Pünkösdvasárnapi kiruccanó
2026.04.24.
Tudoran Klára Lívia kiállítása
2026.04.24.

P. Buzogány Árpád

2026.04.24.

A szülőföld varázsa egy néptanító vallomásaiban

Közel kétszáz oldalas kiadvánnyal emlékeznek nagyapjukra a Ha meghalok, csillag leszek című könyv* kiadói, akik magukat a szerzőségi oldalon így tüntették fel: Kiss Károly unokái. A magyar […]

Közel kétszáz oldalas kiadvánnyal emlékeznek nagyapjukra a Ha meghalok, csillag leszek című könyv* kiadói, akik magukat a szerzőségi oldalon így tüntették fel: Kiss Károly unokái. A magyar fővárosban nyomtatott kiadvány az egykori vargyasi unitárius kántortanító emlékiratai mellett más írásait, illetve rá való emlékezéseket tartalmaz.

A könyvbe az emlékezésen kívül más írásai is belekerültek, Az iskolából kikerült ifjúság neveléséről címűt az udvarhelyköri lelkészkör 1922-ben Városfalván tartott gyűlésén olvasta fel. A munkaterv tanító és pap együtt munkálkodását feltételezi, végül a hallgatóknak figyelmébe ajánlja e gondolatot: „a sok tennivaló ne rettentsen vissza senkit az ifjúságért való munkálkodástól”, ugyanis „ezt a munkát vallásunkért, az erkölcsi világrendért, a kulturális haladás szolgálatában s a jövő nemzedék érdekében végezzük”. Megállapítása mai napig érvényes.

Az Unitárius Közlönyben Bedő Albert tanítótársáról közölt nekrológot 1943-ban. Rokoni érdeklődésre a vargyasi dalárda rövid történetét és tevékenységét foglalta össze (a kiadványban A jubiláló Vargyasi Dalárda címmel).

A következő fejezet a rá való emlékezéseket tartalmazza, már korábban közölt anyagokat: újságcikkeket, önálló munkaként megjelent könyvek részleteit.

Táblázatba foglalt életrajzi adatait az unokák köszönetnyilvánítása követi, felsorolnak mindenkit, aki a kiadvány létrejöttében közreműködött. Majd névmutató következik, valamint a tartalomjegyzék után Kiss Károly leszármazottainak családfája, a borítóra ragasztva pedig hangzóanyag-melléklet, a kántortanító kedvenc dalait énekli zenekari kísérettel, népdalokat és nótákat, a vargyasiaknak ajánlva – emlékként. A legelső nóta lehetett a jó hangú kántortanító kedvence, ennek kezdősorát emelték ki kötetcímként: „Ha meghalok, csillag leszek…” Az énekeket idős korában, 78 évesen énekelte szalagra, szöveges bevezető és 19 dal, félórányi terjedelmű időutazás, illetve egyben az idős korra is megőrződött énektehetség bizonysága.

Nagyszerű és értékelendő kezdeményezés, ha a fiatalabbak emléket állítanak felmenőiknek. Ez esetben az unokák állították össze és tették közzé a korábban már felsorolt dokumentumokat. Nem mellékes a könyvben a családtörténeti vonatkozások gazdagsága. Ám nem csupán a szűkebb rokoni körnek szánták, hanem a vargyasiak és általában a Kárpát-medencei magyarok figyelmére és érdeklődésére is számítottak.

A kéziratot korábbról ismertem, néhány éve Sztankovits Zsuzsannával megismerkedve esett szó arról, hogy a nagyapja életírásával kezdett foglalkozni. Akkor csupán annyi közöm volt hozzá, hogy az eredeti kéziratot, melynek fedőlapját színes felvételen látjuk a szöveg elején, befényképeztem, és a digitális változatot átadtam Zsuzsának. Ő aztán eljuttatta rokonaihoz, majd – szintén Székelyudvarhelyen – Fábián Andor begépelte. Anélkül, hogy hosszúra nyújtanánk a könyvvé vált kézirat történetét, a leszármazottakat foglalkoztatta az a gondolat, hogy az 1971-ben, Kiss Károly 82 éves korában lejegyzett emlékezését közzé kellene tenniük, és ez megfelelő utánajárással, több szerkesztő közreműködésével vált könyvvé.

