A diktatúra ellen bátran fellépő erdélyi fiatalok emlékére
„Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!” (József Attila)
A Vörös Hadsereg 1944. augusztus 23-án áttörte a német–román állásokat Jászvásárnál (Iași). A román király fegyverszünetet kért, majd gyorsan átállt a szovjet oldalra, hadat üzent Németországnak, és ezzel Magyarországnak is. Az ukrán front Dél-Erdély felől nyomult előre, a románok Észak-Erdélyben felszabadítóként üdvözölték a szovjet katonákat. A magyar hadsereg kivonult a térségből. Együttműködőként hirtelen felbukkant az a néhány száz kommunista, akik – felismerve a „történelmi szerepet”, amely rájuk várhat, ha okosan viselkednek – csatlakoztak a „felszabadítókhoz”, és a létszámuk természetesen hamar megsokszorozódott. Az új ideológiát is gyorsan hivatalossá téve megszüntették az „ember ember általi kizsákmányolását”, majd 1947-től, amit lehetett, mindent államosítottak. Napirenden voltak a megfélemlítő kirakatperek és a letartóztatások, a kényszermunkatáborok gyarapodtak, a börtönök pedig teljesen megteltek. 1953-ban, Sztálin halála után mindenki várta a változást, de nem az történt, amire vártak. 1956. február végén, az SZKP (a Szovjetunió Kommunista Pártja) XX. kongresszusán a román küldöttség óvatos volt, nem tudták, most mi, ki következik. Békés „látszatkorszak” következett a román–magyar együttműködésben, kulturális kapcsolatok jöttek létre, Tamási Áron és Illyés Gyula erdélyi írókkal találkoztak, mindenki bizakodott egy baráti együttműködésben.
A magyarországi ’56-os forradalom következményei Erdély számára felmérhetetlen, fenyegető jövőt sejtettek, mert a felocsúdás után néhány héttel Romániában is megkezdődtek a retorziók: papokat, tanárokat, diákokat, munkásokat, a társadalom minden rétegéből kiemelték a magyar forradalommal együtt érzőket. A következmény teljes fizikai és kulturális megtöretés volt. Azok a fiatalok, akik 1940 táján születtek, érezték a feszültséggel, félelemmel teli korszakot, így aztán amikor Magyarországon kitört a forradalom, a szabadságért folyó harc, gondolkodás nélkül e harc mellé álltak – a román fél által mondhatni, újból hermetikusan lezárt román–magyar országhatár miatt érzelmileg, legalábbis. Köztük voltak az ekkoriban létrejött Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetének tagjai is.
Az egyeduralkodó Román (kommunista) Munkáspárt (RMP) központi lapja, a Scînteia című napilap 1956. október 30-án a szovjet „testvérlap” Pravdának azt az információt közölte, miszerint „fokozatosan érkeznek Magyarországra a horthysta katonatisztek, azok a magyar katonák és tisztek, akik a hitleri hadseregben szolgáltak.” A lap Nagy Imrét és kormányát durván támadta azért, mert ki akartak szállni a Varsói Szerződésből. (Ekkor tartóztatták le Bukarestben a még diák Paul Gomát, a későbbi, Ceaușescu regnálása alatti ismert békeaktivistát, akit a pártfőtitkári rezsim külföldi fellépésre kiutasított az országból – végül ez mentette meg Goma életét.) A bukaresti utcákon, az üzletekben, a villamosokon hangosan tárgyalták az emberek a magyarországi eseményeket, minduntalan hozzáfűzve: „Na és nem vagyunk mi is ugyanolyan helyzetben, mint a magyarok?”
Bukarest részéről egyenesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, a „kremlinista” sietett az oroszok segítségére, a jutalom pedig az volt, hogy 1956 decemberében a szovjetek 270 millió rubeles kölcsönt nyújtottak a román vegyipar fejlesztésére. A főtitkár már novemberben a hithű kommunista Walter Roman és Mihai Beniuc, a Román Írószövetség elnöke társaságában Budapestre utazott, hogy segítsenek a magyar kádári biztonsági erők újjászervezésében. Nemsokára ők vették „gondozásukba” Snagovban Nagy Imrét és híveit, majd 1957. június 17-én az RMP magyar nyelvű központi napilapja, az Előre közölte Nagy Imre halálos ítéletét. (Okulásul?) Nem késett a jutalom sem: 1958 májusában Hruscsov kijelentette, hogy a román elvtársak megbízhatósága garanciát jelent arra, hogy az országban megőrizzék a rendet, így a szovjet csapatokat kivonják Románia területéről.
