A Hunyadi család közel egy évszázadon át jelentős szerepet játszott a magyar történelemben. 1409-ben említik őket először, a család utolsó tagja pedig 1508-ban távozott az élők sorából. Ez idő alatt a szerényebb udvari lovagi méltóságból fokozatosan kapaszkodtak fel tagjai a királyi trónusig, érdemdús szerepet vállalva Magyarország és Európa történetében. A család több szempontból is különleges helyet foglal el a magyar történelemben. Ezek közül mindenképpen kiemelném, hogy az Árpád-dinasztia után következő „nemzeti” dinasztiát teremtették meg. Nagy bravúr volt ez egy olyan korszakban, amikor már másfél évszázada idegen uralkodóházakból kerültek ki a magyar királyok, de olyan szempontból is, hogy a család nem rendelkezett sem előkelő, sem mély gyökerekkel a magyar társadalomban. Hunyadi ezt nem is titkolta, ellenkezőleg, említésre érdemesnek találta: „amit mások őseik segítségével és címénél fogva nyertek el, azt saját fáradozásaival, vitézségével és munkájával érte el” – áll az érdemeit felsoroló oklevélben.
A család különben a dinasztia fogalmának a határait is feszegeti. Amennyiben Mátyás mellett az apát is uralkodónak tekintjük, akkor lényegében már beszélhetünk dinasztiáról. Kormányzóként Hunyadi kétségtelenül uralkodói hatalmat gyakorolt. Ez a hatalom azonban korlátozott volt, köztes megoldásnak számított, és nem állítható egy sorba a koronázott királyokéval. Marad tehát az egyéni álláspont, hogyan tekintünk a kormányzóra, és a családot soroljuk-e, vagy sem, a magyar uralkodói dinasztiák sorába.
Mint a történelem megannyi fontos szereplőjéről, így Hunyadiról is bizonyos sztereotípiák uralják az átlagszemléletet. Ezek közé tartoznak a család eredetével kapcsolatos, végtelennek tűnő viták, a jogosan kiérdemelt kiváló hadvezér imázsa és a látványos, szinte már szokatlan karriert befutott nemesember pályaképe. Az ő karrierje azonban messzemenően túlmutatott az itt felsorolt, közismert tételeken. Kapcsolata az európai fejedelmi udvarokkal, együttműködése a különféle egyházi intézményekkel, birtokpolitikája, a vajdahunyadi vár kiépítése és művészi reprezentációja stb., mind fontos szerepet játszottak szerteágazó tevékenységi körében.
A család eredetének kérdése manapság sajnos sokkal jobban leköti az emberek figyelmét, mint hadi tettei. A probléma, mondhatnánk, a nemzeti államok születésének korában merült fel, azaz alig a 19. század öröksége, azonban különös módon ez nem így van. El kell fogadni azt a tényt, hogy a származás kérdése már a 15. században napirenden volt. Oka kétségtelenül a szinte ismeretlenségből az ország élére felkapaszkodott egyén iránti természetes érdeklődésből fakadt, amire ráerősített, hogy ellenségei számára alkalmat adott néha erősebb, néha visszafogottabb lejáratási kampányra is. Így a téma szóbeszéd tárgyát képezte, és már akkor mindenki úgy forgatta a történetet, ahogyan az a célkitűzéseinek jobban megfelelt. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a család eredetének kérdése a 15. századi magyar krónikairodalomba is bekerült. Bonfini például a család származásának nem kevesebb mint három változatát mesélte el. Mindezek ellenére nem a középkori történeti irodalom, hanem Heltai Gáspár magyar nyelvű krónikája bizonyult a leghatásosabbnak. Évszázadokon keresztül alapfokon mindenki ebből merítette történelmi ismereteit, és érvényben is maradt mondhatni a 19. századig. Nem meglepő tehát, hogy Hunyadi János Luxemburgi Zsigmond magyar királytól való származása erősen beépült a köztudatba, és mind a mai napig közismert történet maradt. Ez teljes mértékben háttérbe szorította Thuróczy Jánosnak, Mátyás király udvari történetírójának egyszerű és tényszerű leírását a Hunyadiak betelepedéséről: „Élt ekkor az országban egy bátor vitéz, Havasalföld népének nemes, nevezetes szülöttje, Hunyadi János, harcos férfiú… Mondják ugyanis, hogy Zsigmond királyt e vitéz apjának híre-neve vette rá, hogy őt Havasalföld vidékéről a saját országába hozza és országának lakosává tegye, továbbá, hogy örök birtokként méltóképpen megajándékozza Hunyad erődítményével, ahol most nemes és nézni is gyönyörűséges vár emelkedik.”