Kiss Károly családja 1941-ben, ülve feleségével, mögöttük állva gyermekeik: Margit, Zoltán és Erzsébet

Azonban nem családi emlékezésként fogtam kézbe a könyvet, hanem a kinevezett unitárius kántortanítóként 1909–1940-es időszakban Vargyason tevékenykedő Kiss Károly népművelői munkásságának dokumentumaként. Azt rögtön hozzá kell tenni, hogy az 1940-ben saját kérésére Kolozsvárra áthelyezett okleveles tanító ott 1946-ig, nyugdíjazásáig tanított, aztán 1957-ig még mindig dolgozott, szövetkezeti pénztárosként, adminisztrátorként vagy tanítóként.

Vargyason született, és vargyasinak tartotta magát. Az énekekhez fűzött bevezetőben is szülőföldjének mondja a falut. Azt írja: „mindig vargyasinak éreztem magam, és nemcsak azért, mert életem nagy részét, ötvenkét évet, Vargyason töltöttem, hanem azért is, hogy amióta a hivatásom is hozzákötött, mindig arra törekedtem, hogy fejlesztését erőm s tehetségem szerint elősegítsem. Ezt pedig a szülőföld varázsa idézte elő bennem.” Gyönyörű és egyszerű vallomás, életútja a bizonyság arra, hogy nem költői szavak bűvölete kápráztat. Cseke Péter a Falvak Dolgozó Népe hetilapban 82 vargyasi asszony – volt tanítványok – látogatása a 82 éves Kiss Károlynál Kolozsváron címmel számolt be a falu és tanítója kapcsolattartásáról, egy 1971-es eseményről, a cikkben így fogalmaz a vargyasiak kolozsvári látogatásáról: „Egy nehéz korszakban végzett hosszas, kitartó munka elismerése, megbecsülése. Olyan munkáé, amelyik akkor össze akarta és össze is tudta fogni az egész falu népét.” Az akkor már nyugdíjas tanító könyvoldalnyi terjedelemben foglalta össze a közművelődéssel kapcsolatos tevékenységét, ebből idézünk: „előbb két-, majd három- és négyszólamú vegyes kart alakítottam. Aztán arra a belátásra jutottam: ha azt akarom, hogy ne csak énekeljünk, de minőségileg is komoly eredményt is felmutathassunk, akkor négyszólamú férfikarral kell próbálkoznom. Emellett aztán végig kitartottam és be is vált az elgondolásom. Nagy segítségemre voltak a Romániai Magyar Dalszövetség daloskönyvei. De csak a kiváló összhangzatú műveket választottam ki és tanítottam be. Ennek tulajdonítottam, hogy dalárdánk, bármerre mentünk versenyekre: Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra, Dévára, mindig nagy sikert aratott…

Tevékenységem kiterjedt a gazdakörre, ifjúsági egyesület szervezésére, hitel- és tejszövetkezet létesítésére is, de ezekre most nem szándékszom kitérni. Inkább a dalkultúra ápolását, fejlesztését szolgáló kórustevékenységgel egyenértékű falusi színjátszásról beszélnék. Mert ez anyagi hasznot is hozott a községnek, nemcsak erkölcsit.

Kezdetben az ismertebb népszínművekkel próbálkoztunk (Gyimesi vadvirág, A falu rossza, A cigány, Sárga csikó, Piros bugyelláris, A csikós, A tolonc, A bor), majd színművekkel (Nagymama, Noémi, A tábornok). Mivel a dalárdánk jól működött, a népszínműveknél nagy gondot fordítottunk arra, hogy azokban igazi népdalokat énekeljenek, helyesen válasszák ki és tanulják be azokat. A helybeli cigányzenekar is hozzájárult az előadások sikeréhez. Így történt később, hogy műkedvelőink már azt is óhajtották, hogy próbálkozzunk zenei darabok előadásával is. Bíztak abban, hogy megbírjuk. Ettől kezdve már operettet is láthattak, hallgathattak a vargyasiak falujukban. Rendre bemutattuk a Mágnás Miskát, a János vitézt és Az iglói diákokat. Mindeniket nyomtatott partitúrákból tanultuk be.”