A román kommunista hatalom azért éberen figyelt, elejét akarta venni egy esetleges romániai ’56-nak, ezért egy fentről elrendelt vadászat vette kezdetét a romániai magyar értelmiség ellen azzal a váddal, hogy Erdélyt ki akarják szakítani „a román haza testéből”, a magyarok megbízhatatlanok. Ki kell zárni a magyarországi híreket a sajtóból! – mondták akkoriban sokan.
Bihar tartomány pártbizottságának Nagyváradon megjelenő napilapja, a Fáklya 1956. október 23-án egyetlen sort sem közölt a budapesti eseményekről. Így a magyar olvasók csak később, a Szabad Európa Rádió híréből értesültek arról, hogy mi történt Budapesten: délután 15 órakor a Petőfi téren Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, a Bem-szobornál pedig már kétszázezren gyűltek össze. Október 27-én, pénteken az erdélyi magyar sajtóban ennyit adtak hírül: „Ellenforradalmi felkelés Budapesten!” – a Párt vezetősége kivárt, majd kiderült, miről mit kell közzétenniük. Végül október 31-én az olvasók megkapták a hírt: „A budapesti nagyüzemek normálisan dolgoznak, a szovjet csapatok visszatérnek a helyőrségükre. A R.N.K. (Román Népköztársaság) Vöröskeresztje segíti a magyar népet.” A román pártvezetés nyilvánosan be nem vallott célja az volt, hogy a hasonló romániai megmozdulásoknak elejét vegye, a módszer már gyakorlott volt: elhallgatás és hazug propaganda. És bár Nagyváradon, Kolozsváron, Temesváron a diákok körében már mutatkozott a nem várt hatás, a teljes romániai sajtó, ezen belül az Előre és a Fáklya továbbra is hazug képet adott a budapesti eseményekről. Nem beszélt arról sem, hogy november 4-én megindult a második szovjet invázió Magyarország ellen, annak ellenére, hogy két nappal előtte a szovjet vezetőség bejelentette a csapatai kivonását az országból. A heves utcai harcokról sincs hír a romániai sajtóban, pedig a november 4-i hajnali órákban az Országházból Nagy Imre kétségbeesett üzenetet küldött a nemzethez és a világ közvéleményéhez: „…ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen…” Ezzel szemben a teljes romániai sajtó lelkesen ünnepelte a szovjet intervenciót és pocskondiázta a forradalmat és hőseit…
A Bihar tartományi pártbizottság november 21-én jelentette, hogy „elvtelen” beszélgetések zajlottak a nagyváradi 4-es számú líceum (Klasszikus Magyar Vegyes Líceum, korábban Premontrei Gimnázium1) diákjai között. A nagyváradi napilapban megjelent Dej pártfőtitkár portréjának – a bejelentő szerint – az egyik diák kiszúrta a szemét, a bizonyítékot azonban nem tudta beszolgáltatni, mert a fiúk elégették az újságot. A tizenéves diákok csak összegyűltek, és megpróbálták megváltani a világot. (Akkoriban, az új tanrend szerint, szovjet hatásra Romániában már 16 évesen érettségizhettek a diákok. Koraérett felnőttekké váltak, egyetemre mehettek, a fiúk és a lányok pedig távoli városokba kerültek otthonuktól, és minden téren helyt kellett állniuk.)
Váradhoz hasonlóan szerte Erdélyben, többek között Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Temesváron is összegyűltek a diákok, és tárgyalták a budapesti eseményeket. Az utólagos nyomozás kiderítette, hogy a diákok a Szabad Kossuth Rádiót is hallgatták. Mihályi Zoltán diákot – akinek édesapja a Szalacs faluban szolgáló református lelkész volt – azonnal ki is csapták az iskolából. A gimnázium egyik tanára, András Gusztáv október 24-én az osztályterembe lépve, könyvét becsukta, majd ezt mondta: „Ma nem ebből a könyvből tanulunk, ma a szomszédos testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” Ezután felszólította a tanulókat, hogy egyperces néma felállással emlékezzenek a szabadságért folytatott harcban elesettekre, majd ismertette a budapesti egyetemisták követeléseinek pontjait. András Gusztáv tanárt később a Securitate (a román ÁVH) őrizetbe vette, András Vince aligazgatót pedig leváltották. „Rakjuk ki a nem megfelelő tanítókat, tanárokat!” – hangzott el a tartományi pártbizottság egyik gyűlésén.
