„Fehér mezőben fekete kendős, fekete ruhás, fekete harisnyás, fekete cipős, hajlott hátú öregasszony, egyik kezében görbebottal, másik kezében szatyorral. Megy valahova. Mögötte hosszú, sötét, furcsa alakú, egyre jobban elkeskenyedő életárnyék. Mivel a néni nem felénk jön, hanem távolodik tőlünk, az arca rejtve marad előttünk. Alakja különösen faluhelyen, templomok környékén, de máskor és máshol is olyan gyakori látvány mifelénk, Nagykárolyban és a környékbeli falvakban, hogy az utcán biztosan nem akadna meg rajta a szemünk. Akkor mégis mi az oka, hogy Vénig László arctalan, hátulról megörökített öregasszonya mágnesként vonzza a tekintetünket? Mert a fotóművész ezt az alakot természetes környezetéből kiragadva a nagy fehér semmiben helyezte el, így csupán azt a lehetőséget hagyta meg nekünk, hogy vegyünk észre valamit, amire egyébként aligha figyelnénk fel.
Mondják, a fotózás a pillanat művészete. Ha ez szabály, akkor Vénig László fotói szabályerősítő kivételek. Persze, a műfaj sajátosságának megfelelően, a szemünk előtt mozgóképekként pergő életkockákból ő is egy-egy pillanatot merevít ki, alakít állóképpé, csakhogy nem elégszik meg ennyivel. Valami csodálatos, számunkra rejtélyes metamorfózis folytán a hernyóból lepke lesz – ahogy a Laci bácsi által megörökített pillanatból mozdulatlanságba zárt, mégis felröppenő gondolat születik. Élesen kirajzolódó alakjai a magvas gondolatok nagyon világos, közérthető képi megfogalmazásai. Például azt is lehetővé teszik, hogy a szemlélőnek hátat fordító, arctalan, tetőtől talpig fekete, a semmiből megjelenő és a semmibe tartó, egyre fogyatkozó életárnyékot vetítő öregasszony görbebotjával meg a szatyorral világ körüli útra induljon. És a Nagykároly környéki települések utcáin mindennapi látványnak számító alak a szó szoros értelmében bejárja a földgolyó öt kontinensét, hódít, tetszést, egyre több díj által is visszaigazolt sikert arat. Sajátos, összetéveszthetetlen képi nyelvét mindenhol megértik – lám csak, az egész világ tud vénigül!
A szerény, önreklámozásra képtelen fotóművész egy Ady Endre szülőfalujától mindössze néhány kilométerre levő településen, Tasnádon látta meg a napvilágot. Bár más úton, de képekbe fogalmazott gondolatai ugyanattól az Értől jutottak el az Óceánig, amelynek partja mellől Ady indult. Pedig Vénig Laci bácsi egész idő alatt szülőföldjén, az Ér-patak közelében maradt. (Például »Párisba« sem jutott el az ősz beszökését megörökíteni.) De hát miért is ment volna el a szülőföldjéről valaki, aki a nagykárolyi háromszoba-konyhás blokklakás ablakából is képes meglátni az örökkévalót? Aki helyett ráadásul a hajlott hátú, görbebotos, egyre vékonyuló életárnyékát vonszoló öregasszony és társai immár évtizedek óta járják a hálás világot?”
Vénig László nemzetközileg elismert fotóművész a Szatmár megyei Tasnádon született 1930. november 3-án, 1948-ban került Nagykárolyba, ahol 2013. május 31-án bekövetkezett haláláig lakott. Idén lenne 95 éves. A fenti, bevezető sorokat Vénig László itt látható Árnyék című művészfotójának a megcsodálása után írtam 2007-ben, de sok más alkotásának a szemlélése is hasonló gondolatsort indított el bennem.
A következő cikk az 1989. decemberi változások előtti sajtóviszonyok között született. Újraközlését azonban nem csupán ez indokolja – az idősebbek számára emlékeztetőül, a fiatalabbaknak eligazításként –, hanem az is, hogy több mint négy évtizeddel ezelőtt Romániában a digitális fényképezés világszerte is még gyerekcipőben járt. A hazai fotósok kizárólag hagyományos technikával dolgoztak. Ezzel kapcsolatban Vénig László egy jóval későbbi beszélgetésünk során így fogalmazott:
„A digitális technika megjelenésével a fényképezés sokkal könnyebbé, szinte mindenki számára hozzáférhetővé vált. Néhány alapismeret birtokában – a megörökítendő személy vagy személyek (esetleg tárgy, tárgyak) tudatos térbeli elhelyezése, természetes vagy műfénnyel való megvilágítása, az arányok, illetve a fények és árnyékok beállítása stb. – tulajdonképpen bárki készíthet elfogadható színvonalú, később elővehető és családi vagy baráti körben bátran mutogatható fényképet. Persze köznapi értelemben vett fényképről beszélek, nem művészfotóról. Tehát, a digitális géppel rendelkező amatőrnek az említett alapvető tudnivalókon, és némi számítógépkezelési ismereteken kívül egyébhez nem kell konyítania, hiszen a leendő fénykép exponálás utáni technikai kidolgozását automatikusan elvégzi helyette az elektronika. Korábban, a filmszalagra történő hagyományos, vagy más néven analóg fotózás esetében viszont a fénykép előállítása érdekében laboratóriumi munkát is végezni kellett. Úgymint: a fényképezőgépből kivett filmről sötétkamrában kémiai eljárással kellett előhívni a negatívot (amelyen a világos részek sötéten, a sötét részek világosan jelennek meg), majd erről pozitív (fény)képet készíteni. Meg kellett tanulni »fixálni« (rögzíteni), nagyítani, takarni, retusálni, továbbá vörös lámpákkal, fekete-fehér és színes filmtekercsekkel, különböző fotópapírokkal, vakukkal, szűrőkkel, hívófolyadékkal, hívótankkal, tárcákkal, tartályokkal, meg hasonlókkal bánni. Mindez komoly anyagi ráfordítást igényelt, továbbá azt jelentette, hogy az 1950–60-as években, amikor az analóg fotózás elterjedt, és később is még egy ideig, a hobbifotósok tulajdonképpen egy, a saját foglalkozásuktól eltérő mesterség fogásait is el kellett sajátítsák. Többnyire autodidakta módon, ráadásul – legalábbis Romániában – meglehetősen mostoha körülmények között. Ugyanis a hivatásos fényképészek egy része nem csupán féltékenyen őrizte mestersége »titkait«, de – amint az velem is megtörtént – alkalomadtán feketézés vádjával feljelentették az adóhatóságnál az amatőröket, akiknek a konkurenciája miatt a bevételeik megcsappanásától féltek.”
E kis eligazító jellegű kitérő után íme a több mint négy évtizedes újságcikk.
Nem a pillanat művészete
Csíkszeredában nemrég országos fotóművészeti kiállítást rendeztek, amelyre 280 fotós több mint ezer alkotással nevezett be, s amelyen Vénig Lászlónak, a nagykárolyi 10-es számú Ipari Szakiskola oktatómesterének ítélték a Hargita-díjat. Amikor az esemény kapcsán otthonában meglátogattam, és arra kértem a házigazdát, mutassa meg nekem a fotózással szerzett díjait, okleveleit, valamint azokat az általa megőrzött katalógusokat, folyóiratokat, újságokat, amelyekben alkotásairól készült reprodukciók, illetve róla szóló sajtóanyagok (is) fellelhetők, a következőket rakta elém – az asztalra, a díványra, valamint szerte a szobában a szőnyegre: egy halom általa készített (és éppen kéznél levő) művészfotót; egy vaskos dossziét, tele különböző hazai és külföldi fotóművészeti rendezvények alkalmából kibocsátott oklevelekkel; egy, az ország és a világ legkülönbözőbb részéről érkezett, meghívókkal telt vaskos dossziét; egy kisebb házikönyvtárnyi katalógust; egy halom újságot és folyóiratot, köztük angol, francia, német és orosz nyelvűeket is.
Ezek után eredeti szándékommal ellentétben, még csak meg sem kíséreltem a Vénig László által rendelkezésemre bocsátott roppant dokumentációs anyag áttekintését. Ehelyett máris a művészt kezdtem el faggatni.
– Mikor és hogyan kezdett el fotózni?
– Most 52 esztendős vagyok, és kerek húsz éve kattogtatom a fényképezőgépet. Diákkoromban festegettem, de akkoriban e téren nemigen tudtam tovább képezni magam. Szereztem pár fényképész szakkönyvet, ezekből megtanultam a fotózás technikáját. (Húsz évvel ezelőtt, tehát 1960-ban még csak hivatásos fényképészek tevékenykedtek a környéken, akik féltve őrizték mesterségük kulisszatitkait). Egy idő után már nem elégített ki csak annyi, hogy tudtam fényképezni. Éppen akkoriban a Bukarestben megjelenő Előre nevű országos napilap egymás után több fotópályázatot hirdetett, ezekre beneveztem, tollat, karórát, könyveket nyertem. Aztán valahol olvastam az országos fotóművész-szövetség létezéséről, gondoltam egyet, ennek a címére is postáztam tíz darab levelezőlap nagyságú felvételt az általam készítettekből. Rövid idő elteltével küldtek egy űrlapot azzal, hogy ha gondolom, töltsem ki, felvesznek a szövetségbe. Igazolványomon a 125-ös sorszám áll, ma közel 800-an vagyunk. Amióta tag lettem, rendszeresen kapom a meghívókat a különböző országos és külföldi rendezvényekre, amelyeken az esetek többségében személyesen nem veszek részt, csak a megadott tematikába illeszkedő képeimet küldöm el. 1963-ban összehoztunk egy fotókört Nagykárolyban, amely tíz évvel később a jelenlegi Május 9. fotóklubbá alakult. A Nemzetközi Fotóművész Szövetségbe 1976-ban vettek fel.
