Bevallom, nálam két történelmi regény a nyerő, Gárdonyi Géza Láthatatlan embere és Thomas Mann tollából a József és testvérei. Minden harmadik évben előveszem őket, ha nem minden harmadik évben, hát negyedik évben biztosan. Számomra ezek vérbeli kalandregények, nem mindennapi igényességgel papírra vetve. A József és testvéreiben már csak az is a szívemet melengeti a hosszú téli estéken, hogy hányféleképpen írja le Mann a napfelkeltéket és a napnyugtákat. Ezeket helyben kétszer, háromszor elolvasom, mielőtt továbbhaladnék. Percekig ízlelgetem a szókapcsolatokat. Nemkülönben csemegézem a történetbe ágyazott történetek között, melyek segítenek a korabeli társadalom gondolkodásának megértésében. Talán még egyszer belefogok nemsokára. Jelenleg a Láthatatlan embert fejeztem be. Nyolcadik vagy kilencedik újraolvasásnak saccolnám. Szamárfülesre olvastam az Előre Kiskönyvtár puhafedelű kiadását. Egyszerűen lenyűgöző újra meg újra a hun birodalom fénykoráról olvasni a nem hétköznapi szemlélő szemszögéből.
Szerző, emelj ki egy intelligens alakot a megszokott környezetéből, és helyezd egy másik miliőbe, hadd lássuk, milyen lehetőségei vannak a boldogulásra. Ezzel meg is találtam a két történet közötti hasonlóságot. A természetes környezetből elszakított fiatalemberek, családjuk által rabszolgának eladva, koruk legnagyobb birodalmainak adminisztratív központjába kerülve kell hogy túléljenek, hogy nyelvet tanuljanak, hogy szokásokban vegyenek részt néha egyszerű szemlélőként, néha aktívan szerepet vállalva. Más a nyelv, más a vallás, a törvények, a szokások, egyszerűen más típusú a civilizáció.
Ezt tetézi esetemben a megváltozott olvasó. Mert megéltem azt az időt, mikor még a hangyás képernyőjű fekete-fehér televíziót egy-két jól irányított oldalütéssel kellett megjavítani, vagy mellette állva kézrátéttel erősíteni a kép minőségét. A szomszéd gyerekek meséltek a távirányítóról, én meg nem hittem, hogy ilyen készülék létezik. Erre most azon kapom magam, hogy Gárdonyinak néhány mondata akár mémesíthető. Mikor kezdtem el mémekben gondolkodni? Gondolok itt a hunok kötődésére a lovakhoz, amin Zéta gyakran ámuldozott. Hogy nemcsak csatában ülnek lóhátra és kápráztatják el az ellenfelet azzal, hogy vágta közben megfordulnak a nyeregben, hanem ráadásul a szabadidejük jó részét is a nyeregben töltik, a lovakon még heverésznek is, mint valami kanapén. Vajon ha kézbe veszem a József és testvéreit, szintén eszembe ötlik néhány mém az olvasás alatt? Haladok a korral, most nem elemezném, hogy jó vagy rossz irányba, vagy csak túl sokat görgettem az elmúlt időben?
Az biztos, hogy nem olvasok annyit, mint diákkoromban. Mondják, hogy a mai diákok nem tudnak írni, és hogy sokan emotikonokat, mosolygós vagy más érzelmeket kifejező sárga fejecskéket használnak jegyzetíráskor vagy felmérőíráskor. Talán változik a norma is idővel. Mert változik a társadalom. Minket nem ragadtak ki erőszakkal a régi környezetünkből, az változott nagyot a technológiának köszönhetően. Nekem még azt tanították, hogy megérjük még az ikes igék eltörlését, mert a nép, a szubkultúra alakítja a kultúrát, és nem fordítva. Erre itt állunk, mémekkel, gifekkel, emotikonokkal körülvéve. Az elmúlt húsz év változási ritmusában a bele nem születettnek is tartania kell a lépést. Hasonló eset, mint a kedvenc főhőseimé, Zétáéé s Józsefé. Zéta másodszorra önként vállalta a rabszolgaságot, József meg sorsa szerencsés fordulata ellenére rabszolga maradt élete végéig. Nekem meg, mint olvasónak, talán szükségem van a szerencsésen végződő történeteket újra- meg újraolvasni, hogy megerősödjek. Hogy tudjam, hogy én is jól úszom a változások, sorsfordulatok áradatában. Mert nem áll meg ez a változás a nyelvi kifejezések és a tartalom állandó fejlődésével. Az új világ robotok tömkelegét és automatizált hétköznapokat kínál. Ezeket meg el kell fogadni és beépíteni a mindennapokba. Na de ebbe se merülnék bele. Nem is értek hozzá, nem is ez a gondolataim lényege.
Csak megtaláltam a módját, hogy az irodalmat hasznomra fordítsam ebben az eszeveszett tempójú változásörvényben. Bátorítás és menedék is egyben az újra-újraolvasás. Az olvasásnak megvan a maga megtartó ereje. Ősszel előveszem Thomas Mannt. Addig meg keresek néhány kötetet, amit nem olvastam még. Hátha találok újabb lelkesítő sorokat.