A román kommunista hatalom már december után készült a tömeges megtorlásra, megfélemlítésre, elrettentő büntetések kiszabására. 1957. január 17-én a belügyminisztérium operatív osztálya parancsba adta, hogy ellenőrzés alá kell vonni minden, ellenséges múlttal rendelkező személyt, és eljárást kell indítani ellenük. Ez volt a hírhedt 70. számú parancs, mely eldöntötte sok ezer ember további sorsát, beleértve a középiskolás, tehát még kiskorú vagy/és egyetemista diákokét is. Románia-szerte megkezdődtek a megtorlások.
1957. február 19-én Érmihályfalván, lánya esküvőjén, a templomban tartóztatták le Sass Kálmán lelkészt. A szertartást félbeszakítva, bilincsbe verve vitték el. Családja soha többé nem látta. 1958. december 2-án Szamosújváron, a börtönben kivégezték dr. Hollós István volt katonatiszttel együtt. Dr. Andrássy Ernő 68 éves orvos első fokon életfogytiglani, majd jogerősen 25 év börtönbüntetést kapott Virágh Lajos biharvajdai református lelkésszel együtt, és mindkettőjüket 15 év kényszermunkára is ítélték. A politikai rabok közé került az érmelléki születésű Csiha Kálmán református lelkész is azért, mert nem jelentette fel barátját, aki egy, az ENSZ-hez titokban benyújtandó iratról beszélt neki. Az iratban Erdély helyzetének javítását kérték a világszervezettől. Csiha Kálmánt ezért 1957-ben tíz év rabságra ítélték. 1964-ben szabadult, ekkor ismerhette meg a letartóztatása után megszületett kislányát. Később Marosvásárhelyen a Gecse utcai református templom lelkésze lett, majd 1990-től 2000-ig Erdély református püspöke volt.
Az elítéltek családjaival – 31 bihari és szatmári családdal – kegyetlenül bántak el: szétszórták őket a Bărăgan pusztáin vagy a Duna menti kietlen helyeken. A Sass család is egy hosszú tehervonat utasaként tartott a meg nem nevezett hely felé. A fiatalkorú Sass Bélát, a volt váradi premontrei gimnázium diákját azonban leszedték a vonatról. Bukarestben gyorsan elítélték állam elleni izgatás vádjával, majd két és fél évre Jilaván, nehéz bűnözők között zárták be. Ezután számára is következtek a Brăilai Nagyszigeten a kényszermunka évei. Mindeközben családja a Bărăgan pusztáin, egy földbe vájt kunyhóban, a többi elhurcolt családdal együtt több éven át próbált életben maradni. A szomszéd kunyhóban ott nyomorgott Visky Ferenc református lelkész felesége hét gyermekével.
A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola diákjai már a forradalom kirobbanásának másnapján a politikai rendőrség, a Securitate célkeresztjébe kerültek. A hatóságok összeszedték azokat a diákokat, akik összeállították követeléseiket, a hét pontot. Balázs Imrét és Tirnovan Videt azonnal letartóztatták, majd hét-hét évre ítélték. A Bolyai Egyetem négy bölcsészhallgatója, aki 1956 novemberében önálló diákszövetséget alapított, és megfogalmazta annak alapszabályát – Várhegyi István, Nagy Benedek, Kelemen Kálmán és Koczka György – több évi fegyházbüntetést kapott. A magyar irodalmi tanszék három tanársegédjét, Dávid Gyulát, Lakó Elemért és Varró Jánost, valamint több hallgatót – Szilágyi Árpádot, Boros Zoltánt, Vastagh Lajost, Péterffy Irént, Bartis Ferencet és Páskándi Gézát – 1957-ben több évre ítélték. Büntetésük nagy részét kényszermunkatáborban töltötték le a Duna-deltában, illetve a Brăilai Nagyszigeten, embertelen körülmények között.
