„A templomsoron a hosszú, porlepte fakerítés mögötti nagy beltelken csinos, kertre nyíló verendával övezett ház áll. Az ablakokat a bevetődő napfénytől öreg zsalugáterek védik, míg a bejárathoz felvezető lépcső szélén, mint testőr áll mozdulatlanságban a két oszlop, hogy illő keretet adjon annak a visszaemlékezésnek, mely megszállja az embert akkor, ha az épület falán díszelgő márványtáblát olvassa:
„Ebben a házban töltötte utolsó estéjét Petőfi Sándor 1849. júl. 30-án. Ez a Gyárfás-kúria” – ezt írja 1934-ben, az emléktábla elhelyezése után 6 évvel a kolozsvári Ellenzék napilap kiküldött tudósítója. Bizony, 2 év múlva, 2028-ban az emléktábla 100 éves lesz.
Az elmúlt évszázadok során történtek itt fontos események, forgolódtak nagy hadfiak és diplomaták, királybírók majd főispánok, mégis Petőfi néhány, itt töltött órája teszi nemzeti jelentőségűvé e helyet.
Innen indult csillagútjára, ígérve, hogy visszatér.
Ígéretét nem szegte meg: „átröpűlve a levegőt, a végtelent”, ezer formában tér vissza: versben, dalban, szoborban, a körtefához zarándoklók szívdobbanásában, az évszázados fák márciusi rügyeiben, szeptember végi lombhullásában.
Amióta Székelykeresztúr ráeszmélt a pillanat jelentőségére, Petőfi mindent visz és felülír, az újságíró pedig nem bocsátkozik levéltárak búvárlásába, és a napi sajtó hasábjai sem történelmi, művészettörténeti vagy genealógiai fejtegetések eszköze.
A névsorolvasást tegyük meg mi, idézve szellemét azoknak, akik az elmúlt fél évezrednél is hosszabb időn át bírták, építgették, és a restaurálás során mára napfényre került díszítményekkel ékesítgették e „Nobilitaris kúriát” – kívül „szép párkányozatú és kifestett frontispiciummal”, belül a nagy palotát „cifra, festetlen cirádákkal ékesített stakaturával” – ahogyan említik 1812-ben a birtokösszeírók.
A legkorábbi kőépület létét a régészeti kutatás a 15. század végére valószínűsítette. A későbbi birtoklástörténet áttekintésében írott források segítenek:
1627 – Nyújtódi Demeter és fiai, Ferenc és Demeter, keresztúrfalvi nemesek;
1645 – Brenhidai Huszár Mátyás, I. Rákóczi György fejedelmi tanácsosa;
1676 – Huszár Borbála, a naplóíró Hídvégi Nemes János, Háromszéki főkapitány felesége, zágoni Mikes Kelemen nagyanyja;
1714 – Nemes János fia, Nemes Mátyás, a fiatfalvi kastélyt bíró Nemes Domokos testvére;
1746 – Nemes Mátyás leányai, Nemes Júlia – br. Korda Zsigmondné, és Nemes Klára – gróf Bethlen Sámuelné;
1775 – Bethlen Sámuel leánya, Bethlen Julianna – hadadi br. Wesselényi Farkasné;
1788 – Wesselényi Júlia – magyargyerőmonostori br. Kemény Lajosné;
1819 – Br. Kemény Pál és széki gróf Teleki Rákhel;
1854 – Br. Kemény Polixénia és Lécfalvi Gyárfás Domokos;
1888 – Gyárfás Endre országgyűlési képviselő és Sárosmagyarberkeszi Katona Ilona;
1930 – dr. Gyárfás Pál és Székesfehérvári Fejérváry Judit,
akik nem sejtik, hogy az évszázadokon át tartó öröklődési lánc utolsó szemei. Mivel nem született gyermekük, és Gyárfás Pál testvérei, Anna és Aladár szintén nem hagytak utódot maguk után, velük a Lécfalvi Gyárfás család ezen ága kihalt.
A kúriának nincs egyenesági örököse.