A történelmi tények közvetett vagy közvetlen formában Thuróczy beszámolóját támasztják alá. Ezzel összefüggésben tudni kell, hogy a Hunyadi család levéltára, szerencsés módon, szinte teljes egészében megőrződött a család első említésétől a kihalásukig. Ezek az oklevelek pontosan dokumentálják a Hunyadiak kezdeti helyét a magyar társadalomban és Hunyadi János fokozatos felemelkedését, az adatok pedig összhangban vannak Thuróczy krónikájával. E tények fényében egészen biztosan lehet állítani, hogy a család első okleveles említése 1409-ből való. Ekkor Zsigmond magyar király Vajknak, udvari lovagjának, azaz Hunyadi János apjának adományozta a hunyadi birtokot. A beiktatási parancsból kiderül, hogy a család korábban nem rendelkezett magyarországi birtokkal, vagyis Zsigmond adománya jelentette a család számára a magyar nemesség megszerzését.
Az 1409-ben adományba kapott hunyadi birtok jelentőségét nem szabad sem alá-, sem túlbecsülni. Későbbi adatokból kiindulva a korábbi történetírás több tucat faluból álló uradalomként értelmezte az adományt, ami távol állt a valóságtól. Egészen konkrétan Hunyad településéről van/volt csak szó, amely az Árpád-korban még vármegyeközpontnak számított, a 14. században azonban jelentősége nagyon visszaesett, még csak mezővárosnak sem tekintették. A Hunyadiak helyzetére a megyében, e korai időszakban, a legjobb párhuzamot a szintén román eredetű Kendefi család esete szolgáltatja. 1404-ben Malomvizi Kende fia János Zsigmond királytól kapta adományba a hátszegi Nuksora (Nucşoara) birtokot. A két birtok szerkezetében (falu és a hozzá tartozó földek) egyforma volt, Hunyadot inkább valamivel nagyobb mérete és jobb fekvése helyezte előtérbe. A két család tehát nagyjából egy időben kezdett nemesi jogon birtokolni földet a megyében.
Az 1409-es adománylevél tanúsága szerint a Hunyadi családnak több generációja élt és igen népes volt, minden bizonnyal mind áttelepedtek Magyarországra. A fő adományozott Vajk mellett szerepelnek testvérei, Magas és Radul, nagybátyja, Radul, illetve fia, a kis János. Ez egyúttal Hunyadi János első említése, aki akkor alig néhány éves lehetett. A rokonság részben helyben házasodott, mint például Vajk testvére, Radul, akinek felesége a helyi köznemesi családból származó Barincskai Anikó lett. Az újonnan kialakított rokoni kötelékek később elég nagy zavart okoztak a történeti kutatásban, és egyesekben azt a benyomást keltették, hogy a család Hunyad megyei eredetű volt. Az Anikóval kötött házasság amúgy jól szemlélteti azt a társadalmi réteget, amelyben a Hunyadiak akkor mozogtak. Radulnak különben egy 1419-es adat megemlíti a katolikus nevét, Lászlót (Ladislaus alio nomine Radul), ami jól érzékelteti a család kettős identitását és fokozatos beépülését a magyar nemesi társadalomba.