A kolozsvári teológiai egyetem több hallgatója is börtönbe került, köztük a később, 1990 után a marosvásárhelyi református Vártemplom lelkészeként szolgáló Fülöp G. Dénes, aki 1990 márciusában kitűzte a Teleki-házra a magyar nemzeti zászlót. Ekkor, 1957-ben „ütött a Bolyai Egyetem órája”: a hatalom hamarosan megszüntette a magyar egyetemet, és többségbe került a román nyelvű oktatás. Az egyetem egyik jeles oktatója, Szabédi László költő ennek nyomán öngyilkos lett. A kolozsvári egyetem jogi karán dr. Dobai Istvánt és nyolc társát az ENSZ-hez intézendő memorandum tervezetének összeállítása miatt ítélték el. Macskási Pál és Dézsi Dezső ezredes, hadbíró őrnagyok elnökletével mondhatni futószalagon szabták ki az olykor halálbüntetésig és életfogytig terjedő büntetéseket és a teljes vagyonelkobzást.
A temesvári műszaki egyetem több ezer diákját (a számot nem tudni pontosan, háromezer körül lehetett) vették időlegesen őrizetbe 1956. október 30–31-én. Egyetlen éjszakára abba a laktanyába zsúfolták be a letartóztatott diákokat, ahonnan Szeged érintésével a 33-as gépesített szovjet gárdaosztály elindult Budapestre, hogy leverje a forradalmat. A többségükben román diákok nyíltan szolidarizáltak a magyar forradalommal, így itt volt a legnagyobb megmozdulás. A fiatalok körében is előzményként szerepet játszottak a csalódások a „népi” demokráciában: az 1953-as berlini munkáslázadás, az 1956. júniusi poznańi felkelés, az 1956. októberi budapesti események, valamint a Sztálin halála utáni Hruscsov-beszéd az SZKP XX. kongresszusán az elkövetett hibákról. Mindezek azt sugallták, hogy a rendszerrel valami baj van. Hosszú vonatszerelvény vitte a temesvári diákokat Kisbecskerekre, megfélemlítés céljából, majd közülük 31 diákot és egy tanársegédet fegyház-, illetve börtönbüntetésre ítéltek. Közülük az egyetlen magyar diák, a teljesen szabályosan, előre bejelentetten megtartott október 30-i diákgyűlés társszervezője, a nagyváradi Nagy László négy év fegyházbüntetést kapott. A temesvári diáklázadás kapcsán Caius Muţiu és Teodor Stanca így emlékeztek ezekre az évekre: „Az emberek emlékeit menteni kell, amíg élnek, akárhogy emlékeznek is, hiszen ők voltak ott, ők látták, őket vallatták és kínozták, őket dolgoztatták étlen-szomjan, ők szorongtak és szenvedtek a túlzsúfolt börtöncellákban és a Duna-menti barakkokban, tehát ők élték meg és élték túl a történelmet. Senkinek sincs joga kétségbe vonni az emlékeik hitelességét még akkor sem, ha nagyon szubjektíven tálalják.”
Romániában egyébként azután kezdődött a tömeges retorzió, hogy 1958 februárjában Kádár János és Kállai Gyula egy magyar állami és pártküldöttség élén Romániában többnapos látogatáson vett részt. Felszólalásaikban Kádár és Kállai is azt hangoztatták, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben, s hogy – korabeli szóhasználat szerint – a nemzetiségi kérdés megnyugtató módon rendezett, tehát minden rendben van. Ezt a román vezetés úgy értelmezte, hogy Budapest „levette kezét” az erdélyi magyarságról, következésképpen szabad kezet kapott. Még abban az évben, júniusban „az ideiglenesen Romániában tartózkodó” szovjet katonai egységek elhagyták az országot, ezzel eljött Bukarest ideje: még nagyobb önállóságra tett szert, a román állam- és pártvezetés elérkezettnek látta a pillanatot, hogy a jogait követelő magyarságot végleg megtörje. Hamarosan megszüntették a Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez az erdélyi magyar megyék tartoztak, köztük a teljes Székelyföld, majd kialakították az immár több román terület csatolásával román többségű Maros-Magyar Autonóm Tartományt.
