Magyar Zoltán moldvai csángó mondakatalógusáról
Magyar Zoltán néprajztudós mondakatalógusa a magyar néprajztudomány igen fontos és szükséges tájegységi összegzése. Bármely Kárpát-medencei, magyarok lakta tájnak a mondakincse pótolhatatlan veszteség lenne, ha nem lenne feltárva. A magyar állami lét keretein évezrednyi idő óta kívül élő csángó magyarokra ez különösen illik, mert ők benső, közösségi erejükből, Istenbe vetett mély hitük által őrizték meg szellemi javaikat, amelyek szinte a gyökérzettől a koronáig a magyar világfa teljes néprajzi „anatómiáját” adják, és ezt a románsággal közös lét s az ezzel együtt járó nyelvi asszimiláció sem befolyásolhatta alapvető mértékben, bár utóbbi hatására nincsenek erre vonatkozó ismereteim. (Csak feltételezem, a magyar történeti mitológia emlékei oldódhattak fel a tudatban.) Amikor Moldvában jár az ember – nekem szerencsém volt több alkalommal is, ráadásul azokban a múlt századi években, amikor a Nyugat még nagyon mesze esett tőle mind elérhetőségét, mind kultúráját illetően –, ezt az archaikusnak tapasztalható világfa-teljességet érezhette meg a Kárpátokon túlról oda „béjövő” magyarországi ember.
A moldvai csángó mondakatalógus két kötetből áll.* Minden szaktudományos szempontot figyelembe vevő, kiváló munka, szerkezetileg is megfelel a szaktudomány minden követelményének, és természetesen a valamikori fordítás szükségességével, a nemzetközi néprajztudomány számára is értékes mű, nemcsak nekünk, honiaknak.
Az első kötet a csángó mondavilág típusait veszi sorra. A szerzőnek óriási szakmai tapasztalata van a típusok csoportosításában, szerkesztésében, hiszen több mint száz folklórkötet (mondák, népmesék stb.) fémjelzi munkásságát, és erre a tudására itt nagy szüksége is volt, mert bár adottak a tudományos szempontok, támpontok a rendszerezésre, a rendelkezésre álló csángó anyag gazdagságát nem lehetett pusztán sablonosan kategorizálni.
Vegyük sorra a típusokat: eredetmagyarázó mondák; apokrifek (népi biblikus történetek); alapítási hagyományok; történeti hagyományok; vallásos témájú mondák; bűn és bűnhődés; kincsmondák; egyéb földrajzi és történeti jellegű hagyományok; ómen (sorsmondák, előjelek); halál és halottak; túlvilágjárás; természetfeletti lények; természetfeletti tudással és képességgel rendelkező emberek; mitikus állatok és növények; egyéb hiedelmek és hiedelemtörténetek; mindennapi mágia.
A recenziónak a figyelem felkeltése is a célja, nemcsak az, hogy a tudóstársak mélyedjenek el társuk munkájában, ezért e fenti típusokból hadd emeljek ki egyet-egyet, hogy felcsillanthassam, mily nagyszerű kincsek nekünk csángó testvéreink hagyományai.
Az eredetmagyarázó mondák közül megemlítve egyet: vércseppekből és virágból teremtette Isten Évát Ádámnak.
Az apokrifek közül való, hogy a griffmadár nem volt hajlandó Noé bárkájában maradni, mondván, hogy negyven napig kibírja a levegőben, de elpusztult, mert a negyven éjszakával viszont nem számolt.
Az alapítási mondákból egy-egy fontos „hitvallás”, hogy a csángók Attila vagy Árpád népének Moldvában maradottjai.
A történeti hagyományok közül Szent László történeteit emelem ki, hiszen gyönyörűen kirajzolódik gazdag mondakincséből, hogy ő a csángók világának újjáteremtője, elűzvén a pogányságot/tatárokat. Fája a csángó világ jelképe.
A végső idők jellemzőit sokrétűen és éles képekben láttatják a csángók. Az egyik legmegdöbbentőbb, hogy ezekben az időkben a bűnös embereknek szarva nő, de befelé!
A vallásos témájú mondák közül egy számunkra nagyon kedves hagyomány, hogy a Szűzanya csíksomlyói kegyszobra Bákóból származik. A török-tatár fenyegetés miatt viszik át a hegyeken túlra, de nem tudják az ország közepére vinni, mert az ökrök Csíksomlyóra érve nem mozdulnak.
A bűn és bűnhődés hiedelmei az archaikus világkép különös emlékei. Például, „a gyümölcsoltó Boldogasszony napján ültetett fát kivágó ember keze megbénul, és a fából vér folyik mindaddig, míg teljesen ki nem szárad”. És még egy: a gyermekeit elvető asszony mellét holta után a kígyók szopják isteni büntetésképpen.