1409 után a család akár el is tűnhetett volna a megyei szinten életüket leélő köznemesség süllyesztőjében. Ami számukra a nagy kitörési lehetőséget biztosította, az a Luxemburgi Zsigmond környezetében való tartózkodás volt. Már Vajk mint udvari lovag szerezte meg a hunyadi birtokot, a fiatal János számára pedig óriási lehetőséget rejtett magában, hogy apjához hasonlóan ő is udvari lovag lett. Ehhez az utat szerencsésnek mondható ifjúkori szolgálataival kövezte ki, amikor is olyan kaliberű személyeknél szolgált, mint Ozorai Pipó (Filippo Scolari) temesi ispán és a déli részek ura, Lázárevics István szerb fejedelem és Újlaki István macsói bán. A szerb uralkodó familiárisa lehetett jövendő feleségének apja, Szilágyi László. Ott ismerkedett meg Szilágyi Erzsébettel, aki méltó házastársnak bizonyult a különben nem könnyű természetű János számára. Az Újlakiaknál pedig lett jó barátja, Újlaki Miklós, akivel szinte párhuzamosan alakult a karrierje, együtt aratták korai sikereiket és lettek erdélyi vajdák. Innen került át János a magyar király udvarába 1430 körül, ahol végső soron ott folytatta, ahol az apja abbahagyta: udvari lovag lett. Luxemburgi Zsigmond időközben Csehország és Németország király lett, udvara merőben más összetételű volt, mint egykoron, ahol az apja szolgált. Hunyadi János egy igazán színes, lehetőségekkel teli, Európa országaival kapcsolatban álló uralkodói környezetbe került, és csak rajta múlt, milyen mértékben él az előtte álló lehetőségekkel. Az adatok arról tanúskodnak, hogy nagyon ügyesen építette tovább a karrierjét. 1430 és 1434 között elkísérte urát kissé hosszúra sikeredett római útjára, aminek végső kicsengése Zsigmond császárrá való koronázása volt. Viszonylag hosszú időt töltött Itáliában, ahol az éppen kibontakozó reneszánsz udvarok környezetében lehetősége volt megismerkedni a legújabb haditechnikával, harcművészettel, fejedelmi reprezentációval és művészi törekvésekkel. Ügyes és megfontolt döntéseinek mi sem lehet jobb bizonyítéka, mint hogy a már Itáliát elhagyó császárnak 1200 aranyforintot tudott kölcsönözni, amiért a Maros menti Papi mezővárost és a marosi rév felét kapta zálogba. Igen nagy összegről volt szó, ami azonban elindította Hunyadi pályafutásának másik igen fontos fejezetét, a birtokszerzést. János ismét gyarapítani kezdte a család birtokait, Zsigmond és Albert korában csak zálogbirtokokkal, I. Ulászló uralkodásával kezdődően örökös birtokadományokkal.
Hunyadi János a következő időszakban, úgy tűnik, távol maradt családi birtokától és a déli végektől. Kitartóan küzdött Zsigmond oldalán Csehországban a husziták ellen. Ekkor említették mellette öccsét, akit szintén Jánosnak hívtak, és akivel ezután következetesen együtt szerepelt egészen 1440-ig, szeretett testvérének tragikus haláláig. Együtt harcoltak Csehországban, majd Zsigmond halálát követően, Habsburg Albert (1437–1439) király alatt együtt kerültek délre az oszmán hadszíntérre 1439-ben. Albert rövid uralkodása alatt a Hunyadi fiúk újabb két szintet léptek, amikor is első körben a szörényi bánság várainak felügyeletével bízta meg őket az uralkodó, majd ugyanabban az évben, kevéssel halála előtt, kinevezte őket szörényi bánná. Mire országos méltóságviselő lett, már túl volt a 30. életévén. Többnyire a csatatereken, nehezen szerzett érdem volt ez, nem könnyen az ölébe hullott gazdagság, vagy hirtelen felfele ívelő pályafutás. Mondhatni itt vált szét az apa és fiai karrierlehetősége. Míg az apa udvari vitézként visszakerült Vajdahunyadra, addig a fiúk továbbra is a király szolgálatában maradtak, és egyre fontosabb feladatokkal bízták meg őket. Albert igen fontos szerepet játszott Hunyadi János pályafutásában, hiszen a báni méltóság elnyerésével a bárók sorába emelkedett, vagyis a királyi tanács tagja lett. Történt mindez abban a kontextusban, amikor II. Murád szultán elfoglalta szinte teljesen Szerbiát. Az oszmán veszély súlya tehát egyenes arányban állt az akkor már katonai képességeiről egyértelmű bizonyságot tevő Hunyadi felfele ívelő pályafutásával.