Most már megkezdődhettek a monstre koncepciós perek. Például a Szoboszlay-perben2 11 halálos ítéletet hoztak, ebből tízet végre is hajtottak. A Brassóban 1956. november 4-én fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség perében 79 vádlottra összesen 1129 év szabadságvesztést osztottak ki. Ezekben a perekben is Macskási Pál volt a tanács bírója, aki szabólegényből vált hadbíróvá.
A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete (SZVISZ) középiskolás fiatalokból állt. A diákok csak így beszéltek magukról: Szabadságra Vágyó Ifjak, a „szervezet” szót nem ők, hanem a Securitate tette hozzá, hogy büntethető, szervezett akciót kreáljanak belőle. Ellenük az volt a vád, hogy a 13–16 éves diákok egy Romániában nem létező forradalmat robbantottak ki, ezt torolta meg az éber elhárítás. Amikor 1960-ban megkezdődött a letartóztatásuk, ők már kikerültek a középiskolából (de még nagyon fiatalon, hiszen 16 évesen már túl is voltak az érettségin), és az ország különböző városaiban éltek, tanultak, dolgoztak, a Securitaténak pár nap alatt mégis sikerült őket összeszednie. Elsőként Ráska Gyula és Takács Ferenc került bíróság elé, akik tiltott határátkelést követtek el a román–jugoszláv határon, ezután már következtek a többiek, a SZVISZ tagjai.
A sepsiszentgyörgyi mikós diákokból verbuválódott Székely Ifjak Társasága (SZIT) tagjait úgy tartóztatták le, hogy amikor 1958. március 14-én este, titokban koszorút helyeztek volna el az 1848/49-es háromszéki önvédelmi harc emlékművének talapzatán, de a lesben álló szekusok lecsaptak rájuk.
A pereket a kolozsvári katonai törvényszék kihelyezett tárgyalásain folytatták le Nagyváradon és Marosvásárhelyen, úgynevezett „nyilvános” tárgyalásokon. Ez azt jelentette, hogy a szülők részt vehettek a tárgyaláson, de tulajdonképpen az egész procedúrát elrettentésül is szánták a szabadon élőknek. A vizsgálati fogság alatt a kihallgatások eszköztárába tartoztak a fenyegetések és a verések is. A magyar diákok nem tudtak jól románul, nagyon sok esetben nem is értették, hogy mi szerepel az aláírásra eléjük tett kihallgatási jegyzőkönyvben. A lesoványodott, reményvesztett fiatalokban nem az éhezés és a verés hagyott mély nyomokat, hanem a kiszolgáltatottság, a megalázottság, az, ahogyan velük beszéltek.
„Na, mondd csak meg, kié Erdély?” – kérdezte Jonas Alexandru vallatótiszt a SZVISZ tagjaitól, aztán puhításul jöhetett a verés. A katonai vérbíró itt is Macskási Pál, a vád pedig a szokásos volt: ezek a fiatalok Erdélyt Magyarországhoz akarták csatolni, és meg akarták dönteni a Román Népköztársaság demokratikus rendszerét. A tárgyaláson jelen lévő szülők semmilyen kapcsolatot nem tarthattak gyermekeikkel, az általuk benyújtott fellebbezési kérelmeket a bírák elutasították. (A SZVISZ-perben elítélt egykori diák, Török László, aki megjárta a Duna-delta kényszermunkatáborait, később felidézve meghurcolását, elmondta, hogy szülei hat hónap után sem tudták, hol van, és az elnöki kegyelemmel való szabadulása, 1964 után is egészen 1989-ig a Securitate megfigyelése alatt állt.)
A kihallgatás, a SZVISZ-per hosszan tartott, és összesen 259 személyt érintett. Az ítéletek aránytalanul súlyosak voltak: 60 személy összesen 578 évet kapott. Ezekben a nehéz hónapokban a börtönben tanáraik, Kun József és András Ágoston, valamint bebörtönzött román értelmiségiek tartották a fiúkban a lelket. Kun József tanár azért kapott 25 év börtönt, mert azt találta mondani, hogy „Sztálin nem zseni”. Az ítéletek után többségük munkatáborba került. Ilyen volt a Brăilai Nagysziget és Periprava (a Duna Kilija ágán, egy nehezen megközelíthető, kétszáz lakosú halászfalu, közel a folyam Fekete-tengeri beömléséhez), ahol gátat építettek, nádat vágtak, a tüdővész, a vérhas és a sárgaság gyakori volt. Nehéz, emberpróbáló volt a napi 12–14 órás munka, de lehetőségük volt a beszélgetésre, tanulásra, kisebb csoportok alakultak ki, szabályos „szabadoktatás” folyt: a már évek óta ott raboskodó egyetemi tanárok, írók, politikusok, papok sok ismerettel gazdagították őket. Sokszor Páskándi Géza talicskázás közben „írt” verseit memorizálták a Duna-deltában, vagy Lakó Elemér egyetemi tanár nyelvészeti előadásait hallgatták a barakkban.