A családi sírkertben heten alusszák örök álmukat:
Kemény Polixénia – elhunyt 1886-ban; Gyárfás Domokos – 1895-ben; Gyárfás Aladár – 1908-ban; Gyárfás Malvin – 1915-ben; Gyárfás Endre – 1920-ban; Gyárfás Endréné – 1925-ben; Gyárfás Pál – 1942-ben, fiatalon, így nem érte meg az államosítást.
Özvegye, Judit egyedül küzdötte végig a kilakoltatást, megaláztatást, hónapokon át a kúria pincéjében húzta meg magát, míg feje fölül széthordták a Kemény és Gyárfás család értékeit, amelyek között Orbán János katolikus esperes és történetíró 1943-ban egy, Brandenburgi Katalin fejedelemasszony által a Gyárfások ősének, a portai követ Ferencnek ajándékozott, drágakövekkel kirakott arany karkötőt említ.
Széthordták az értékes bútorokat, festményeket, Judit asszony keleti szőnyeggyűjteményét, a családi könyv- és levéltárat. Egyedül a tágas szalonban álló zongorával nem bírtak. Szerencsénkre megmenekült, és évtizedekkel később a múzeumba került, így ma „hazatérhetett” ide, ahonnan régen a zsalugáteres, nyitott ablakokon át kiszűrődő dallamokban, a Gyárfás kisasszonyok zongorajátékában a gagyi patak túloldalán élő szomszédok, cselédek – saját elmondásuk szerint – gyakorta gyönyörködtek.
A leltár rövid: a kúria berendezéséből egy hármas ebédlőszekrényt, néhány könyvet, a zongorát és három szép albumban, több mint százötven családi fotót őriz a Molnár István Múzeum. Közülük jó néhány egészen korai, az 1860-as években, Veres Ferenc kolozsvári fotóműtermében készült.
Talán ez a legnagyobb megmaradt érték, hiszen ebből tudjuk meg például, hogy Arany János unokája, a fiatalon elhunyt Szél Piroska barátságot ápolt a Gyárfás család hölgytagjaival, minek emlékét több fénykép is őrzi.
Úgyszintén ritkaság a malomfalvi Kemény bárók családi fotóarchívuma, közte Zeyk Domokosné, Kemény Julianna és fia, Zeyk Gábor arcképe. A Gyárfás család legközelebbi rokonainak, Losonczi báró Bánffy Dezső miniszterelnöknek és családtagjainak képeit, a keresztúri főnemesi és nemesi családok, a Hallerek, Ugronok, valamint az erdélyi arisztokrácia – Telekiek, Bethlenek – számos kiválóságát is sikerült azonosítani.
A kúria mindenkori gazdái egyben a református egyház nagy patrónusai, kezdve azzal, hogy ősük, brenhidai Huszár Mátyás 1642-ben telket hasított birtokából a szomszédban felépülő református templom számára. Br. Kemény Pál, Polixéniánk apja a marosvásárhelyi református kollégium felügyelő gondnoka és bőkezű mecénása volt; Gyárfás Domokos 50 évig a székelyudvarhelyi evangélikus-református egyházmegye és kollégium főgondnoka és patrónusa volt, Gyárfás Endre pedig a keresztúri református egyház jótevője. De nemcsak a reformátusokat segítették: 1793-ban báró Korda Zsigmondné majd egy éven át látta vendégül e kúriában az épülő unitárius gimnázium idehelyezett professzorát, Abrudbányai Szabó Sámuelt, sőt egy nyílföldet is adományozott, és aranyforintokat a tanári lakás elkészítésére, amiért Szabó Sámuel hálás szívvel emlékezett meg a nemes lelkű bárónéról, aki – mint írja – „nem volt ugyan unitárius”. Az utolsó lakó, özvegy Gyárfás Pálné, végül Budapestre ment, ahol az ötvenes évek elején székelykeresztúriak felismerték egy villamoson a jegykezelőként dolgozó nagyságos asszonyt. Annak, aki valamikor a székely népművészet szolgálatába szegődött, országos vásárokra, kiállításokra hordozta a keresztúri székely asszonyok munkáit, eljuttatva azokat egészen Budapestig és a kormányzóig; saját költségén szövőtanfolyamokat rendezett, szövőiskolát indított be, felszereléseket és anyagot biztosított, hogy a székely leányoknak, asszonyoknak jövedelme legyen kezük munkája után; annak, aki minden szentestén, megnyitva a nagyebédlő szárnyas ajtaját, több mint száz szegény sorsú gyermeket látott vendégül és ajándékozott meg a gyertyáktól csillogó, mennyezetig érő karácsonyfa alatt… végül ennyi jutott.