– A világ hány országába jutottak el alkotásai eddig?
– Ezt így hirtelen nem tudom megmondani, de összeszámolhatjuk. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért talán vegyük kontinensek szerint. Amerika: Egyesült Államok, Brazília, Argentína; Ázsia: India, Hongkong, Banglades; Afrika: Zambia; Európa: Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Jugoszlávia, Franciaország, Portugália, Szovjetunió, Törökország, Belgium, Német Demokratikus Köztársaság, Spanyolország, Olaszország, Ausztria.
– Van egy vaskos dossziét megtöltő diplomakollekciója: az ebben található oklevelek közül melyikre a legbüszkébb?
– 1975-ben egy, 1981-ben két díjat kaptam a Német Demokratikus Köztársaságban megrendezett nemzetközi seregszemlén, amelynek zsűrije előzőleg 28, illetve 30 ezer alkotást tekintett meg.
– A fotózást a pillanat művészetének szokták nevezni. A művészetekkel foglalkozókat pedig leggyakrabban talán a művészi hitvallásuk felől faggatják…
– Nos, azzal, hogy a fotózás egy bizonyos minőségi szinten felül művészet, természetesen egyetértek. De határozottan állítom, hogy nem a pillanat művészete! Mert ahhoz, hogy valóban művészi érték születhessen, azt a pillanatot, amikor a gép elkattan, bizony még nagyon sok munkával eltöltött pillanat előzi meg – sőt követi is. Persze abban, hogy ezt mondom, szerepet játszik az is, hogy én magam nem vagyok riportertípus. Nem szoktam rögtönözni, ha van egy ötletem, azt előbb gondolatban tervezem meg, majd lerajzolom, aztán (általában) a szükséges alakokat külön-külön kapom lencsevégre, és ezek felhasználásával fotomontázst készítek. Úgy szeretem, ha a kép két-három motívumból áll össze, így nem túlbonyolított, de nem is túlságosan egyszerű. Évente 300-400 felvételt készítek, amelyeknek a 90 százaléka filmen marad (mert már eleve látom, hogy nem lennének jók), és legfeljebb eggyel vagy kettővel vagyok igazán elégedett.
– A közeljövőben hol lesz egyéni kiállítása?
– A jövő évet jelentő közeljövőre egyelőre Kolozsvárt és Szatmárt terveztem be. Van egy 55 (természetesen rendszeresen cserélt) képből álló vándorkiállításom, amely legutóbb Nagyváradon, illetve Félixfürdőn volt látható, ezt szeretném az ország minél több városába eljuttatni…1
*
Miután barátok lettünk, gyakran találkoztunk. Mégsem készítettem Laci bácsival életútját és munkásságát bemutató interjút – még akkor sem, amikor már a súlyos megbetegedéséről értesültem. Igaz, nemcsak a társaságára szomjazó magánemberként, hanem riporterként is szinte bármikor felkereshettem volna, azonban az iránta érzett szeretetem és tiszteletem miatt sehogyan sem tudtam rászánni magam hasonló lépésre. Gondolni sem akartam, mertem ugyanis olyasmire, hogy a visszaemlékezéseit akkor kellene rögzítenem, amikor még lehet, hiszen – legalább fizikai értelemben – ő sem halhatatlan…
Úgynevezett mélyinterjút ugyan nem készítettem vele, az ezredfordulót követő gyakori találkozásaink során azonban sok mindenről beszélgettünk. Több, a fényképezéshez fűződő emlékét is megosztotta velem, és beavatott a művészi szintű fotózásról vallott gondolataiba.
Szerencsére ilyenkor olykor jegyzeteket is készítettem. Ezekből idézek a továbbiakban Laci bácsitól hallottam alcímmel – mintegy pótolva az elmaradt életútinterjút, legalábbis amennyire ez lehetséges.
Alkotói egyéniségének minél teljesebb felidézése és bemutatása érdekében a Laci bácsitól hallottakat, illetve általam lejegyzetteket Sajtótükör alcím alatt különböző kiadványokban megjelent, róla vagy róla is szóló újságcikkrészletekkel egészítem ki. Emellett Laci bácsiról írták alcím alatt más, vele kapcsolatos írásokból vett idézeteket is közlök.
Laci bácsitól hallottam
Gyermekkoromban sokat rajzoltam, festegettem. Valahányszor fekvőbeteg lettem, szinte az egész ágyban töltött időt végigrajzoltam. A tasnádi általános iskola rajztanára, Keresztesi Sámuel neves iparművész külön foglalkozott azokkal a kisdiákokkal, akikben fantáziát látott. Felkaroltjai közé kerültem, a rajzainkból Őstehetségek címmel iskolai kiállításokat rendezett. Ez akkor sokat jelentett a számomra, büszkeséggel töltött el, hogy „kitűntem az alkotásaimmal”. A rajzolás iránti vonzalmamnak fotósként jó hasznát veszem.
Az ötleteimet legelőbb lerajzolom. (Erre a célra van egy füzetem, amelyben alkalomadtán a régi, félretett ötleteimet ismét előkereshetem.) Rajzolás közben rendszerint újabb ötleteim támadnak. Többnyire ezekkel is kiegészítem az eredeti rajzot, de aztán rendszerint mégis az első változat mellett döntök, mégpedig a túlbonyolításnak, a mondanivaló túlmagyarázásának az elkerülése érdekében. A szájbarágást nagyon nem szeretem, mert az megfoszthatja a szemlélőt a sikerélménytől, attól az elégtételtől, hogy ne első pillantásra, hanem a látványon való elgondolkozás után ismerje fel, mit akar közölni vele a kép szerzője. Szóval a leendő képet rajz, vázlat segítségével érlelem. Szerintem a rajz, általában a képzőművészet, rokonságban áll a fotóművészettel. Ezek a művészeti ágak egy tőről fakadnak, és ugyanabba az irányba mutatnak.
Laci bácsiról írták
„Az, hogy a fotóművészet édes testvére, ha úgy tetszik, gyermeke a képzőművészetnek, ma már sokak számára közhely, hiszen kezdetben a fotósok térségünkben is képzőművészek voltak, mint Barabás Miklós, Borsos József, Brodszky Sándor, Kovács Mihály, Mezei József, Molnár József, Országh Antal, Szathmári Pap Károly, Ujházy Ferenc, Vastagh György, Zichy Mihály. Az első dagerrotípiákat Magyarországon az itáliai származású festőművész, iskolaalapító Marastoni Jakab készítette. A fentiek egyben azt is jelentik, hogy ki-ki fényképészként is képzőművészi tapasztalata, tudása, tehetsége függvényében alakította a látnivalót látvánnyá, az esetlegeset önálló, öntörvényű alkotássá. Nem véletlen, hogy a kor művészei ennyire érdeklődtek az új eljárás iránt, hiszen legtöbbjük a valóság minél életszerűbb, természethű visszaadására törekedett, és ezt az elvárást a fotó a kezdeti technikai nehézségek ellenére is maradéktalanul teljesíteni tudta már a 19. század közepe táján is. (…) Nyilvánvaló a fotó- és képzőművészet egymásrautaltsága, hiszen a fotóművészet kezdetekben közvetlenül a képzőművészet eszköztárából merít, ezzel párhuzamosan festők és grafikusok tucatjai használják a fényképet segédeszközként, készítenek portrét, kompozíciókat ezek alapján. Példának említhetem Edgar Degas-t, Munkácsy Mihályt, Scherling Antalnak például a múlt századfordulón festészeti és fényképészeti műterme volt Szatmárnémetiben. Ezek után nincs abban semmi meglepő, hogy a késői utódok, a Sugárútban is bemutatott Pászkán Mihály az utóbbi években fotókat alakít képzőművészeti alkotásokká, Moldvay Katalin grafikusművész számára pedig a toll, ceruza mellett rajzeszköz a fényképezőgép is. Nem rendhagyó megnyilvánulásokról van szó, a képzőművészetben is a műfaji korlátok, határmezsgyék elmosódásának korát éljük, és nagy valószínűséggel ez a továbbiakban felerősödve folytatódik. A nagykárolyi Vénig László alkotásait tanulmányozva rádöbbenünk a két rokon művészi kifejezésmód összefonódásának a lényegére, amely a közös értékek tiszteletéről és széleskörű, kölcsönös kamatoztatási lehetőségeiről tudósít. Vénig (…) miközben fotókat készít, a képzőművészekhez hasonló módon választ témát, technikát, így szelektál, alakít, formál.”2
Laci bácsitól hallottam
1945 után fűszer- és vegyeskereskedő édesapám „osztályellenség” lett, minden vagyonunkat elvesztettük, egyetemre se mehettem. Faipari technikumot végeztem, és mivel Nagykárolyban – ahol végleg letelepedtem – nem kaptam a végzettségemnek megfelelő állást, szakiskolában tanítottam műszaki rajzot, anyagismeretet meg iparismeretet. Közben rajzolgattam, festegettem, neves művészek híres festményeit másoltam eladásra. Különösen az utóbbival jól kerestem, mégis hiányérzetem volt, hát abbahagytam. Érdekes módon gyermekként nem szerettem, ha fényképeznek, családi kép készítéséhez vonakodva álltam a szüleim mellé. Ennek ellenére a ’60-as évek elején – amikor ezt a kommunizmus idején még lehetett – Magyarországról a postán megrendeltem a Fotó című szaklapot. A tanulmányozása közben új világ nyílt meg előttem. Igaz, eleinte hiányérzetet okozott, sőt elbizonytalanított, amikor a varázslatos színekben pompázó táj az általam készített fényképen előhívás után fekete-fehéren jelentkezett. Romániában akkoriban – legalább a mi számunkra – még nem volt hozzáférhető a színes technika. Ha jobb képeket akartam, meg kellett tanulnom „eleve” feketén-fehérben látni a színes valóságot.