Tanáraikat már korábban letartóztatták. András Ágoston (1914–2000) magyar–francia szakos tanár, a legendás Öcsi bácsi3 1958 novemberében már a kolozsvári Katonai Törvényszék előtt állt, és 18 évre ítélték. Megjárta a Brăilai Nagysziget kényszermunkatáborát, majd éveket töltött a szamosújvári börtönben. 1964-ben szabadult, munkásként helyezkedett el Nagyváradon. 1990-ben a Váradon megalakult Sulyok István Főiskola egyik megszervezője, majd óraadó tanára volt.
Unokatestvére, András Gusztáv (1906–1988) hajdani szerzetes tanár, majd a váradi 4-es számú líceum történelemtanára azért kapott 7 év börtönt, mert 1956 őszén arra kérte az egyik osztályt, hogy emlékezzenek meg magyar testvéreikről, akik akkor nagy bajban voltak.
A tanárok és a diákok elleni per „igazolta” a kormány későbbi döntését, a Bolyai Egyetem magyarnyelvűségének megszüntetését, valamint az országban a csupán magyar oktatási nyelvű gimnáziumok felszámolását. A magyar tanárok anélkül, hogy tudták volna, bűnösök voltak a párt szemében, mert a tananyagból, főleg a hozzáfűzött elemzésekből nem a hivatalos kánon szándékai derültek ki.
Ma már nevetségesnek tűnő indokkal ítéltek el embereket. Dávid Gyulát, a kolozsvári egyetem fiatal tanársegédét például a Házsongárdi temetőben tartott gyertyagyújtásért, az egyetemi oktatóknak figyelmeztetésül, másokat pedig a fehéregyházi Petőfi-emlékművön elhelyezett virág miatt. Valószínű, hogy az írói pályáját éppen csak elkezdő Páskándi Gézára kirótt büntetést is az erdélyi magyar íróknak szánták figyelmeztetésül.
Ha megrajzolhatnánk 1956 erdélyi térképét, felkerülne rá Székelyföld, a Bánság, Partium, Szilágyság, és odaírhatnánk az egyszerű emberek nevét, középiskolás diákokét, egyetemistákét, fiatal képzőművészekét, magyarokét és románokét, svábokét és szászokét, falusi földművesekét, egyetemi és egyszerű vidéki tanárokét, lelkészekét, hiszen tágabb értelemben véve ők mind együtt voltak az „erdélyi srácok”. Mindnyájan, akik túlélték a fogság megpróbáltatásait, a romániai orwelli világot, és 1963–64-ben nyugati nyomásra megadott elnöki kegyelemmel, azaz a büntetés további letöltendő részének elengedésével szabadulhattak a Duna-delta, illetve a Brăilai Nagysziget kényszermunkatáboraiból, a szamosújvári, a nagyenyedi, az Ocnele Mari-i, a jilavai és más börtönökből, megérdemlik, hogy emlékük megmaradjon a későbbi nemzedékek tudatában. Nem mellékes, hogy a politikai perekben olyanokat is előállítottak, akik nem voltak egyetlen szervezet tagjai sem, „bűnük” az volt, hogy nem jelentették fel társaikat, büntetésül megverték, megkínozták őket.