Jól tükrözi a család felemelkedésében bekövetkezett minőségi változást, hogy míg korábban minden oklevélben a két testvér Oláh Jánosként szerepelt, a szörényi bánság élére való kinevezés után következetesen Hunyadi Jánosnak nevezték őket. Noha formailag bárók lettek, a valóságban a család vagyona és társadalmi megítélése még messze volt az országos méltóságviselőkétől. Ez azt jelentette, hogy Hunyadi hírnevével és méltóságaival messzemenően megelőzte vagyoni helyzetét. A család birtoka ugyanis még mindig szerény volt: Hunyadon kívül a többit csak zálogban birtokolták.
A báróságból magasabbra kapaszkodni már nem nagyon lehetett, ellenben árnyalta a helyzetet a főméltóság milyensége. A szörényi bánok kétségtelenül a szerényebbek közé tartoztak, és az oszmánokkal szemben található exponált helyzetük miatt ez a méltóság nem is volt nagyon kelendő. A családi birtokhoz közelebb eső erdélyi vajdai méltóság már egészen más kategóriának számított. A vajda a királyt követő második-harmadik legmagasabb méltóság volt, ráadásul igen kiterjedt területi hatáskörrel járt. Hunyadi János ezt akkoriban minden bizonnyal nem kapta volna meg, az ország történetében bekövetkezett drámai fordulatok azonban nem remélt lehetőségek kapuját nyitotta meg előtte. Albert király hirtelen halálát követően ugyanis 1440-ben Magyarországon polgárháború robbant ki a király utószülött fia, V. László és a Lengyelországból behívott, tettre kész Jagelló I. Ulászló király tábora között. Hunyadi János pályafutásában talán ez volt az első alkalom, amikor országos jelentőségű eseményben meghatározó szerepet játszott. A bátaszéki csatában ugyanis Újlaki Miklóssal együtt győzelemre vitte I. Ulászló táborát, és megalapozta a király térnyerését az országban. A család azonban további komoly áldozatot hozott a király sikeréért. Úgy tűnik, a polgárháborús csatározások során esett el Hunyadi János öccse, akiről az utókor sajnos eléggé megfeledkezett. Azt követően, hogy Hunyadi János Magyarország kormányzója lett, csodálatos, szarkofágszerű síremléket rendelt öccse számára a gyulafehérvári székesegyházba. Ez a királyi reprezentációnak kijáró síremléktípus tökéletesen tükrözi Hunyadi János szeretetét és tiszteletét fiatalon elhunyt öccsével szemben. Hunyadi rendkívüli erőfeszítéseit az új király kellőképpen honorálta. Újlakival megosztva kinevezte erdélyi vajdának, székely ispánnak, nándorfehérvári főkapitánynak, Temes és más vármegyék ispánjának. Zsigmond király korábbi hasonló próbálkozásait túlszárnyalva I. Ulászló immár a teljes keleti országrészt vonta egységes vezetés alá a polgárháború utáni lecsendesítés és az oszmánokkal szembeni hathatós védelem érdekében. Hosszú évtizedek óta most történt meg először, hogy ez a stratégia hatékonynak bizonyult. Ehhez azonban Hunyadinak szüksége volt arra a kitartó uralkodói támogatásra, amit I. Ulászlótól megkapott, a királynak pedig arra a zseniális hadvezérre, akire Hunyadiban lelt. Nem véletlen, hogy a vajda most aratta sorozatos sikereit a törökök ellen, azt a benyomást keltve, hogy szinte megállíthatatlan a törökökkel szemben. Több helyi török béget is legyőzött Szerbiában és Erdélyben egyaránt, de amelyik csatájára különösen büszke volt egész életében, arra Havasalföldön került sor 1443-ban. Itt magát a ruméliai beglerbéget győzte le, aki az oszmán hadsereg közel felével támadt az országra. Meg sem várta, hogy betörjön Erdélybe, hanem még a határ előtt aratott fényes diadalt az oszmánok felett. Ez a csata alapozta meg Hunyadinak nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi hírnevét is. Innentől kezdve már nemzetközi összefogásra alapozott keresztes hadjáratokat vezetett az Oszmán Birodalom ellen, mint amilyen a hosszú hadjárat (1443–1444) és a végzetes kimenetelű várnai csata (1444) volt.