Az 1960-as években fotóscsoportot alakítottunk Nagykárolyban, én lettem az elnök, de csak 1970-ig vállaltam ezt a funkciót, mert rengeteg olyan teendővel járt, amire a fotózás helyett kellett időt szakítanom. Egyébként a sikereinket látva, az 1960-as években Szatmárról, Nagyváradról és más közelebbi városokból is hozzánk jártak a fotóklubalakítással és fenntartással kapcsolatos tanácsokért.
Sajtótükör
„Öt éve fényképezek. Eladtam a motorkerékpáromat, és – két évvel ezelőtt – felszereltem egy kis fotólabort. Ennyit árul el magáról Vénig László nagykárolyi fotóamatőr. Nem tudjuk, motorkerékpárosnak hogyan vált be, de mint a mellékelt fényképek bizonyítják: a csere hasznos volt. Képeit nyugalom, harmónia, kiegyensúlyozott szerkesztés jellemzi. Labortechnikája kifogástalan.”3
„Vénig Lászlóval, a szakszervezetek nagykárolyi Május 9 Klubjához tartozó nagy hagyományú és országos hírnevű fotóklub elnökével beszélgetünk. (…) Hobbiból kezdtek fényképezni, saját erejükből fejlődtek, saját előfizetéseikből szakdokumentációt gyűjtöttek a tagok. A klub jelenleg összeköttetésben áll az ország legjobb fotóklubjaival. (…) Vénig Lászlót, Jeremi Józsefet, Dobos Titust és Miulescu Victort tíz-tíz munkájuk elbírálása alapján a Romániai Fotóművészek Országos Szövetsége is felvette tagjai sorába.”4
„A nagykárolyi fotóklub (…) 1963-ban alakult. Ekkor még mint fotókör működött, szerényebb lehetőségekkel, de már számottevő sikerekkel. A következő év elején megrendezték az első csoportos kiállítást. (…) Az Országos Fotóművészeti Szövetség (AAF) felfigyelt a nem mindennapi kezdeményezésre s az átlagon felüli teljesítményre. Rendszeres meghívottjaivá váltak minden országos rendezvénynek, Szatmártól Bukarestig, Ploieşti-től Iaşi-ig minden kiállításon ott voltak. Sőt, a kétévenkénti bukaresti nemzetközi biennálé kiállítói között szerepeltek, és szerepelnek ma is. Alig akadt bemutató vagy verseny, ahol ne jutalmaztak volna nagykárolyi képeket. 1973-ban minőségi ugrás következett be a kör szervezeti életében, amikor is klubbá alakult.”5
Laci bácsitól hallottam
A Május 9 szakszervezeti klubbal nemcsak azért jártunk jól, mert a fotósok között országos szinten ismertté váltunk, ami kiállításokra és egyéb rendezvényekre való meghívásokat gyümölcsözött. Hanem azért is, mert 1975 után ez az intézmény apránként több helyiséget, anyagi támogatást biztosított a számunkra. Már nem a saját zsebünkbe nyúltunk, ha felszereléseket, anyagokat akartunk vásárolni. „Ellenszolgáltatásképpen” Bukarestben meg más városokban rendezett kiállításokra kellett küldjünk a munkáinkból – amit egyenesen kellemes kötelességnek éreztünk. 1975-ben hirdettük meg az első olyan hazai országos tárlatot, amelyre nem egyéni, hanem kollektív benevezőket, azaz fotóklubokat vártunk. Interclubnak neveztük el, és az első ilyen jellegű rendezvény volt Romániában. Rövidesen biennálé lett belőle: azontúl 1987-ig kétévente rendszeresen szerveztünk ilyen tárlatot (összesen nyolcat), így kisvárosunk több mint tíz éven át biztosított helyszínt a hazai fotóklubok országos szintű seregszemléinek.
Laci bácsiról írták
„Vénig László, a Román Fotóművészeti Szövetség és a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség tagja, valamint a nagykárolyi fotóklub elnöke mondja: – Talán azzal kezdem, hogy volt idő, amikor még kerékpár-generátorral nagyítottam. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a fotózás régi dolog nálam. De mit is jelent számomra fényképezni? Nagyon egyszerűen tudnék csak erre válaszolni: mindent. Vagyis a szabad időmet nem is tudnám másképpen elképzelni. Mindenben, ami a szemem elé kerül, azonnal a lehetőségeket keresem a képi átfogalmazásra. (…) Legszívesebben tematikus képeket szeretek csinálni. Néha hetekig, hónapokig lesem az alkalmat, hogy egy kigondolt téma rögzítésére megtaláljam a kellő pillanatot. Célom tudatosítani a látogatóval, hogy próbáljuk önmagunkat úgy megismerni és elfogadni, amilyenek valójában vagyunk. Még vannak, akik a fotózást nem tekintik művészetnek, én ennek ellenére hiszek a fényképezés emberformáló erejében, ami már művészet.”6
„Vénig László kiemelkedő egyénisége a nagykárolyi fotóséletnek, alapítója és vezetője a Május 9 fotóklubnak. (…) Szervező és példamutató jelenléte mellett, mindkét fotóklub tagjai közül többen tisztelik benne tanítómesterüket. Legjobb képei hosszú vajúdás, a helyzetek megrendezése, gondolati megkomponálása után születnek meg. Nemcsak a látvány szépsége érdekli, hanem inkább arra törekszik, hogy elgondolkoztasson bennünket. Bármilyen témát dolgoz fel, képein mindig ott az ember. Kivételt csak tájképeinek egy része képez, de ezek is mindig valamilyen mondanivaló hordozói.7
Sajtótükör
„A nagykárolyi Május 9 fotóklub idén 25 éves. A kerek évfordulón kívül az esemény méltatására ösztönöz egyebek között az is, hogy negyedszázaddal ezelőtt Romániának csupán néhány nagyvárosában működött fotóklub, a nagykárolyi tehát országos viszonylatban is az elsők között alakult meg. (…) Az 1960-as évek elején több fényképészeti kör is működött a városban. Ezek közül a pionírházét Vénig László, a villanytelepét Iosif Ieremi, a líceumét Hamvas Ferenc vezette. Hármójukat, valamint az újságok számára sportriportereskedő Nemes Ferencet, illetve a hobbiból odahaza fényképezgető Silimon-Várday Zoltánt kereste meg Somogyi Sándor, a Május 9 szakszervezeti munkásklub akkori igazgatója a fotóköralakítás gondolatával. (…) Az alapító tagokon kívül évekig tevékenykedett a fotóklub keretében, és alkotásaival kiállításon is képviseltette magát Paray László, Papp József, Benedek Zoltán, Birtalan Imre. Jelenleg is rendszeresen kiállító tagjai a klubnak: Murvai György, Almási László, Titus Doboş, Bogáti-Bokor Péter, Vasile Deniştean.”8
„Egyszerre két fotóművészeti kiállítás nyílt júliusban a nagykárolyi várkastély ódon falai között: az épület halljában a helybeli Május 9 fotóklub Interclub’87 elnevezésű VII. országos fotóművészeti biennáléja, a szomszédos helyiségben, a városi múzeum kiállítótermében pedig a házigazda fotóklub fennállásának 25. évfordulója alkalmából megrendezett retrospektív kiállítás kapott helyet. A biennálé szervezői csak kollektív benevezéseket fogadtak el: a meghívott szerzői kollektívák (fotóklubok) 2–10 szerző által készített 10-10 képpel pályázhattak, amelyek együttesen kerültek elbírálásra, bár a szabályzat értelmében a felvételeknek nem kellett sorozatba illeszkedniük. A témát s a technikát ki-ki maga választhatta meg. A szervezők 23 meghívót postáztak, 21 nevezés érkezett, ezekből választotta ki a helyieken kívül kolozsvári, nagyváradi, illetve szatmári szaktekintélyekből kialakított zsűri azt a 18 felvételegyüttest, amely a kiállításon is helyet kapott. Így végül is 108 Bukarestben, Craiován, Brassóban, Kolozsváron, Szatmáron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Botoşani-ban, Székelykeresztúron, Kézdivásárhelyen, Temesváron, Csíkszeredában, Aradon, Târgoviştén, Câmpinán, Székelyudvarhelyen, illetve Nagykárolyban tevékenykedő szerző összesen 180 válogatott művészfotója került közönség elé, ami a rendezvény történetében mennyiségi rekordnak számít. Egyébként a nagykárolyi fotóklub eddigi hét biennáléján összesen 740 szerző 1400 alkotása kapott nyilvánosságot. (…) A házigazda fotóklub visszapillantó kiállítása keretében 13 szerző által készített 97 kép tekinthető meg. Az egymással szomszédos helyiségekben kiállított 837 fotó egyedülálló alkalmat kínál a tárlatlátogatóknak arra, hogy megítéljék, milyen helyet foglalnak el a nagykárolyi fotósok a hazai fotóművészet egészén belül.”9
Laci bácsitól hallottam
Országos Interclub tárlatot 1989-ben is akartunk rendezni, de mondhatni az utolsó pillanatban, amikor már majdnem minden szükséges engedélyt beszereztünk, Bukarestből valamilyen politikai meggondolásból lefújták. 1989 előtt sem csak Romániában állítottunk ki. Igaz, ha az országos seregszemlék összehozásához sok formaságot kellett intézni, számos különféle engedély beszerzésére kényszerültünk, hát a külföldi rendezvényekre még ennél is sokkal nehezebben lehetett képeket kijuttatni. Először is egyénileg eleve nem küldhettünk ki hivatalosan képeket, akkor se, ha névre szóló meghívót kaptunk. Az intézményes keretek között kiküldendő anyagot „bizalmi emberek” válogatták és állították össze, csak az országot és a népét úgymond „kedvező színben” feltüntető fotók kiküldését hagyták jóvá (több fórumon), a vámosok járattak, várakoztattak bennünket, változatos eszközökkel újra és újra ellenőrizték a külföldre szánt csomagok tartalmát, a csomagolást, egyáltalán minden lépésünket, cselekedetünket. Ezért aztán arra külön büszke vagyok, hogy a képeim ilyen körülmények között is sok nemzetközi fórumra eljutottak.