Varga Vilmos, a később ismertté vált nagyváradi színész 1956-ban 14 éves volt, társai súgták meg neki, hogy Budapesten forradalom van. Ő is bíróság elé került, a törvényszék ablakából az Ady Múzeumra láthatott, miközben sápadtan hallgatta az ítéletét: 15 év! (Eszébe jutott, hogy a szocialista realizmus tantárgyban azt tanították nekik, hogy a szeretett pártfőtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej fiatal munkásként 12 évet kapott a kapitalista bíráktól, mert sztrájkot szervezett.) A bíróságon látta viszont vasba vert tanárát, András Ágostont, aki lábaival a lánca végén egy vasgolyót húzott. Akkoriban egész Erdély tele volt megbilincselt értelmiségiekkel, munkásokkal, diákokkal. A később kiváló színész a rabságában, könyvek hiányában, rab tanáraitól és társaitól több száz verset megtanult. Később, sok év múltán ő fogalmazta meg a szabadság érzetét: „Katartikus pillanat az, amikor a szabadság földjét érinti a rongyos cipőd talpa. A mellkasodat szűknek érzed. Nincs elég hely benne, mert fojtogat valami, ami nem is öröm, inkább százszor elképzelt szabadság muzsikája. Beethoven-muzsika nagydobokkal.”
A máramarosszigeti születésű Török László, volt nagyváradi diák, maga is megjárta a Duna-delta térségében a kényszermunkatáborok mélységét. Barátaival 1956 őszén a nagyváradi Szacsvay-szobor4 előtt arról beszéltek, hogy ha Budapesten forradalom zajlik, akkor nekik is valamit tenniük kellene. Köztük volt Sass Béla osztálytársuk is, rá is nemsokára kemény évek vártak. Török László sok évtized után Pálfi József nagyváradi református lelkipásztort kérte meg, hogy az ő és felesége anyagi hozzájárulásával támogassa a váradréti református templomkertben egy emlékjel felállítását a fiatal váradi forradalmárok emlékére. A város nem feledte el hazafiságukért meghurcolt fiait. Az emlékmű áll, rajta a meghurcolt diákok neve, összesen 58 név.
Dobri János református lelkészt azért tartóztatták le, mert gyászszalagot tűzött a magyar forradalom fiatal áldozatainak emlékére. Összesen 11 évet ült le a kommunista diktatúra romániai börtöneiben. A marosújvári börtönben ötven pap volt a 104-es cellában összezárva. A 24 priccsen kettesével aludtak, nappal még leülni sem volt szabad az ágyakra. A túlélés érdekében megszervezték napjaikat, a magas intellektussal rendelkező foglyok több nyelven beszéltek, képzettségükből adódóan előadásokat tartottak egymásnak érdekes világi és egyházi témákból. Így védekeztek a lelki és fizikai fenyegetések ellen.
Péter Miklós református teológushallgatót azért ítélték el 14 év kényszermunkára, mert teológustársaival meg szerettek volna emlékezni az 1956-os magyar forradalom halottairól. Ő vásárolta meg azt a tíz méternyi gyászszalagot és az egy doboz gombostűt, amelyekből a diákok darabkákat tűztek kabátjuk hajtókájára, a forradalom áldozatai iránti tiszteletük jeléül. Letartóztatása után 28 napig volt egyedül a kolozsvári Securitate fogdájában, majd jött az ítélet. A szamosújvári börtönben írta 1963-ban az Erdélyi sírfelirat című versét: „Nem márványkőbe véste, csak homokba / az elsuttogni nem mert terveket. / Nem utcasarkon prédikált zokogva, / csak félhomályban, zárt ajtók megett. / Tettekből nem kovácsolt hős nevet / – s míg nemzedéknyi titkot rejt a por – / az átok fáján függ a föld felett / s ki tudja: Messiás volt vagy lator?” A börtönből szabadulónak így kellett imádkoznia, hogy visszatérjen az életbe: „Uram, ne engedd jobban örülnöm a szabadulásnak, mint annak, hogy te itt végig velem voltál!”
1963–64-ben külföldi nyomásra elnöki rendelettel csoportonként szabadon engedték a politikai foglyokat. Ennek hátterében az állt, hogy Románia szerette volna újra megkapni az Amerikai Egyesült Államoktól a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, az amerikai fél pedig a politikai büntetés intézményének a megszüntetését – ezzel együtt a politikai elítéltek szabadon bocsátását – szabta feltételül. Ezután csökkentek a letartóztatások, de nőttek a beszervezések, mert a pártnak tudnia kellett, ki mit csinált az országban. Általános, alanyi jogon történő rehabilitációs törvény ma sincs Romániában, az egykori politikai elítéltek egyéni kérelem alapján kérhetik azt. Azonban hatályban van az a 118/1990. számú törvény, amely az egykori politikai meghurcoltaknak és gyermekeiknek bizonyos kárpótlást nyújt. Leltár: 1956 és 1964 között Romániában 27 121 főt tartóztattak le, a börtönben a verések következtében 139 fő halt meg, 54 személyt kivégeztek.