A kincsekkel kapcsolatos anyagból is egy ízelítő: ha a kincs felett kigyúló fény fehér, kék vagy aranyszínű, akkor a kincs nincs elátkozva. Ha vörös, akkor az ördögé.
A földrajzi és történeti hagyományok között nekem az egyik legkedvesebb Bosnyák Sándor egyik gyűjtése, amely gyönyörű országlátomás, nagyon szép megjelenítése az összmagyarságnak: egy ősrégi, hatalmas fa áll Brassóban, egyik ága Magyarországra, a másik Kolozsvárra, a harmadik Moldvába hajlik be.
Az ómenek (sorsmondák, előjelek) a csángók hiedelemvilágában természetes jelenvalók, mint természetfeletti képzetek. Ezek a hármas tagozódású teremtett világ egységében élnek, és a képi gondolkodásmódtól az analogikus gondolkodásmódig terjedően fejezik ki, hogy például az égen feltűnő kereszt, az álomban látott aratás, a hirtelen megnyíló égbolt tüneménye előre jelzi a közelgő háborút, veszedelmet.
Megható és akár megrendítően szép elemek vannak a csángók halottakhoz, túlvilágjárásokhoz fűződő hitvilágában! Egyet kiemelve: mikor a hozzátartozók a halál bekövetkeztét követően gyertyát gyújtanak, avval háromszor megkerülik a házat, így kísérik ki a lelket. Ez a gyertya világít neki a túlvilágra vezető hosszú úton. Továbbá a halott lelke a temetésekor vitt keresztjére száll fel, és azon marad az ítéletéig.
Nagyon bőséges a kísértetekhez, ördögökhöz, tündérekhez, démonokhoz, váltott gyerekhez, szépasszonyokhoz és más egyéb természetfeletti lényekhez fűződő csángó hagyomány, hiszen az észközpontú, modern tudományos világkép előtti örökség felér a jelenkorba. Ezeket a megszemélyesítéseket a modern ember nevezheti akár tárgyi tévedéseknek, de arra is gondoljunk, hogy a külső és benső világnak ez az archaikus egysége az egészségük fenntartásának ősi módja volt. Így szemléljük például a következőket: „a betegségdémon egy csúnya öregasszony, aki egy csontsovány lovon – amelynek háncsból vannak a lőszerszámai – jelenik meg a faluban”. „A táltos a válla mellett mindig egy galambformácska lelket lát.”
Ugyancsak a fenti gondolatokkal illethetjük a mitikus állatokra és növényekre vonatkozó tudást. Ízelítőül: a vihart/jégesőt hozó sárkány képe látható minden jégszemen.
Az egyéb hiedelmek és hiedelemtörténetek lényegüket tekintve ugyancsak a hagyományos világképnek szerves alkotói. Megemlítem közülük a mágikus erejű, istálló küszöbére szegezett lópatkót, amely a lovak kinti elkóborlását akadályozta meg. A rontással, igézéssel kapcsolatos hiedelmeknek is bőséges a tárháza. És hadd jegyezzem meg itt, nekem személyes élményeim is vannak e téren. Pusztinában egy esti családi beszélgetés alkalmával egy mentálisan nem teljesen egészséges nagylány igézett meg, erős fejfájást okozva. Kelgyeszten pedig mutattak az istállóban egy lyukas követ, amelyet akkor használnak, ha véres tejet ad tehén. Azon át fejik meg, hogy újra egészséges tejet adjon a jószág. A követ a Moldva-folyó szélén keresték.
A mondakatalógus első kötetének végén nagyon gazdag bibliográfia található. Aki szeretne elmélyedni a csángóság népi örökségében, bőven talál ott írott forrást. Ez is a kötet nagy érdeme.
Ha egy érdeklődő laikus kézbe veszi a mondakatalógus második kötetét, első látásra azt mondhatja, „ó, ez a néprajzosoknak való, nem nekem!” Részben igaza van, hiszen az anyag beillesztése az egyetemes néprajztudományba e nélkül a kötet nélkül hiányos lenne, viszont hasznosnak találhatja bárki, aki akármilyen más célból kulcsszavakra vadászik. Mondjuk, mert néptáncos, népművész, művelődésszervező, teológus, pszichológus stb., a motívumindex ugyanis ábécérendben tartalmazza a katalógus I. kötetében található összes tartalmi ismertetőt, azok jelzetei alapján. Ugyancsak a második kötet tartalmazza a konkordanciajegyzéket. Ez a kötetrész valóban elsősorban a néprajztudósok érdeklődésére tart számot. Magyar Zoltán erre vonatkozóan így ír:
„A konkordanciák jegyzéke két részre tagolódik: az első, nagyobbik alfejezetben a moldvai magyar mondakatalógus szerkezeti és logikai rendje szerint sorakoznak a vonatkozó adatok, minden esetben a nagy internacionális művek hivatkozásán keresztül jutva el a (főként európai) nemzeti vonatkozásokig, és végül a magyar párhuzamokig (a vonatkozó típusszámokat és típuscímeket is feltüntetve. … E jegyzék második része pedig elsősorban a mesekutatás számára jelenthet használható mutatót, hiszen a magyar mondai paralelek az ATU-számok szerint, azok sorrendjében is kikereshetők.”