Azért is érdemes figyelmesen elolvasni a fél évszázadnál régebb papírra vetett gondolatokat, melyek egy századdal korábbi gyakorlatot örökítenek meg, mert akaratlanul is feltárják, hogyan függtek össze egy falu közművelődési életében a különbözőnek tűnő tevékenységek, a dalárda, a színjátszók munkája. Persze ez mára sem változott, talán csak a körülmények: településenként általában már nem egy kézben vannak ezek.

Az emlékirat a könyv terjedelmének kb. kétharmad részét képezi, helyismereti és családtörténeti vonatkozású képes és írásos dokumentumokkal gazdagítva. (A képekből derül ki, hogy Vargyason a kántortanítói ház – a szerző és korábban édesapja szolgálati lakása – falán 1996-ban emléktáblát helyeztek el Kiss Károly emlékére.)

Rövid fejezetekben tárgyalja a tanító életének fontosabb időszakait (gyermekkor, kolozsvári tanulókora, kezdeti évek a tanügyben, kolozsvári életük), eseményeit (beköszöntés Vargyasra kinevezett kántorként, majd tanítóként, házassága, kulturális események, távozásuk Kolozsvárra stb.). A felekezeti iskolára való emlékezés, a daloskör, a templom felújítása, a papválasztás mind külön fejezetként jelenik meg az emlékiratban. Az 1918-ban véget ért világháborút követően „Mikor a hősöknek állítandó emlékművek létesítése elkezdődött, községünk az elsők között volt a vidéken az akció elkezdésében.” Összesen 104 személy neve került fel az emlékműre… Azt is megjegyzi: „Az emlékmű létesítésére szükséges pénzt községünk népe fennkölt szellemmel könnyen adta össze, nem kellett ennek nagy propaganda, ámbár jelentős összegre volt szükség.” A marosvásárhelyi Tompa József szobrászművészt bízták meg a kivitelezéssel.

Ezek és a hasonló, bár tömör, szinte szófukar megfogalmazások is rávilágítanak arra, hogyan gondolkodtak, miként éltek akkoriban a vargyasiak. A település történetének becses dokumentuma ezért Kiss Károly emlékezése, elképzelhetően sokak kezén forog a kiadvány.

A kántortanítói lak, Kiss Károly szülőháza. Ilkei Árpád felvétele

Nem mellékes az sem, hogy későbbi korokba bepillantást engedve az egykori vargyasi iskolaigazgató, Szécsi Antal Egy pedagógus életútja címen adta közre terjedelmes emlékezését (2007), ennek második, bővített kiadása is megjelent (Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2014.), később a község ismert szülöttjéről írt életrajzot („Maga-felejtő sorsunk halk tudója…” Borbáth Károly élete és munkássága. Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Székelyudvarhely, 2008.), később szintén tőle a baróti Tortoma Kiadó jelentette meg Borbáth Károly történész, a „lábon járó lexikon” című kiadványt. Makkai-Ilkei Ildikó, a község szülötte, bencédi unitárius lelkész és Pozsony Ferenc professzor szerkesztésében szintén a Tortoma jelentette meg az Ilkei Ferenc és családja levelezése 1915–1918 című kiadványt, a múlt század elejének értékes kordokumentumát.

Anyagi helyzetükről is feljegyezte a legfontosabbakat. Az unitárius egyházi iskolában való tanításért jóval kevesebb juttatást kapott, mint az állami iskolai tanítók, dicséretes a kitartás, ám a község éppen azt sarcolta meg ennek az állapotnak a fenntartásával, aki a legtöbbet tett érte ezen a területen… 1920 és 1931 között tartott ez az állapot, a kereset kiegészítéséért mellékállást kellett vállalnia, könyvelő és pénztáros volt egy fakitermelő vállalatnál. Úgy tűnik, apjától örökölte a szerény anyagiakkal jellemezhető indulást. Sokan tudnak arról, hogy a székely családok körében a több gyerek közül a lányokat hozománnyal állították ki, a taníttatott fiúk pedig nem örököltek a birtokból. Ez Kiss Károly családjában is hasonlóan történt, kálnoki születésű apja több testvérével hasonló helyzetben volt, a legkisebb kapta a bennvalót és a földterületeket. Őt meg édesapja betegsége (és az abból fakadó anyagi helyzet) miatt sem taníttathatták tovább, munkába kellett állnia, éppen édesapja helyében, Vargyason.

