A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Pár éve az Irma hurrikán szinte mindent elsöpört, ami az útjába került. Az erős, vastag törzsű fákat kitépte a helyükről, egy azonban végig talpon maradt. A trójai hős után Hektórra keresztelt hajlékony pálma átvészelte az orkánt, majd újra felegyenesedett. Ez a páratlan rugalmasság és rátermettség az, amit a finnek sisunak neveznek.
A legboldogabb országok listáját már évek óta északi, skandináv országok vezetik. Ez végül is érthető, hiszen a skandináv jóléti modell alaposan kiszolgálja az emberi igények széles skáláját – a magas életszínvonal, a fejlett szociális, egészségügyi és oktatási rendszer kulcstényező a boldogság többismeretlenes egyenletrendszerében. Ugyanakkor a kollektív pszichés alapot a skandináv csoda beteljesüléséhez az északi életfilozófiák teremtették meg. A dán hygge és a svéd lagom már kiszabadult a skandináv palackból, és világ körüli útra indult: előbbi a meghittségre, a harmóniára, a társas kapcsolatok fontosságára és a lelki békére helyezi a hangsúlyt. Arra kér, hogy ne rohanj a tömeggel együtt, hanem lassíts, és éld át a már számtalanszor elmulasztott pillanatot. A lagom az arisztotelészi mértékletesség modern elképzelése: nem túl kevés, nem túl sok, azaz éppen elég. Nem dőzsölni és felhalmozni, hanem megszabadulni a feleslegtől és a sallangtól, hogy kiegyensúlyozottabbá, környezet- és éntudatosabbá, egészségesebb szemléletű halandókká válhassunk.
Az idei boldogságlista első tíz helyezettje között ismét találunk öt észak-európai államot; az első helyen évek óta az etnikailag nem skandináv finnek állnak, akik hol a svéd, hol az orosz csizma talpát szagolták évszázadokon át – azonban a kemény időkben is talpon maradtak, mára pedig „túlnőttek” sokunkon. A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket. Ott a gyermeket akkor is kiküldik játszani, ha farkasordító hideg van, hiszen csak így ismerheti meg a világot a maga valójában. A finnek nem futamodnak meg: naponta megbirkóznak a természeti elemekkel, így akár azt is mondhatnánk, hogy a sisu színtiszta törekvés. Ez a törekvés pedig maga a megtestesült élet.
A sisut ugyanakkor egy rejtett szobaként is felfoghatjuk, amelynek ajtaját csak akkor nyitjuk ki, amikor képességeinket meghaladó nehézséggel kerülünk szembe, amikor az ellenszél túl nagy, és nincs erőnk felállni a padlóról. A nagy „sisupillanatok” végül is arról szólnak, hogy amikor beüt a ménkű, akkor megfutamodunk, vagy felvesszük a kesztyűt? Mert a sisu egyfajta lelki erőtartalék is, amely az önmagunkba vetett bizalomból, a személyes meggyőződésünkből táplálkozik, így az általunk oly sokat hangoztatott balsors e felfogás szerint nem jelent mást, mint feladást és meghunyászkodást. Mert a balsors nem szerencse, hanem hozzáállás kérdése.
Tehát míg a hygge a harmóniára, a lagom a mértékletességre, addig a sisu az állhatatosságra összpontosít. Kétségtelen, hogy az ógörög életvezetési tanácsok és erkölcsi útmutatók újragondolt, 21. századhoz igazított változatait már nem délen, hanem a hideg északon kell keresnünk. Mindhárom szorosan összefügg, úgymond kiegészíti egymást: egy kiegyensúlyozott, céltudatos, boldog ember nélkülözhetetlen morális útravalói. Nem csoda, hogy ezek az északi életfilozófiák épp ma élik reneszánszukat, amikor a modern ember egyre inkább a (magányos) virtualitásba szorul, és lassacskán elveszíti kapcsolatát a kézzelfogható valósággal.
A sisu egy általános cselekvőközpontú hozzáállás az élet dolgaihoz, egy masszív tudatállapot, amelyben a kurázsi és a kitartás a két fő tartóoszlop. Megnyilvánulhat a családi és közösségi nevelésben, az egyenjogúság fenntartásában, a következetes gondolkodásban, a hatékony konfliktuskezelésben, a teendők elosztásában és álláspontjaink felvállalásában egyaránt. Azáltal, hogy nem hátra, hanem lehetőleg előre nézünk. Megismerni, szembeszállni, talpon maradni. A legnehezebb pillanatokban is önmagunkhoz és emberhez méltó módon élni. Elfogadni, hogy egyetlen nekifutásból nem lehet felfutni a hegy tetejére, ugyanakkor a következő lépést akkor is megtesszük, amikor már minden porcikánkkal úgy érezzük, hogy kész, nem bírjuk tovább.