Az 1989-es változások előtt egy ideig két fotóklub működött Nagykárolyban: a Május 9-ről elnevezett, amelynek én is tagja voltam, és a művelődési ház által patronált Délibáb (Miraj) nevű. A mienk az 1960-as évek elején alakult meg, és a rendszerváltásig, tehát közel három évtizeden át tevékenykedett. A Miraj 1978-ban 11 olyan taggal jött létre, akik azelőtt a mi Május 9-ről elnevezett klubunkat erősítették. Riport (Reportaj) címmel ők is rendeztek országos kiállításokat, szám szerint hármat – 1978-ban, 1980-ban és 1982-ben –, illetve a saját fotóikból gyakran állítottak ki, hazai és külföldi tárlatokon egyaránt. A Miraj fotóklub 1984-ig, tehát közel 7 éven át tevékenykedett Nagykárolyban. Annak köszönhetően, hogy a mi kisvárosunkban egyidőben két sikeres fotóklub működött, miközben sok nagyvárosban egy se, még inkább odafigyeltek ránk.
A rendszerváltás a fotózás területén is sok változást hozott. A tagok közül sokan külföldre vagy más romániai településre távoztak, egy fotóklub se maradt ott, ahol valamikor kettő is működött. Ez a fejlemény nem csak engem érintett kellemetlenül. A továbbfejlődéshez egyebek között hasonló érdeklődési körű emberekkel való rendszeres kapcsolattartás, tapasztalatcsere, illetve minél több kiállításon való megmérettetés szükséges, ami a magányos alkotó számára nehezebben elérhető. 1991-ben Murvai Györggyel és Gyuri fiával, Ervinnel megalakítottuk a Delta Fotóscsoportot. De csak a magunk szakállára, ami alatt azt értem, hogy nem tartoztunk sehova, tehát hivatalos formában sehonnan sem kaptunk támogatást. Székhely híján hol egyikőnk, hol másikunk otthonában találkoztunk. Ez nem volt olyan üdvös, mint anyagi támogatással is járó intézményes keretek között, jól összeszokott közösségben dolgozni, de annál mindenesetre többet kínált, mint ha a fotózás terén egészen magunkra maradtunk volna. Így együtt jártunk fotóskirándulásokra, közösen szerveztünk kiállításokat, a más fotósokkal, illetve a fotóklubokkal való kapcsolattartás terén és egyebekben is segítettük egymást.
Sajtótükör
„A városi könyvtárban október 30-ig látható Tövisháti képek című fotókiállítás az erdélyi magyarság egy olyan, Szatmár és Szilágyság peremvidékén lakó, szűk csoportjának mindennapi életébe kínál betekintést, amelynek feltárására, rögzítésére ez idáig még a néprajzkutatók is alig-alig fordítottak figyelmet… A tárlat anyagából különös figyelmet érdemelnek Vénig László karakterisztikus – művészileg is igényesen kivitelezett – parasztasszonyportréi, Murvai György a népi tárgyi kultúra még meglévő, még fellelhető emlékeit megörökítő alkotásai és Murvai Ervin Szabolcs líraian szép, tövisháti kopjafákat felidéző sorozata.”10
„A Murvai–Vénig–Murvai hármas kiállítás immár eseménynek számít a hazai és a nem hazai fotóművészetben. A képmagnók és a kamerák korszakában tett értékű a fényképészethez való ragaszkodásuk, makacsságuk, amellyel ezredvégünk általános értékvesztése ellenében mutatják fel művészi fokon az emberi értékeket. (…) Az itt kiállított portrékban, életképekben és csendéletekben önmagunkkal is szembesülünk: nembeliségünk egykori és mai vonásai állnak össze a rőzsehordó asszony, a kerékgyártó, a citerakészítő, a kaszás, a kanapén ülő nő, a nagyanya és az unoka arcvonásaiból. Valóban ilyenek vagyunk. Hordjuk a rőzsét napról napra, hátunkra szíjazva, hozzánk kötözve cipeljük terhünket, lopjuk sorsunkat, a keresztet, abban reménykedve, hogy holmi profán Krisztusokként megmenthetjük magunkat önmagunknak. Vagy ülünk az örökkévalóság kanapéján és meghányjuk-vetjük dolgainkat, perlekedünk a világgal, esetleg békés semmittevésben ringatjuk megfáradt kezünket az ölünkben. Megnyugtató és bizalomgerjesztő a harmónia, az egyszerűség és a természetesség, az a komplex világ, amely a Tövisháton körbefogja az embert. A tornácos ház gazdája büszke öntudattal áll ki a könyöklőre, és bátran néz a világ szemébe: »Az én házam az én váram.« Egy másik képen a gazda bekeríti ugyan a házát, de rést hagy a világ felé: hiányzik a kerítésből az utcaajtó. A fonott sövény, a pajta a hátsó udvar a szerszámokkal és az eszközökkel, a vert fal, az ereszcsepegő, a kődaráló, a tehenes szekér természetes kellékei a tövisháti tájnak. A népviseletbe öltözött pár ruhájára a dísztelenségig menő egyszerűség jellemző, és nincsenek gátlásai a fényképész előtt megjelenő mezítlábas parasztasszonynak sem. A kiállított képek közül az egyik tehéncsordát ábrázol a tövisháti tájban, az előtérbe egy szamártövis tolakszik be szemérmetlenül, és makacsul gyökeret ereszt a képbe. Ezen a mostoha vidéken ilyen makacsul vert egykor gyökeret az ember is, és hozott létre évszázadok alatt sajátos kultúrát Bogdándon, Erkeden, Hadadon és Hadadnádasdon. Ecce Homo! Íme az ember! – üzeni nekünk Vénig László, Murvai Ervin Szabolcs és Murvai György a Tövisháti Képekben.”11
„Néhány éve Szatmárnémetiben külön művészeti díjakat adnak át azoknak, akik sokat tesznek a közművelődésért, illetve kiemelkedő alkotótevékenységet végeznek. Az 1995-re szóló, jelentős pénzösszeggel járó elismerést ezúttal tizenheten kapták meg, köztük Vénig László fotóművész.”12
„A nagykárolyi művelődési ház termében megnyílt Vénig László fotóművész életmű-kiállítása. – Íme, a költők és a filozófusok világában vagyunk! – kezdte beszédét a megnyitón a kiállítóterem falán lévő képeken végigmutatva Corneliu Balla költő, román nyelv és irodalom tanár, majd így folytatta: – Arra kérem önöket, ne csak gyönyörködjenek, hanem álljanak meg meditálni e képek előtt, saját élettapasztalataikból kiindulva a mögöttes értelmét is keressék meg annak, amit látnak…”13
„Vénig László Menekülés című fotójával elnyerte a decemberben megnyílt Brăilai Országos Fotóművészeti Szalon első díját.”14
Laci bácsitól hallottam
A két Murvai Magyarországra költözése miatt a Delta Fotóscsoport 2001-ben feloszlott. Szerencsémre én 1994-től a nemzetközi szinten ismertnek és elismertnek számító nagyváradi Tavirózsa (Nufărul) fotóklubban is tevékenykedni kezdtem, amivel nagy lehetőségek nyíltak meg előttem. Ennek a klubnak a világ szinte minden részén vannak kapcsolatai, ami széleskörű nemzetközi együttműködést tesz lehetővé. Például az én fotóimat is tartalmazó Lépések a fényben című összeállításunkat több mint 30 országban mutatták be.