Az 1920-as impériumváltáskor Magyarországra mehetett volna tanítónő feleségével együtt, a közoktatási minisztériumban tisztviselőként dolgozó testvére elintézte nekik (tanítói állásról volt szó Pápán), ám ők mégis maradtak. A „nehezebb sorsot választottuk”, fogalmazta meg a lényeget emlékezésében.

A könyvet egy hosszabb családtörténeti rész után az Összefoglalás zárja, ebben maga nevezi emlékiratnak az emlékezést, illetve „közügyi és családi vonatkozásúnak” minősíti. Szándékát és hozzáállását egyaránt minősítik a következő szavai: „mindent, amit papírra vetve egyedüli örökhagyásképpen hátrahagyok, az ész hideg tárgyilagosságával, a szeretet melegségével írtam…”

*

Az idősek még emlegetik tanítóikat, a kitűnő felkészültségű néptanítókat, akiket joggal neveztek a települések mindeneseinek. A két világháború közötti nehéz idők fáklyavivőiről a mai ember keveset tud, mert a most élők csak azokra emlékeznek, akik ezt a hagyományt a kötelező vörös erőszak árnyékában éltették tovább. De még így is mennyi lelkes, kitartó tanító – a nemzet mindenkori napszámosa – dolgozott hétről hétre, hónapról hónapra egy-egy műsor előkészítésén úgy, hogy a kötelező propaganda leple alatt az igazi műveltséget is terjesszék! Soha nem tudunk elég hálásak lenni nekik, a népi demokrácia sokszor megalázott és gyengén fizetett tanítóinak. Én arra emlékszem, hogy a legsötétebbnek tűnő elvtársi világban, években is a nép, a falusi emberek egyik legszebb köszönete az volt, hogy ezeket az embereket, megbecsülésük jeléül, mindenki más előtt is tanító úrnak szólították. Persze nem minden pedagógust… mert nem mindenkit éreztek maguk közül valónak.

Keveset tudunk arról is, hogyan telepedett rá a hatalom a népművelésre, a közművelődésre. A nyolcvanas évek fesztiváljai már meghamisított népköltészetet vittek színpadra. Hamis volt az irány, hamis a lendület – kirakatba való. Arról meg végképp alig tudunk, hogy hány tanítói pálya tört meg emiatt, és hány tanítói család szenvedett a megszorítások, parancsok miatt.

Manapság azt mondjuk, szabad világban élünk. Akkor hát szabadjon szabadon beszélni arról is, hogyan csúszott félre a közízlés, hogyan alacsonyították a népi színjátszást, a néptáncot, a kórusmozgalmat propagandaeszközzé, a hatalom mindenen felül álló képviselői miatt hogyan utálták meg nagyon sokan a munkát, a mindenkori jólét forrását. És a sanyargatott nemzedékek fellélegzése után jó idővel is miért tűnik el a fiatalokból a szülőföld szeretete, a közösséghez való tartozás jóleső, biztonságot sugalló érzete.

Kiss Károlyéhoz hasonló vallomásokat mondanak-e ki, írnak-e le ennek a földnek a lakói? Bizonyára igen, és azokat valamikor majd az utánunk következők olvasni is fogják. A sok évszázada Erdélyben divatozó önéletírások sorába illeszkedő vargyasi vonatkozású könyvet elsősorban a tanítói hivatás megélésének módja (és minősége – tehetjük hozzá) miatt ajánlom az olvasónak, nem csupán Székelyföldön, hanem a világ bármely részén utat mutatnak Kiss Károly szavai: „…állásomat hivatásnak fogtam fel és aszerint is igyekeztem betölteni. Arra törekedtem egész életemben, hogy a nép magatartását, vele szemben, munkámmal visszafizessem.”

* Ha meghalok, csillag leszek. Kiss Károly kántortanító (1889–1975) emlékiratai. Budapest, 2019.

A szülőföld varázsa egy néptanító vallomásaiban
This website uses cookies to improve your experience. By using this website you agree to our Data Protection Policy.
Read more