra kiadott évi jelentése szerint a gépgyár felszereltsége ekkor a következő volt: 1db. 8 lóerős függőleges gőzgép, 4 db. önszabályozó vaseszterga, 2 db. kézi szabályozású vaseszterga, 2 db. vasgyalugép, 2 db. fúrógép, egy zúzógép szén, grafit, gipsz stb. törésére, 8 db. faeszterga, két teljesen berendezett, ventilátorokkal felszerelt kovácstűzhely, egy teljesen berendezett vas- és ércöntöde többek közt 2 olvasztókemencével. Az alkalmazottak száma: egy felügyelő, két műszaki segéd és 35-40 férfimunkás. Az előállított termékek igen széles skálát mozogtak: gőzgépek, gőz- és nyomószivattyúk, kútrészek, tűzfecskendők, műmalmok, szeszgyárak és serfőzdék berendezéséhez szükséges gépek és géprészek, emelő- és ütőgépek, mérlegek, szőlősajtók, kézi és gőzmeghajtású kukoricamorzsoló gépek, fűrészgépek, hántógépek, szecskavágó-, vető- és kapálógépek, ekék, boronák, kaszálógépek, gyűjtőgépek, rostálógépek stb.

Ez a gyár, melynek alapítója, egykoron tulajdonosa és irányítója Rajka Péter volt, tekinthető a kolozsvári gépgyártáshagyomány megteremtőjének.

Rajka Péter családja és leszármazottai

Rajka Péter az árkosi székely családból származó Gellei Katalint (1812–1862) vette el feleségül. A házasságból, mely a gyár megalapításának évében, 1840-ben köttetett, négy gyermek származott: három leány és egy fiú. Legidősebb lánya, az 1843-ban született Teréz 1868-ban a kolozsvári születésű, de Sárospatakra, az ottani református teológiára kinevezett, Warga Lajos teológushoz (1835–1900) ment férjhez. (Warga Lajos egyháztörténész professzor nagybátyja volt ifj. Warga Dánielnek, aki sógorával, Babos Sándorral közösen megalapították az Első Erdélyi Papírlemez Gyárat – a szerző megjegyzése.) A költői tehetséggel megáldott Warga Lajosné Rajka Teréz az ifjúsági irodalom egyik úttörőjeként, számos költemény szerzőjeként lett ismert. Teréz 1881. június 23-án bekövetkezett halála után Warga Lajos újranősült, ezúttal Rajka Péter legkisebbik lányát, Rózát (1851–1905) vette feleségül és vitte magával Sárospatakra. Itt is hunyt el 1905. május 17-én, és temették el a sárospataki temetőbe férje és nővére mellé. A harmadik lány, Katalin, Kádár Lászlónak lett a felesége. Rajka Péter egyetlen fia, Albert nem folytatta apja mesterségét, hanem iskolai tanulmányai végeztével a kolozsvári királyi törvényszék jegyzőjeként vállalt hivatalnoki állást, akárcsak apja annak idején, Marosvásárhelyen. Langer Katalinnal kötött házasságából két fiú, Géza és László származott.

Az elsőszülött fiú, Géza (1890–?) felsőfokú tanulmányai végeztével az akkori Torontál megyéhez tartozó Zsombolyára (Jimbolia), majd Temesvárra került, ahol az ottani római katolikus gimnázium történelem és latin szakos tanára lett, a későbbiekben pedig igazgatója. A két háború között működő Erdélyi Katolikus Népszövetség temesvári vezetőinek egyike volt. Dr. Rajka Gézát az 1940-es években a csíksomlyói Római Katolikus Majláth Líceum és Tanítóképző Intézet igazgatójának nevezték ki. Az intézet 1944-es évkönyvében Az intézet múltja a magyar tanítóképzés tükrében címmel közöl tanulmányt. 1941 júniusától püspöki középiskolai felügyelői tisztséget is betöltött. 1913-tól tagja volt az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek. Még kolozsvári évei idején, az első világháború előtti években két helytörténeti tanulmánya jelent meg szülővárosával kapcsolatban: A kolozsvári szabó céh története a 15–17. században (1913), és A kolozsvári Bethlen bástya (1914). 1957. szeptember 8-a és 1958. január 12-e között az Igazság című kolozsvári napilap A régi Kolozsvártól az új Kolozsvárig címmel folytatásban (15 rész) közölte Rajka Gézának a város történetét összefoglaló ismeretterjesztő írását.