Mondhatnánk, hogy az erdélyi vajdaságból már tényleg nem volt hova feljebb kapaszkodni, különösen, hogy az új hatalom, amely a kezében összpontosult, nemcsak Erdélyről, hanem az ország keleti részének szinte egyharmadáról szólt. A körülmények mégis úgy alakultak, hogy az ország addigi történetében egyedülálló módon csak megadatott neki a még magasabbra való kapaszkodás lehetősége. Ehhez azonban igen szokatlan történelmi helyzetre volt szükség. Zsigmond halála óta az ország lényegében nem tudott magához térni. Albert rövid uralkodás után meghalt, V. Lászlót csecsemő korában koronázták meg, I. Ulászlót pedig szintén rövid uralkodás után elveszítette az ország a várnai csatában. A várnai katasztrófa jól érzékelteti az oszmán veszély súlyos, szinte végzetes jellegét. A csata után szokatlan helyzet állt elő, amikor az ország elvesztette a királyát, de valójában mégis volt választott és koronázott uralkodója V. László személyében, aki viszont nagybátyja, III. Frigyes német király házi őrizetébe került Ausztriában, és nem jöhetett vissza Magyarországra uralkodni. A magyar országgyűlés végül úgy döntött, hogy nem választ újabb királyt, hanem megvárja Albert fiának, Zsigmond unokájának a hazatérését. Átmeneti megoldásként, a külpolitikai helyzet súlyos állapotára való tekintettel, Hunyadi személyében kormányzót választottak. Ezzel a bravúrral történelmet írt ismét, hiszen Magyarországot első alkalommal vezette kormányzó. Új méltóságával kapcsolatban azonban nem kell illúzióink legyenek. Hunyadi hatásköre továbbra is a korábban általa uralt keleti területekre terjedt ki, az ország többi részét politikai ellenfelei irányították: északon Jan Jiskra, nyugaton Garai László, délen a Cilleiek kezében volt a tényleges hatalom.
Hunyadi formailag a teljes ország vezetője lett. Tény, hogy az idő múlásával egyre jobban belejött, és megszerette a kormányzói hatalmat, olyannyira, hogy nem erőltette Utószülött László szabadon bocsátását. Jól sejtette, hogy a fiatal király majd rokona, Cillei Ulrich befolyása alá fog kerülni, aki Hunyadi legnagyobb politikai ellenfele volt. A király kiszabadítását azonban nem lehetett a végtelenségig húzni. A magyar eseményektől függetlenül, osztrák nyomásra történt ez végül meg 1452-ben. László, aki különben apjától nemcsak Magyarországot, hanem Csehországot is megörökölte, ebben a sorrendben vette át őket. Előzetes egyeztetések után Magyarországon 1453 januárjában tartották meg azt az országgyűlést, ahol végleges formába öntötték a hatalommegoszlást. A tét óriási volt, és arról szólt, hogy Hunyadi az új helyzetben mekkora hatalmat fog átengedni a fiatal királynak, ami egyben Cillei befolyását növelte volna az országos ügyekre nézve. A kompromisszum ismét szokatlan helyzetet teremtett, és ilyen szempontból Hunyadit ismét korszakalkotó szereplőnek tudjuk tekinteni a magyar történelemben. A kiegyezés értelmében Hunyadi János lemondott a szinte a királyival egyenértékűnek tekintett kormányzói hatalomról, de megtartotta a királyi jövedelmeket és a királyi várakat. Lényegében lemondott a formáról, de megtartotta a tartalmat. Cserébe 24 000 aranyforint évjáradékot fizetett V. Lászlónak a királyi udvar fenntartására. Hunyadi a