Sajtótükör
„Ismeretes, hogy Vénig László nagykárolyi fotóművész immár több éve a nagyváradi Tavirózsa (Nufărul) fotóklub tagja. (A 10-20 évvel ezelőtt még nagyon szépen prosperáló nagykárolyi fotóklubok megszűnése után tett eleget a váradiak ilyen irányú felkérésének.) Nemrég elkészült, és a bihari román nyelvű sajtóban nyilvánosságot látott a nagyváradi fotóklub elmúlt évi tevékenységének a mérlege. A következőket ebből idézem: »A Romániában tavaly megrendezett kiállításokon a legjobb eredményt a Román Fotóművész Szövetség aranyérmével, illetve Suceaván két díjjal kitüntetett Constantin Dancoglu és Vénig László érték el.«”15
„Múzsák ölelkezése címmel a kolozsvári Tinivár kiadónál megjelent Kádár Ferenc nagykárolyi logopédus-költő és Vénig László nagykárolyi fotóművész közös kötete, amelyben Kádár Ferenc 74 verse és Vénig László 41 művészfotója kapott helyet. Idézet a kiadvány Kádár Ferenc által jegyzett bevezetőjéből: »Régen kész fotók és versek találtak egymásra hangulatukban, néha könnyen felfedezhető, máskor jóval rejtettebb mondanivalójukban. Aztán a közös munka folyamán – természetesen –, kölcsönösen ’megihlettük’ egymást. De még így is kevés az olyan kép és vers, mely egyértelműen lett egymás mellé ’rendelve’. Csak olyan esetekben követtük ezt a módszert, amikor – szerintünk – kár lett volna lemondani a frappáns egybeesésről. Vers – és képanyag tehát, bár egymásba ölelkezik e könyv oldalain, a két műfaj külön is, önálló életet él.«”16
Laci bácsitól hallottam
A Múzsák ölelkezése című könyvet eredetileg úgy terveztük el, hogy az ebben helyet kapó fotók ne versillusztráció szerepet töltsenek be. Ehelyett a könyv lapjain tematikai szempontból hasonló fotók és versek egyenértékű művészi alkotásokként kerüljenek egymás mellé. Kádár Feri ezt az előszóban meg is fogalmazta. Idézem: „Aki kézbe veszi ezt a könyvet, ne úgy forgassa lapjait, mint egy művészfotókkal illusztrált verseskötetet. Nem, itt nem erről van szó!” Ez az elképzelés talán a gyakorlatban is megvalósulhatott volna, ha közbe nem szól az a bizonyos nyomda ördöge. Csakhogy műszaki és szerkesztési okok miatt a fotók helyenként a felismerhetetlenségig rosszul, hibásan lettek kinyomtatva. De talán én is hibás vagyok, amiért nem hívtam fel a figyelmet arra, hogy művészfotókat csak jó minőségű papírra szabad nyomtatni. A könyv megjelenésének azért örülök, azokat pedig, akik a benne fellelhető fotókat nézegetik, arra kérem, igyekezzenek a fantáziájukkal korrigálni azt, amit a nyomda ördöge elrontott.
*
Laci bácsit éveken át elég gyakran felkerestem a lakásán, ahol az ő társaságán kívül felesége, Éva néni jelenléte miatt is otthonosan, kellemesen éreztem magam. Éva nénit soha nem láttam kedveszegettnek, vagy pláne indulatosnak. Szinte mindig derűs, szelíden mosolygós, készséges volt, az asszonyoknak abból a fajtájából való, akiket csak kedvelni lehet. Mondogatta is Laci bácsi, hogy neki nagy szerencséje van, amiért ilyen társsal áldotta meg a sors. „Alkotóként is sokat köszönhetek neki, hiszen ahhoz, hogy teljes erőbedobással dolgozhassak, megfelelő családi háttérre van szükség, és ezt ő messzemenően biztosítja” – jelentette ki elfogódottan.
Családi fészkükben tett látogatásaimról sok kellemes emléket őrzök. A következőt is…
Tősgyökeres nagykárolyi lévén Éva néni még az ezredfordulón is gyengén beszélt románul. 2002. december 4-én, miközben Laci bácsival valamiről tárgyaltunk, a következő szavakkal nyitotta ránk a dolgozószoba ajtaját:
– Gyere, Laci, mert a telefonban románul beszélnek…
Néhány perc elteltével Laci bácsi sugárzó arccal tért vissza a folyosóról, és boldogan újságolta:
– Képzeld, azt közölték velem telefonon, hogy három hozzájuk beküldött fotómmal elnyertem a bukaresti sörgyár által kiírt pályázat díját!
Persze együtt örültem vele, félig-meddig mégis furcsállóan pislogtam rá, hiszen korábban annyi díjat nyert már, hogy megszokhatta a hasonló örömhíreket, nem egészen értettem, ez a sokadik siker miért lelkesítette fel ennyire. Azonban minden világossá vált, amikor elkezdett mondandóját a következőképpen folytatta:
– Ezzel a díjjal nemcsak oklevél vagy plecsni jár, mint máskor, hanem ezer dollár pénzjutalom is! Tudod, mire költöm ezt a pénzt? Olyasmire, amire a nyugdíjamból nem futná. Számítógépet meg jó minőségű fotók készítésére alkalmas digitális kamerát vásárolok! Szóval megvalósítom azt, amiről már hosszabb ideje álmodok: végre haladhatok én is a korral, áttérhetek a digitális fotózásra!
A sörgyári pályadíj elnyeréséről annak idején a megyei napilapban is beszámoltam, a következőket ebből a tudósításból idézem.
Sajtótükör
„(…) A pályázati felhívásból: Legszebb öröm a söröm címmel a Román Sörgyártó Társaság Rt. (CBA) fotópályázatot hirdet tizennyolc éven felüli amatőr vagy profi fényképészek számára. Olyan, a sörfogyasztás örömeit megörökítő fekete-fehér vagy színes fotókat kell beküldeni, amelyeket a CBA reklámtevékenységre használhat. A zsűri külön pontozza az egyéni látásmódot, a képekből sugárzó optimizmust, spontaneitást és modernséget. Vénig László pályázott, és kb. egyévi nyugdíjának megfelelő pénzösszeget nyert…
Arra a kérdésünkre, hogy miként született az ezer dollárt érő képsor, a neves fotóművész a következőket válaszolta:
– Az ötlet megszületése és vizuális felvázolása után olyan, színészi képességekkel rendelkező személyt kellett keresnem, aki megfelelőképpen eljátssza azt, amit elképzeltem. Azért esett a választásom Kádár Ferenc költőre, a Nagykárolyi Elméleti Líceum logopédusára, mert tudtam róla, hogy valamikor színjátszással is foglalkozott. A feleségem kerített egy háromdecis, egy félliteres meg egy literes söröspoharat, beruházásképpen pedig vásároltam három üveges sört. Szerencsére Kádár nagyon jó partnernek bizonyult. A következőket mondtam neki: a legkisebb pohár előtt azt játssza el, hogy »ez nekem túl kevés, ennyinek hozzá se kezdek«; a félliteres pohár előtt, hogy »na, ez már valami«, a legnagyobb előtt pedig, hogy »ez az, ez kell nekem!«”17
*
Így indult el Laci bácsi addig is töretlenül felfelé ívelő fotós karrierjének második, még az elsőnél is szebben alakuló szakasza. Pontosabban így vált lehetővé számára a továbblépéshez szükséges kellékek beszerzése. Mert a számítógép és az ebbe telepített, képek feldolgozásához szükséges különböző programok – például a Photoshop – kezelését ezt követően kellett elsajátítania, 72 éves kezdőként… Ismertem olyan vele egyidős, nyolcvanvalahány évesen elhunyt fizikatanárt, aki haláláig a számítógépkezelés legelemibb műveleteit sem sajátította el, mondván: „az ilyesmihez én már túl öreg vagyok”. Laci bácsi éppen ellenkezőleg fogta fel a dolgot: szilárdan hitte, hogy a korszerű technikai ismeretek elsajátításával a művészi önkifejezés új távlatai nyílnak meg előtte, ezért az új kihívás egyenesen lázba hozta, még a tőle megszokottnál is kitartóbb tanulásra, serényebb munkára ösztönözte. A sörgyártól kapott nyereményből megmaradt pénzt kiegészítette a kis nyugdíjával, majd szakembert fogadott, akitől előbb a számítógép, majd a fotók feldolgozása során hasznosítható különböző segédprogramok kezelését tanulta meg. Találkozásaink alkalmával izgatottan újságolta, mi mindent tanult legutóbb, és mi mindenre lesz az jó… „Ez az új technika az új lehetőségek sokaságát kínálja” – lelkendezett. Majd hozzátette: „Közvetlenül a megjelenése után nem keltette fel a figyelmemet a digitális technika, mert akkor még alulmúlta a jól bevált régit, de aztán olyan gyors fejlődésnek indult, hogy már úgy gondolom, hamarabb meg kellett volna ismerkednem vele.”
Sajtótükör
„»Meghívó. A Magyar Fotográfiai Egyesület tisztelettel meghívja Önt és családját Vénig László erdélyi fotóművész kiállításának megnyitójára 2003. augusztus 20-án 19 órára. A kiállítást megnyitja: Hidas András, az egyesület elnöke. Budapest, V. Belgrád rakpart 17. A kiállítás megtekinthető 2003. szeptember 18-ig. Hungária Fotóművészeti Szalon.«
Érdeklődésemre Vénig Laci bácsi a következő felvilágosítással szolgált:
– Ennek a kiállításnak az előzményei között legelőbb talán azt kell megemlíteni, hogy 1994 óta tagja vagyok a nagyváradi Tavirózsa (Nufărul) Fotóklubnak, amely klub viszont kereken tíz éve igen jó munkakapcsolatban áll a Magyar Fotográfiai Egyesülettel. A váradi egyesület vezetősége most engem jelölt ki arra, hogy a tízéves jubileum alkalmából az ottani székházban a fotóimat bemutassam. Életmű-kiállításról van szó, a legsikerültebb 35 fekete-fehér fotómat viszem Budapestre. Külön öröm a számomra, hogy a kiállítás megnyitója után a több mint százéves Magyar Fotográfiai Egyesület Duna-parti székházának az ötödik emeleten lévő teraszáról végig fényképezhetem majd az augusztus 20-i ünnepi tűzijátékot.