A csángó mondakatalógus második kötetének utolsó nagy egysége kiváló rövidebb tanulmányokat tartalmaz. A teljesség igénye nélkül: a moldvai magyarság történelmét, szövegfolklórjának kutatástörténetét, a felhasznált adatbázisok ismertetését, beleértve Magyar Zoltán saját gyűjtéseit is. Továbbá kiemelem a sorból A föld teremtése és a Magyar szentek emlékezete alfejezeteket, amelyek a nagyközönség érdeklődésére leginkább számot tarthatnak. De kihagyhatatlanok, akár az olvasónak személyes élményt is jelentő A lészpedi „szent leány”, valamint a Csíksomlyóról szóló mondák a moldvai folklórban című írások. Jánó Ilona személye, a Csíksomlyóra jövő csángó zarándokok és csobotfalvi miséjük ugyanis sok magyarországi embernek jelentik a találkozást a csángósággal.
Magyar Zoltán katalógusa végén így összegez: „A Moldvai csángó mondakatalógus különlegességét növeli, hogy egy Magyarország határain kívülre került, mára javarészt a románságba asszimilálódott kis létszámú nemzeti közösség mondahagyományát ismerteti. Noha a közel 250 000 főt számláló moldvai katolikusok szinte kivétel nélkül magyar eredetűek, közülük mára már alig 40 000 ember beszéli ősei nyelvét. A kommunista »vasfüggönyök« leomlását követően Moldvában is megélénkülő folklórkutatások tehát számos tekintetben az utolsó órában történtek mind a gyorsuló ütemű nyelvi beolvadás, mind pedig a hagyományos népi kultúra eltűnése, átalakulása miatt. E kézikönyv alapját az utóbbi másfél évtized alatt kiépített adatbázis adja, amely tartalmazza a moldvai csángóktól az utóbbi kétszáz évben feljegyzett, valamint a különféle történeti forrásokban fellelt mondák megközelítőleg egészét.”
Igen, Moldvában is közeledik az elszomorítónak érzett „24. óra”. Fiataljaik tetemes része Nyugaton dolgozik a fogyasztói társadalmak dekadens világában, egy olyan világban, amelyből a szakralitás elpárolog, és pusztán a profán élet marad az ott szerzett anyagi gazdagodással, miközben a hagyományos otthoni kultúrájukból egyre erősebben szakadhatnak ki és el. Nemcsak földrajzilag, hanem a nemzedéki valóságértelmezés által is. De legyünk bizakodóak: írmagok mindig maradnak a közösségekben! Ezek egyik kifejeződése a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program pedagógusainak elhivatott küzdelme, szövetségben a csángó magyar nyelv és kultúra öntudatos képviselőivel és egyéb értelmiségijeivel. És hozzáfűzhetjük ehhez, ha Magyarországon a „25. órában” is lehet még mondát gyűjteni, mert többé-kevésbé eredeti módon vagy írott hagyomány visszaoltásával egy-egy lélek még őrzi falujában felmenői szellemi örökségét, akkor Moldvában még valamivel jobb ennél a helyzet, remélhetőleg még jó ideig.
Befejezésképpen kijelenthetem, Magyar Zoltán kétkötetes munkája életműve koronáján egy újabb aranyág! A moldvai csángók betagozódása a magyar kultúrába e műve által továbberősödött. Ezzel a mondaösszegzéssel néprajztudományunk is tovább gazdagodott, sőt, a nemzetközi folklórkutatás szintúgy bőséges forrásra lelhet benne. Egyéb más humán diszciplínáink, valamint művészeti életünk képviselői is bőséges inspirációt meríthetnek e mondakatalógus anyagából, nem beszélve arról, mily nagy értéket képvisel ez a mű a csángó értelmiségieknek. És végül, ki ne maradjanak a sorból a hagyománytisztelő és kutató érdeklődők sem, akik akár „útikönyvként” is magukkal vihetik Moldvába.
Bátran vállalom, e recenzió zárása az én személyes laudációm: bízom benne, hogy nemsokára itt lesz az ideje annak, hogy egy parlamenti díjátadó alkalmával Magyar Zoltán néprajzi munkásságáért tudományága legmagasabb elismerését kapja meg.
* Magyar Zoltán: Moldvai csángó mondakatalógus I–II. Kairosz Kiadó, Budapest, 2022.