„A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem egy egész emberiségé is.” (Szerb Antal) Talán tanulunk mi is belőle.
Felhasznált irodalom
Aniszi Kálmán: 1956 Erdélyben in Erdély. 2018/3.
Benkő Levente: „56 volt az igazi erdélyi Gulág-történet”. Főtér. 2019. március 19.
Benkő Levente – Papp Annamária – Vig Emese: Erdélyi srácok. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2018.
Kupán Árpád – Dukrét Géza: 1956 emlékezete Biharban. Partium Füzetek 45. Erdélyi Magyar Adatbank – Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság – Királyhágómelléki Református Egyházkerület – Római Katolikus Püspökség, 2006.
P. Sebők Anna: Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, 1956. Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, Budapest, 2003.
Tóth Hajnal: Ő veszített közülünk a legtöbbet. Várad, 2014. november 13.
Török László emlékei. Székelyhon, Krónika, Erdélyi Napló. 2025. december 19.
Varga Vilmos emlékezete in Reggeli Újság, Várad. 2011. október 22.
Jegyzetek
1 Az 1121-ben alapított Premontrei rend Franciaországból, Premontre-ból érkezett 1130-ban Szent László városába, Nagyváradra. A rend úgynevezett „tanítói rend” volt, feladatuk az iskolaalapítás és az oktatás volt.
2 Az ún. Szoboszlay-per tárgya a romániai magyar egyházak ellen indított hadjárata volt a kommunista rezsimnek. Összesen 288 évnyi büntetéssel sújtották a letartóztatott egyházi személyeket, 11 főt ítéltek halálra, összesen 200 ember ellen indult bírósági eljárás. Az érmellékiek perében Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt halálra ítélték, és egyszerre végezték ki dr. Hollós István háború előtti hadbíró századossal. Balaskó Vilmos református lelkészt szintén halálra ítélték, majd a büntetését életfogytiglani fegyházra változtatták.
3 Dr. András Ágoston magyar–francia szakos váradi tanár, a legendás „Öcsi bácsi” (1914–2000) még kisdiák volt, amikor Romániában megkezdték az erdélyi, partiumi magyar iskolák felszámolását. Mivel több iskola Magyarországra menekült, Gödöllőn érettségizett András Ágoston is, majd a jogi akadémia, aztán a bölcsészkar következett. Visszakerülve Nagyváradra, régi iskolájában, a „klasszikusban” tanított, egy életre megszerettette a magyar irodalmat, költészetet diákjaival, színjátszó kört is szervezett, a színdarabokkal vidékre vitték a színház szeretetét. A városban fogalom volt a neve, munkára, becsületre, szeretetre tanított, anyanyelvünk, irodalmunk, kulturális hagyományaink, egyházaink tiszteletére nevelte a diákokat. 1956 után azzal az indokkal ítélték el, hogy az ő (és tanártársai) hatására kezdtek a diákok szervezkedni. A börtönben tanártársaival tovább tanították diákjaikat, minden együttlétet felhasználva tartották bennük a lelket. Aki verset tudott, az tanította társainak, aki sokat olvasott, az olvasmányait ismertette a többiekkel. A tanár úr a Brăilai Nagyszigeten is példás emberséggel viselte sorsát, ott is „oktatott”, a szellemi táplálékot is életfontosságúnak tartotta.
4 Nagyváradon a Szacsvay Imre-szobrot, Margó Ede (másik jelentős váradi munkája a színház előtt látható Szigligeti Ede-szobor) alkotását 1907. március 15-én avatták fel, rajta a felirat: „Csak egy tollvonás volt a bűne”. Ez arra utalt, hogy Szacsvay Imre (1818–1849) volt a jegyzője az 1849-es debreceni országgyűlésnek, amely a trónfosztást kimondta. Emiatt kellett a fiatal hazafinak mártírhalált halnia. A szobor mellékalakjai egy nőalak, amely a mártíromságot jelképezte, és egy oroszlán, amely a bátorságot személyesítette meg. Ez a szobor Nagyvárad egyik legimpozánsabb köztéri szobra.