Vénig Laci bácsi egyébként nemrég felkérést kapott, hogy Londonban is rendezzen egyéni kiállítást, erre azonban nem vállalkozott, amint mondta, azért, mert »valamennyi részvételi díjat kellett volna fizetnem, de az én kis nyugdíjamból ilyesmire nem futja«.”18
„Vénig László nagykárolyi fotóművészt idén tavasszal felkérték arra, hogy belépjen a Magyar Fotográfiai Egyesületbe, az ehhez szükséges formaságok intézése jelenleg folyamatban van. Azt követően, hogy a közelmúltban több fotója a nagyváradi Tavirózsa (Nufărul) fotóklub vándorkiállítása keretében Dél-Amerikában megrendezett tárlatokon volt megtekinthető, Laci bácsi a Tiszteletbeli Brazil Fotóművész címet is elnyerte.”19
„Vénig László: Séta az esőben – a nagykárolyi fotóművésznek ez a felvétele ismerős lehet a Nagykároly és Vidéke olvasóinak, hiszen lapunk idei 41. számában is szerepelt. Akkor azért, mert egy Törökországban megrendezett Nemzetközi Fotóművészeti Tárlat keretében is kiállították. Most azért közöljük újra, mert ugyanez a kép a nemrég megrendezett Krajovai Országos Fotóművészeti Biennálén a Romániai Fotóművészek Szövetsége aranyérmét, valamint a krajovai polgármesteri hivatal díját is elnyerte.”20
„Pénteken, június 15-én különleges esemény színhelye lesz a Károlyi-kastély kiállítóterme. 17 órai kezdettel Vénig László fotóművész gyűjteményes kiállításának a megnyitójára, és nemrég megjelent fotóalbumának a bemutatójára kerül itt sor.”21
Laci bácsitól hallottam
A fotóalbumomat a nagyváradiak segítségével sikerült megjelentetni. A Kádár Ferenc 74 versét és az én 41 fotómat tartalmazó Múzsák ölelkezése című kötettel ellentétben ez az album jó minőségű papírra lett nyomtatva. Ultimul refugiu. Utolsó menedék a címe. Mivel a személyi igazolványomba a keresztnevemet annak idején románosított változatban írták be, a hazai és a nemzetközi kiállításokon a képeim alatt is mindig Vasileként szerepeltem. (A legelején azt mondták, ezt kell odaírni, mert így hivatalos a keresztnevem, később pedig így maradt.) Az album megjelenése kapcsán felmerült a kérdés, hogy erre mit írjunk. Én eleinte a László mellett kardoskodtam, de meggyőztek, hogy miután a kiállításokon 40 éven át Vasilének ismertek, ha most hirtelen Lászlóként jelenek meg, nem tudják majd, kiről van szó. Így lettem végül Vasile Vénig László. Az albummal egyébként elégedett vagyok. 83 oldalas, és bár egy ideje „átállítottam” magam a színes digitális képek készítésére, 70 fekete-fehér felvételem kapott benne helyet. A már elkészült színes fotóim egy reményeim szerint a jövőben nyomdafestéket látó albumba kerülnek majd. A mostani kiadvány szerintem jól lett kivitelezve. Az előszava négynyelvű, és a fotók címei is négy nyelven olvashatók benne.
Sajtótükör
„Vénig László nagykárolyi fotóművész Téli kontrasztok című felvétele nemrég elnyerte a Román Fotóművészek Szövetsége aranyérmét.”22
„Vénig László nemrég elnyerte A Romániai Fotóművészek Szövetsége Kiváló Művésze címet (Excelenţa Asociaţiei Artiştilor Fotografi din România). A nagykárolyi fotóművész ugyanakkor Nagyváradon egy másik kitüntetést is átvehetett: A Romániai Fotóművészek Szövetsége Érdemoklevelét (Diplomă de Merit a Asociaţiei Artiştilor Fotografi din România). Ez utóbbit az oklevélen olvasható indoklás szerint azért kapta, mert „hozzájárult a hazai fotóművészet fejlesztéséhez, alkotásai révén képviselve azt az egész világon”. Laci bácsi művészfotóira öt kontinensen összesen több mint száz díjat kapott már. Ezek pontos számát ő maga sem tudja. Mégpedig – elmondása szerint – azért, mert nem vezetett nyilvántartást, egy bizonyos mennyiségen túl pedig utólag már nehéz mindre visszaemlékezni…”23
„Nyolcvanadik születésnapja alkalmából Vénig László nagykárolyi fotóművésznek, a nagyváradi Tavirózsa (Nufărul) fotóklub tagjának száz fekete-fehér és színes alkotásából nyílt gyűjteményes kiállítás április 2-án Nagyváradon, a Nagyvásár (December 1.) téri Euro Foto Art Galériában. A kiállított képek a fotóművészet majdnem minden műfaját felsorakoztatják: esszé, szociofotó, tájkép, portré, akt stb. Egyetlen műfaj nincs képviselve, a riportfotó, amelyet a szerző kevésbé kedvel.24
Laci bácsitól hallottam
Több mint fél évszázad alatt természetesen tenger sok képet készítettem, de csak mintegy 150-200-at tartok igazán a magaménak. Persze utóbbiak között is akadnak kedvenceim. Ezek egyike a Cím nélkül című. Békés, csendes estét ábrázol, legelésző tehenekkel a háttérben, hatalmas víztükörrel az előtérben. A víz kedvenc motívumom. Ezer arca lehetséges, minden napszaknak másként tart tükröt, itt a naplemente fényeit varázsolja elénk. Azonban a Cím nélkül című fotón szándékom szerint nem ez a legfőbb látnivaló. Hanem a fodrozódó vízkarikák. A mozgásban lévőknek tűnő vízkarikák. Exponálás előtt követ dobtam a vízbe: pontosan az előzetes elképzelésemnek megfelelően sikerült a kép…
Sajtótükör
„Vénig Lászlóé az Év fotója! A Fotográfia Hónapja Romániában nemzetközi részvétellel lebonyolítandó rendezvénysorozat keretében Kolozsváron 2012 januárjában a Romániai Fotóművészek Szövetsége olyan Országos Fotóművészeti Szalont nyit, amelynek anyagát 1358 művészfotó közül válogatták össze. Ennek a tárlatnak a zsűrije Vénig László nagykárolyi fotóművész El fugitivo (A szökevény) című alkotását nyilvánította az Év fotójának. A 2011-es év legjobb romániai fotója címen, illetve az ezzel járó kupán kívül Vénig Laci bácsi a fesztivál plakettjét is elnyerte – ez utóbbit egy másik, Téli kontrasztok című fotójával.”25
„A Romániai Németek Demokratikus Fóruma országos és nagyszebeni szervezetei a Romániai Fotóművészek Egyesületével és a nagyváradi Euro Foto Art Egyesülettel közösen pályázatot hirdetett egy, a Nemzetiségek Romániában elnevezésű fotóművészeti kiállítás-sorozat keretében lebonyolításra kerülő Romániai németek című kiállítás megrendezése céljából. A résztvevőknek a romániai németek életét kellett művészi szinten megjeleníteniük, a digitális fotózás eszközeivel. A versenyre Vénig László nagykárolyi fotóművész is benevezett. Az általa beküldöttek közül 5 művészfotó – Honterus, Szász kastély, Processzió, Sváb tánc 1, Sváb tánc – bekerült a szeptember 21-én a Nagyszebeni Polgármesteri Hivatal kiállítótermében megnyíló országos kiállítás anyagába. Ezen kívül a zsűri Vénig Laci bácsi három művészfotóját díjazta is, mégpedig a következők szerint. A fekete-fehér felvételek közül a Szász kastély című elnyerte a Romániai Fotóművészek Egyesülete aranyérmét. A színes felvételek között a Körmenet (Processzió) című az országos Német Demokrata Fórum II. díját kapta. A Sváb tánc 1 című a Romániai Fotóművészek Egyesülete bronzérmét nyerte el.”26
„Augusztus 25-én a Károlyi-kastély egyik kiállítótermében megnyílt Vénig László nagykárolyi fotóművész 50 év – 50 fotó című gyűjteményes tárlata. (Laci bácsi 1962 óta, kereken ötven éve tagja a Romániai Fotóművészek Szövetségének.) A rendezvény megnyitóján Kovács Jenő polgármester egyebek között a következőket mondta.
– Laci bátyám (…) a kezed már reszketős, ez olyan betegség, amit nem lehet kezelni, Te mégis semlegesíteni tudod. Nem akármilyen embereknek volt ilyen baja: a pápának meg neked… A következőket Tóth Istvánnak a Romániai Fotóművészek Szövetsége elnökének a beszédéből idézzük.
– Ennek a kiállításnak már a helyszíne, a környezete (a Károlyi-kastély) is nagy örömet okozott nekem. 1976-ban itt Nagykárolyban találkoztam először Vénig Lászlóval, egy általa szervezett országos fotóművészeti szimpóziumon. Már akkor is modell fotóművész volt, és mostanáig az maradt.”27
„A Romániai Fotóművészek Szövetsége idén ősszel kiállítást rendez az oroszországi Szentpéterváron és Novoszibirszkben, Romániai kortárs fotóművészet, illetve Festői Románia címmel. Az ezekre küldendő képeket zsűri válogatta ki – az előbbi rendezvényre a beküldött 257-ből 94-et, az utóbbira 203-ból 96-ot. A zsűrizést a Romániai Fotóművészek Szövetsége Vezető Tanácsának a tagjai végezték, úgy, hogy minden fotót 1-től 10-ig terjedő jeggyel osztályoztak. Vénig László nagykárolyi fotóművésznek az első kiállítás keretében 10, a másodikon 9 felvétele kerül közönség elé. A válogatás alkalmával a zsűritől mindkét kategóriában Vénig László 2-2 művészfotója kapta a legtöbb pontot, és a pontozás nyomán kialakult lista élére került. A Romániai kortárs fotóművészet című kiállítás esetében az Árnyék (Umbra) és Kijárat (Ieșire) című felvételei a maximális 10-10 pontot begyűjtve kerültek a pontlista első, illetve második helyére. A Festői Románia című kiállítás esetében Téli kontrasztok (Contrastul iernii) és Fellegvár (Cetatea norilor) című két gyönyörű felvétele szintén 10-10 pontot elérve lett a lista első, illetve második helyezettje.”28
*
Vénig Lászlóval a már ismertetett okból nem készítettem egész életművének áttekintését megcélzó interjút. A következő interjú sem Laci bácsival készült. Hanem róla.