Nagy változás, hanyatlás lehetett? Az anyagi világból nézve kétségtelenül az volt. Ismeretes, hogy a Sáromberki kastély nagyasszonya, Teleki Gemma grófnő is virágot árult Marosvásárhelyen egy Bolyai téri kapualjban, de méltósággal viselte sorsát, ahogyan Gyárfás Pálné is önérzetesen fizetett a saját gyümölcsöséből vásárolt almáért. Végül Londonba emigrált, és ott is halt meg.
2006-ban idelátogatott Székesfehérváry Fejérvári Jenő úr, Judit asszony idős unokaöccse, aki gyermekkorában sokat vakációzott itt nagynénje családjánál. Látni kívánta kedves emlékei helyszínét. Néhai Sándor Jóska bácsi idekalauzolta, és elmondása szerint megható jelenetnek volt szemtanúja. Amikor az idős vendég belépett az épületbe, sírva fakadt, és falnak támaszkodva zokogott.
A meghurcolt elődökért könnyeit hullatta, ugyanakkor írásban adta, hogy a Gyárfás családi sírkert egyetlen üres parcelláját, ahol Juditnak kellene nyugodni, gyermekkori jó ismerősének, néhai id. Sándor Józsefnek adományozza. Megtisztelő gesztus volt ez Jóska bácsi számára, aki a kúria szomszédságában élte le egész, értékes munkában töltött életét, és családi hagyományként sokat tett a Petőfi-emlékhely kialakításáért akkor is, amikor minden tiltott volt. Ő azonban nem élt a megtisztelő lehetőséggel, az adománylevelet elhelyezte a múzeum levéltárába. Ez volt a sok évszázados családi történet utolsó mozzanata. Lezárult, de mi őrizzük és továbbadjuk emléküket.
Az épület, a tágas park, a Petőfi körtefa, amelynek törzsét a már idézett Orbán János történetíró szerint a Gyárfás család marhavérrel locsolgatta, hogy tovább éljen – nem gazdátlan és nem elhagyatott. Láthatjuk, a legjobb kezekbe került. Felújításával az erdélyi nemesi kúriák egyik gyöngyszeme lett, tele történetekkel és a keresztúri Petőfi-kultusz által hozzáadott felbecsülhetetlen nemzeti értékével.
A kúria ma Székelykeresztúr városé. Jóllehet, a mostanit megelőző állapota korántsem volt olyan „elhagyatott és romladozott”, mint amilyennek az 1805-ös Conscriptio leírta, a kúria szemet gyönyörködtető, mai külleme a Gyárfás Endre nagybirtokosnak tulajdonított, 1888-as nagyjavítás utáni állapotát idézi, amint az írva is van a bejárat fölötti kőtáblán.
A kúria egykori, fél évezreden át volt tulajdonosai maguk is boldogan adományozták volna közcélra, nem kényszerből, hanem a közjóra való törekvésből indíttatva. Legtöbbjük életét a mecénáskodás, javaik szétosztása, a nemzet felemelkedése és naggyá tétele érdekében tett megannyi nemes cselekedet és erőfeszítés töltötte ki.
Mindezekért: „Tisztelet és hála a nemes jótevőknek.”
„Honor et gratia nobilibus benefactoribus.”
(Elhangzott Székelykeresztúron, 2026. május 24-én, a Gyárfás-kúria újraavatóján.)
(Borítókép: Székelykeresztúr Polgármesteri Hivatalának Facebook-oldala)