A kisebbik fiú, László 1894. július 7-én született a Házsongárd (Majális/Köztársaság) utca 3. szám alatt, ahol abban az időben Rajka Albert és családja lakott. A kegyesrendiek Farkas (M.Kogălniceanu) utcai főgimnáziumában (ma Báthori István líceum) érettségizett 1912-ben, majd ezt követően a bécsi egyetemen és a Ferenc József Tudományegyetem folytatta tanulmányait, amelynek elvégzése után magyar és német nyelv és irodalom szakon középiskolai tanári oklevelet szerzett. Kitűnő tanulmányi eredményeinek köszönhetően, még az egyetem elvégzése évében, 1917. március 31-én summa cum laude fokozattal bölcsészdoktorrá avatták. Utolsó éves egyetemista korában óraadó, majd helyettes tanárként kezdte meg tanári működését a Marianum leánygimnáziumban, ahol 1917. szeptember 1-től kezdődően már rendes tanár lett. 1924-ben a leánygimnázium igazgatója mellé ügyvezetőnek nevezték ki, mely tisztséget 1935-ig töltötte be. Tanári működése mellett gazdag tudományos munkásságot és közéleti tevékenységet is kifejtett. 1924 óta folyamatosan közölt a Pásztortűz, Erdélyi Irodalmi Szemle, Magyar Nép, Klingsor, Jóbarát, Erdélyi Múzeum, Vasárnap, A Hirnök, Irodalomtörténet és Irodalomtörténeti Közlemények című folyóiratokban. Tagja volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi szakosztályának, amely 1925. május 19-én tartott közgyűlése titkári tisztre választotta meg, amit haláláig ellátott. Tagja volt a Nagyváradon megalakult Erdélyi Katolikus Akadémiának, a budapesti Philológiai Társaságnak és a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. A kolozsvári Társadalom nevű baráti társaságnak 1922-től rendes, majd választmányi tagja, 1934-től igazgatója. A tanári, tudományos és közéleti téren kifejtett, megfeszített munka korán kikezdte az egyébként is gyenge szervezetét, aminek következtében hosszas betegség után életének 44. évében 1938. november elsején végleg befejezte földi pályafutását. Nagyszülei sírjába temették el, ahol az EME részéről dr. Tavaszy Sándor és Xantus János, a Mariánum igazgatója búcsúztatták.

*

Rajka Péter, az erdélyi gépészet egyik úttörője, szakmai sikerei és elismertsége ellenére – az Országos Iparos Egylet 1871-ben három évtizedes tevékenységét aranyéremmel jutalmazta – mindvégig megmaradt becsületes, szerény embernek. A különböző kiállításokon szerzett kitüntetéseivel és dicsérő okleveleivel sohasem kérkedett, munkáját, amelyet nagy szorgalommal és kitartással végzett, hivatásának tekintette. A közéletben és magánéletében egyaránt szerény, mérsékletes ember volt, aki számára a család jelentette a biztonságot és a nyugalmat.

Rajka Teréz az édesapját búcsúztató, a Hölgyfutár 1876. évi 7. számában megjelent Apám sírhalmánál című költeményében így foglalta össze édesapja életpályáját:

„Nehéz volt az ő pályája,

Küzdelmek közt folyt munkája;

S mi lett érte jutalma?

Szép szó, némi elismerés,

Pár érem, de mindez kevés;

Több volt az ő buzgalma.

Ti urak, ti földes-gazdák,

Ti vettétek legtöbb hasznát

Hosszú élte folytában;

Kezet mégsem nyújtottatok,

Nem bántátok, ha elbukott

Küzdelmei harcában.”

Felhasznált irodalom

Muzsnai Ürmössy Lajos: Kolozsvár kereskedelme és ipara. Kolozsvár, 1898.

Imreh István: Erdélyi hétköznapok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.

Bitay Enikő: Debreceni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége. Tudomány- és Technikatörténeti Füzetek, 9. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2016.

Róth András Lajos: Mezőgazdasági gépkínálat Erdélyben a XIX/XX. század fordulóján. Aeropolisz, Székelyudvarhely, 2007.

Gelléri Mór: A magyar ipar úttörői. Dobrowsky és Franke, Budapest, 1887.

Dr. György Lajos: Dr. Rajka László élete és tudományos munkássága. Erdélyi Múzeum, XLIV. kötet, IV. füzet. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., Cluj-Kolozsvár, 1939.

Jegyzet

1    Erőművész, erőmíves – régi magyar szó, jelentése: gépész, gépkezelő, gépmester.