A szakszövetség elnöke: „Ha kurzust tartok, gyakran Vénig-fotókkal szemléltetem a tananyagot”
Abból az alkalomból, hogy Laci bácsi 1962-ben, kereken ötven évvel korábban lett tagja a Romániai Fotóművészek Szövetségének, Nagykárolyban megnyílt Vénig László 50 év – 50 fotó című gyűjteményes tárlata. A megnyitón jelen volt Tóth István, a Romániai Fotóművészek Szövetsége országos elnöke is, aki válaszolt néhány kérdésemre.
– A Romániai Fotóművészek Szövetsége tagjai közül hányan tagjai a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének is?
– A 220-ból mintegy 40-en.
– Köztük Vénig László…
– Természetesen. Ő a Nemzetközi Fotóművész Szövetség Művésze (Artiste Federation Internationale de L’art Photographique, AFIAP) címmel rendelkezik, ami a második fokozatnak számít. Azonban itt feltétlenül el kell mondani, hogy Vénig László csupán azért nem rendelkezik az első fokozattal, mert – bár már régen felkérték rá – még mindig nem nyújtotta be az ennek eléréséhez szükséges dokumentációt. Tudniillik ahhoz, hogy az Excellence FIAP címet megkapja, beszámolót kellene írjon egész eddigi fotóművészi tevékenységéről. Csakhogy, mivel az elmúlt 50 évben a fotói öt kontinens nagyon sok országában voltak kiállítva, illetve száznál is jóval több díjat nyertek, „könyvelést”, nyilvántartást azonban elmulasztott vezetni, az ő esetében ez igen nehéz feladatnak bizonyult.
– Úgy érti, Laci bácsi a bőség zavarával küzd: fél évszázad alatt annyi sikert ért el nemzetközi szinten, hogy utólag képtelen mindet számba venni?
– Pontosan erről van szó.
– Azt hallottam, ha az Ön által vezetett Romániai Fotóművészek Szövetségétől külföldi kiállításokra fotókat kérnek, Vénig László képei nem maradhatnak ki.
– Ez csak természetes, hiszen ő országos szinten is alapember, Románia öt csúcs-fotóművésze közé tartozik.
– Miért?
– Azt hiszem, itt Nagykárolyban, ahol él, az emberek többsége nem is tudja, milyen nagy művész. Tudatosan alkot, nála a koncepció az első, csak ezután következhet a képkészítés. Az egyetlen olyan romániai fotóművész, aki ismeretségünk kezdete óta egy olyan princípium szerint dolgozik, amit mostanában már az egyetemeken is tanítanak: előbb megtervezni a képet, csak utána fotózni! Ő a virágot sohasem a virág szépségéért fotózza, hanem egy kontextusban. Például a legtöbb díjjal jutalmazott fotója idős nénit ábrázol bottal, szatyorral és egy különleges árnyékkal – utóbbi a néni életének a szimbóluma. Rendkívüli fotó, nem véletlenül kapott rengeteg nemzetközi díjat. Én Nagyváradon több kurzust tartok fotósoknak, gyakran ezzel, illetve több más Vénig-fotóval szemléltetem a tananyagot. Mert a munkái valóban iskolapéldát szolgáltatnak arra, ahogyan minden fotóművésznek előre el kellene terveznie, át kellene gondolnia az alkotásait. Nem csoda, ha a képeivel rengeteg díjat nyert. Az, ha valaki érti a humort, magasabb fokú intelligenciát jelent. Ha valaki fotóban is tud humoros lenni, még fantasztikusabb dolog. Romániában jelen pillanatban Vénig László az egyetlen olyan fotóművész, aki humoros fotókat is készít. Itt a kiállítóterem falán is vannak ilyenek, például a Nekrológ helyett című. Mindig mesterien alkalmazta a fotóművészet alapelveit. Képein a tárgyak összhangja tökéletes, a szimbólum dominál. Sohasem hiányzik a nagyon komoly mondanivaló. Sok fotós nem ért az érdeklődés felkeltéséhez, Vénig képeiről az ilyen hatás sem hiányzik. Művészfotóit úgy alkotja meg, hogy előbb a helyszínt és a körülményeket tanulmányozza, előre elképzeli, majd vázlatot készít, végül felépíti a témát. Ehhez persze rajzolói alapismeretek szükségesek, ő ezekkel is rendelkezik. A fotóművészek közül nagyon sokan egy-egy pillanatot ellesve riportszerű képeket készítenek. Persze ilyen fotók is lehetnek művészi értékűek. Azonban úgy, ahogy Vénig, az országban senki más nem szerkeszti meg a fotóit.
– Újságíróként, tehát szakmai okokból már évtizedekkel ezelőtt felfigyeltem arra, hogy Vénig Laci bácsi felvételei szinte kivétel nélkül kontrasztosak, aminek köszönhetően gyengébb nyomdatechnika alkalmazása esetén és rosszabb minőségű papíron is aránylag jobban érvényesülnek – ami a hazai viszonyok között nem mellékes szempont.
– Igen, ő ezt már akkor is tudta, amikor 1976-ban megismertem. Abban az időben is jól érvényesülő képeket készített, amikor a hazai fotóipar termékeinek a minősége nem a legjobb volt. És a mai napig csodálatosan alkalmazza a kontrasztot. A színes fotói is kontrasztosak. Sokan túl tarka képeket készítenek. Vénig ezt a csapdát is elkerüli, sohasem gondolkozik túl sok színben.
– Laci bácsi aránylag idős korában sajátította el a digitális technikát, a komputer használatát, a képek digitális feldolgozását…
– Igen, és túl a nyolcvanon is friss maradt, annak ellenére, hogy Nagykárolyban gyakorlatilag elszigetelten alkot.
– Az utóbbi év(tizedek)ben. De valamikor ebben a városban nagyon komoly fotósélet zajlott.
– Vénig Lászlónak köszönhetően. A prímet mindig ő vitte, ezt ki kell hangsúlyozni! Visszatérve arra, hogy aránylag idős korában sajátította el a digitális technikát: a digitális gépek térhódítása óta sok fotós a golyószóró működési elvéhez hasonlóan sűrű egymásutánban kattintgatja fényképezőgépét, sorozatban „lövi” a képeket, arra számítva, hogy a sok között akad jó is, csak észre kell azt venni. (Amihez jó szem szükséges.) Vénig áttért ugyan a digitális gépek használatára, azonban továbbra is kevés fotót készít – amelyek között viszont annál több a telitalálat.29
Laci bácsitól hallottam
Minél inkább beletanulok a fotók számítógépes programok segítségével történő átalakításába, annál jobban beleszeretek a digitális technikába. Ez abból is adódik, hogy nagyon kedvelem a fotómontázst, és sokkal kevésbé a dokumentumfotót meg a riportfotót. Utóbbiak esetében egyenesen tilos a változtatás (egyes elemek mesterséges eltüntetése vagy hozzáadása), az ilyen képeken legfeljebb színjavítás, retusálás végezhető. A fotómontázsnak viszont éppen ellenkezőleg, a megalkotandó kép két vagy ennél több elemből való összevágása, és különböző technikák segítségével történő további feljavítása a lényege. Ez már a hagyományos fotók esetében is meglehetős alkotói szabadságot biztosított, lehetővé tette a képek szinte tetszés szerinti alakítását. A digitális technika azonban még szélesebbre tárta a lehetőségek kapuját. Több, különböző képekből kiollózott részlet összefotózásával azelőtt is szabadon alkothattam, abban az értelemben, hogy szabadjára engedhettem a fantáziámat. Azonban a technikai korlátok miatt nehezebben ültethettem gyakorlatba, amit elképzeltem. Az egyre többre képes Photoshoppal, számítógépes programokkal sokkal gyorsabban és hatékonyabban dolgozhatok. Ráadásul olyan módszerek segítségével, amelyekről azelőtt nem is álmodtam, és amelyek lassan már a csillagos égig tolják ki az alkotási lehetőség végső határát. Ugyanakkor – bár ezeket senkinek sem mutogattam – a hagyományos fotózással készült több száz képemet sem dobtam ki. A két technika, a hagyományos és a digitális kompatibilis, ötvözhető. Annak idején sok mindent lefotóztam, és azokat a papírképeket is félretettem, amelyeknek csak egy, esetleg több részlete nyerte el a tetszésemet. Ezekből később felhasználtam ugyan (például tájat, égboltot, felhőt, állatot, holdat, virágot, emberalakot, naplementét, bármit), de a technikai korlátok miatt kevesebbet. Most több régi ötletemet dolgozhatom ki. Ráadásul a digitális technikával lényegesen nagyobb számú, egyszerűen tárolható, bármikor elővehető képet készíthetek, amelyekből könnyűszerrel művészfotó mixelhető, csak ötlet, képzelőerő kell hozzá. Engem a fotózás lelkileg és fizikailag egyaránt karban tart. Amióta a digitális technikát használom, többet dolgozom, gyakrabban van részem szakmai elégtételben, és – bár telnek az évek, az öregedés ellen pedig nincs orvosság – a közérzetem is jobb lett.