katonai hatalmára sem panaszkodhatott, a király ugyanis országos főkapitánynak nevezte ki. A kormányzói cím elvesztése miatt pedig újszerű, örökös ispáni címmel kárpótolták. Beszterce vármegye örökös ispánja lett, a világi méltóságok sorában az első, amiből később az országban kialakult a grófi cím. Az sem mellékes, hogy címerbővítő adományban is részesült, aminek következtében a családi címerben a gyűrűs holló mellé egy koronát felajánló oroszlán jelent meg, utalva Hunyadi azon gesztusára, hogy átadta az uralkodói hatalmat V. Lászlónak, ami természetesen csak formailag volt igaz. Az mindenképpen látszik, hogy Hunyadi jól átgondoltan, alaposan körülbástyázta magát mindennel, ami biztosíthatta számára az ország feletti kontrollt. Nem véletlen, hogy éppen ez az az időszak, amikor sokan eltávolodtak tőle a magyar arisztokrácia soraiból. Közéjük tartozott sorstársa, Újlaki Miklós és sok más befolyásos előkelő. Nem is sejtették, hogy éppen ekkor került az Oszmán Birodalom élére II. Mehmed, a „Hódító”, aki 1453-ban Konstantinápoly elfoglalásával óriási pánikot keltett egész Európában. Terjeszkedésének következő állomása pedig éppen Magyarország határvédelmének a kulcsa, Nándorfehérvár vára volt. Az oszmánok támadására három évvel később, 1456-ban került sor a szultán vezetésével. Hunyadi János ugyan az ország védelmének majdnem minden elemével fel volt akkor vértezve, a bárók azonban, akik az ország hadseregének a jelentős részét kellett volna kitegyék, magára hagyták. Jellemző az általános magatartásra, hogy maga a király is elhagyta az országot. Hunyadi a saját hadseregén túlmenően így elsősorban rokonaira, Szilágyi Mihályra és Szentgyörgyi Székely Tamásra számíthatott, illetve egy nagy hatású ferences prédikátorra, Kapisztrán Jánosra. Az, hogy II. Mehmed szultán hadseregét Nándorfehérvár falai alatt sikerült legyőzni, a szerencse, a kitartás és a hadvezéri tehetség nem egészen világos arányának az összhatása eredményezte, és noha Hunyadi az előző két jelentős csatáját az oszmánokkal Várnánál (1444) és Rigómezőnél (1448) elveszítette, Konstantinápoly szomorú sorsát is szem előtt tartva, mostani győzelméről nyugodtan állíthatjuk, hogy megmentette az országot. Öccséhez hasonlóan, a győzelemért a legnagyobb árat fizette, amit nemesember fizethetett. Egymás mellé temették el őket a gyulafehérvári székesegyházban, ahol az utókor mindmáig leróhatja tiszteletét e nagyszerű család előtt.
Összességében, amennyiben Hunyadi pályafutásának kezdeti és végső állomását vesszük figyelembe, azaz a szerény udvari lovagot állítjuk a kormányzó mellé, valóban elkönyvelhetjük karrierjének nemcsak szokatlan, hanem rendkívüli jellegét. De ha a közbülső lépcsőfokokat egymás mellé tesszük, és egymás mellett vizsgáljuk meg őket, látható, hogy fokozatos felemelkedésről van szó. Az egyik méltóság szinte sorsszerűen sodorta a másik felé, amihez természetesen hozzájárultak az éppen megfelelő történelmi kontextusok, az állandó oszmán veszély nyomasztó jellege, illetve az ő kétségtelen hadvezéri képessége és egyre erősödő ambíciója. Számos tényező egybeesése emelte tehát Hunyadit a magyar történelem piedesztáljára, amiért keményen megküzdött és amit jogosan kiérdemelt.