Nagyon kevés – négy vagy öt – csendélet tárgyú fotót készítettem, mindet digitális technikával. Annál büszkébb vagyok arra, hogy a Romániai Fotóművészek Szövetsége által 2012-ben Kolozsváron megrendezett Országos Fotóművészeti Szalon zsűrije ezek egyikét, az El fugitivo (A szökevény) címűt az év fotójának nyilvánította. A szóban forgó felvételen felül rámába foglalt hét körtét ábrázoló kép látható, amelyek között körte alakú fehér folt virít. A hiányzó körte a felvétel alsó részén található, mégpedig lefele irányuló mozgásban. Ami a figyelmes szemlélő számára jelzi, hogy a fenti képen látható körték közül szökött meg…
*
„2013. május 31-én, életének 83. esztendejében elhunyt Vénig László fotóművész, aki nagykárolyi háromszoba-konyhás blokklakásának az ablakán kitekintve is képes volt meglátni és fényképezőgépével mindenki számára hozzáférhetővé varázsolni az örökkévalót. Laci bácsi földi maradványait 2013. június 2-án a nagykárolyi Rozália temetőben helyezték örök nyugalomra.”30
Néhány héttel Laci bácsi temetése után özvegye üzent, hogy valamit szeretne megbeszélni velem. Szemmel láthatóan nehezére esett megszólalni, ezért én törtem meg a volt gazda hiányában reménytelenül üresnek tűnő lakás fájdalmas csendjét:
– Gyakran gondolok vissza azokra a szomorú napokra, amikor már nemcsak gyógyíthatatlan betegségéről tudott, hanem arról is, hogy nagyon közel, napok kérdése a vég. Látod – hajtogatta ilyenkor mélabúsan –, pont most kell elmennem, amikor végre mindenem megvan: a családom szeret, jó barátok vesznek körül, végre a fotózáshoz is megfelelő a felszerelésem, és mindenhol elismernek…
Laci bácsi életének 83. évében panaszképpen mondta ezeket, azért, mert úgy érezte, nagyon igazságtalan vele a sors. A temetésén arra gondoltam, ezt a halála előtt általa sokat hajtogatott mondatát mindenkivel meg kellene ismertetni, aki szerette, tisztelte. Mert ezzel az egy mondattal szinte mindent elmondott irigylésre méltóan tartalmas életéről, önmagáról. Tömören és frappánsan – úgy, ahogy a világot művészetének csodaszemüvegén át láttatja velünk…
Miután befejezte a zokogást, Éva néni erőt vett magán, és elmondta, miért hívatott.
– Arról természetesen szó sem lehetett, hogy a Rozália temetőben lévő sírjára ne csak Lászlónak írjuk. De most két problémám is van. A tavaly alakult és eddig Castellum néven működött nagykárolyi fotóklub felveszi a Laci nevét. Ezenkívül Laci tiszteletére emléktáblát is akarnak kihelyezni. Mind a kettőre a következőképpen akarják felírni a nevét: Vasile Vénig László… Mit szólsz hozzá?
Válaszképpen elismételtem, amit Utolsó menedék című fotóalbumának megjelenése kapcsán hallottam ugyanerről Laci bácsitól.
Sajtótükör
„Vénig László idén május 31-én bekövetkezett haláláig a Román Katona Emlékműve mögött húzódó tömbház földszintjén lakott Nagykárolyban. November 3-án a hajdani lakásába vezető lépcsőház bejárati ajtaja közelében elhelyezett emléktáblát avattak a tiszteletére. Ezt követően koszorúkat, virágokat helyeztek a művésznek a Rozália temetőben lévő sírjára, majd a Károlyi-kastélyban szimpóziumot tartottak, illetve megnyílt az In memoriam Vasile Vénig László című fotóművészeti kiállítás.”31
„Február 6-án Élesden (Bihar megye) Vénig László emlékének szentelt kiállítás nyílt, amelynek keretében a nagykárolyi fotóművész 48 fekete-fehér és színes alkotása tekinthető meg. A rendezvényen egyebek között a művész több családtagja – felesége, Éva néni, valamint lánya, Mariann, illetve Mariann férje és fia, id. és ifj. Magdó János – is részt vett. A tárlatmegnyitó alkalmával Tóth István, a nagyváradi Tavirózsa (Nufărul) fotóklub és az Eurofoto Art Szövetség elnöke átadta az elhunyt művész feleségének azt a 8-as számú Carol Pop de Szathmári – Szathmáry Pap Károly arany fokozatú életmű érmet, melyet ennek a Nemzetközi Egyesületnek a kuratóriuma post mortem adományozott Vénig Lászlónak.”32
Laci bácsiról írták
„Sajátos, összetéveszthetetlen, egyéni alkotói világa van (…) Vénig László fotóművésznek. (…) Képeire nemcsak az egyéni látásmód, stílusjegyek a jellemzőek, hanem a mondanivaló korszerűsége mellett a látottak olykor radikális átalakításának képessége is. Számára a gondosan kiválasztott, általában egyszerűnek, kézenfekvőnek tűnő kiindulópont nyersanyag, amelyre gyakran belülről fakadó drámai, olykor megrendítő erejű mondanivalót épít. (…) Alkotásai nemcsak hitelesek, hanem több szempontból előremutatóak, hiszen az ezredfordulós, újra dominánsan vizuálissá váló kultúránkban a fotók szerepe nemcsak nő, hanem felértékelődik az élet minden területén. Ez elkerülhetetlenül felhíguláshoz vezethet. Ilyenkor van égető szükség a Vénig Lászlóhoz hasonló »lámpásokra«, példaképekre, akik minden alkotásukkal az esztétikum, a minőség igényének fontosságára és a mondandó elsőbbségére figyelmeztetnek. Ez az ő valódi alkotói hagyatéka, amelyet megismerni, őrizni, tovább adni kötelességünk, de egyben jól megfontolt érdekünk is.”33
Jegyzetek
1 Boros Ernő. Szatmári Hírlap, 1982. december 4.
2 Muhi Sándor: Sugárút Vénig László. https://muhisandor.com/sugarut-venig-laszlo
3 E. L. [Erdélyi Lajos]: Fotóamatőrök albuma. Új Élet, 1967. február.
4 Lőrincz Kálmán: Kisvárosi nagy fotóklub. Művelődés, 1975. augusztus.
5 Károlyi S. Mihály: Több, mint szórakozás. Művelődés, 1977. február.
6 Károlyi S. Mihály: Több, mint szórakozás. Művelődés, 1977. február.
7 Kádár Ferenc: Portrévázlat két fotóművészről. Művelődés, 1980. május.
8 Boros Ernő: Negyedévszázados fotóklub. Szatmári Hírlap, 1987. szeptember 6.
9 BorosErnő: Fotóparádé a Károlyi kastélyban. A Hét, 1987. szeptember 3.
10 Almási Tibor: Tövisháti képek. Kisalföld, 1992. október 17.
11 Végh Balázs: Tövisháti képek. Művelődés, 1994. március.
12 sike [Sike Lajos]: Művészeti díjak a legjobbaknak. Romániai Magyar Szó, 1996. március 7.
13 BorosErnő: Tárlatmegnyitó a művelődési házban, Szatmári Friss Újság, 1996.
14 BorosErnő: Sikeres fotók, Szatmári Friss Újság,1998.
15 BorosErnő: Nagykárolyi fotóművész a nagyváradi fotóklub tavalyi legjobbjai között, Szatmári Friss Újság, 2001. december.
16 BorosErnő: Kádár Ferenc és Vénig László közös könyve. Szatmári Friss Újság, 2002. március 9.
17 BorosErnő: Vénig László 1000 dollárt nyert a Legszebb öröm a söröm című országos fotópályázaton. Szatmári Friss Újság, 2002. december 6.
18 BorosErnő. Szatmári Friss Újság, 2003. augusztus 14.
19 BorosErnő: Nagykároly Tiszteletbeli Brazil Fotóművésze. Szatmári Friss Újság, 2003. október 6.
20 Nagykároly és Vidéke, 2005. október.
21 Kiállítás-megnyitó és fotóalbum-bemutató. Nagykároly és Vidéke, 2007. június 14.
22 Nagykároly és Vidéke, 2008. szeptember 4.
23 BorosErnő: Vénig László a Romániai Fotóművészek Szövetsége Kiváló Művésze. Nagykároly és Vidéke, 2010. február 11.
24 Boros Ernő: Képekbe fogalmazott gondolatok. Reggeli Újság, 2010. április 8.
25 Nagykároly és Vidéke. 2011. november 24.
26 Újabb díjazott Vénig-fotók. Nagykároly és Vidéke, 2012. augusztus 23.
27 Boros Ernő: 50 év – 50 fotó: kiállítás-megnyitó a kastélyban. Nagykároly és Vidéke, 2012. augusztus 30.
28 Vénig László fotói Oroszországban. Nagykároly és Vidéke, 2012. szeptember 20.
29 Boros Ernő. Nagykároly és Vidéke, 2012. augusztus 25.
30 Eltemettük Vénig Laci bácsit. Nagykároly és Vidéke, 2013. június 6.
31 Inmemoriam Vénig László. Nagykároly és Vidéke, 2013. november 7.
32 Post mortem életműdíj Vénig Lászlónak. Nagykároly és Vidéke, 2016. február 11.
33 Muhi Sándor: Sugárút Vénig László. https://muhisandor.com/sugarut-venig-laszlo
