A Kolozsvári Szépművészeti Múzeum Erdély egyik meghatározó kulturális intézménye, amely tevékenységét az erdélyi, a román és az egyetemes művészeti örökség megőrzésének, hasznosításának és népszerűsítésének szenteli. A Kolozs Megyei Tanács fenntartásában működő múzeum állandó kiállítása, valamint tematikus időszaki tárlatai révén biztosít hozzáférést gyűjteményéhez, bemutatva a képzőművészet sokszínűségét és történeti fejlődését. Kutatási, állományvédelmi, restaurálási és kiállításszervezési tevékenysége révén a múzeum aktív szerepet vállal Kolozsvár és a tágabb társadalom kulturális életében, hozzájárulva a közönség oktatásához és inspirálásához. Célja, hogy a művészeti örökséget mindenki számára hozzáférhető, élő és dinamikus kulturális élménnyé tegye. A múzeum által gondozott gyűjtemények, valamint az intézmény nyitottsága olyan teret kínálnak a látogatóknak, ahol párbeszéd alakulhat ki hagyomány és innováció között, a kulturális örökség őrzőjének szerepe, a rendezvényszervezői feladatkör és a dinamikus kulturális közvetítői küldetés között. A múzeum támogatja a kreativitást és előmozdítja a kortárs művészet új irányzatait is: programjában rendszeresen helyet kapnak romániai, európai és nemzetközi időszaki kiállítások, amelyek gazdagítják a kulturális kínálatot és ösztönzik a művészeti párbeszédet.
Az 1951-ben alapított múzeum gyűjteménye jelentős művészeti kollekciók egyesítésével jött létre, köztük a Virgil Cioflec-gyűjtemény és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményeinek anyagából. Az állomány az évek során adományokkal, vásárlásokkal, valamint más kulturális intézményektől átvett műalkotásokkal folyamatosan gazdagodott. Az állandó kiállítás az erdélyi és a romániai képzőművészet fejlődését mutatja be a 18–19. századi vallásos festészettől és portréművészettől egészen a modern és kortárs művészetig. A bemutatott alkotók között olyan jelentős művészek szerepelnek, mint Franz Anton Bergmann, Franz Neuhauser, Mișu Popp, Theodor Aman, Nicolae Grigorescu, Ștefan Luchian, Nicolae Tonitza, Theodor Pallady és Camil Ressu. Kiemelt helyet foglal el az erdélyi képzőművészet, valamint a nagybányai művésztelep művészeti jelensége, amelyet többek között Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Nagy István, Tasso Marchini és Szolnay Sándor alkotásai képviselnek. A múzeum emellett a második világháború utáni román művészet fejlődését is bemutatja, felölelve mind a szocialista realizmus hatását tükröző alkotásokat, mind az 1960-as évektől kibontakozó modern és avantgárd művészeti törekvéseket. A nemzeti örökség mellett a múzeum jelentős európai művészeti gyűjteménnyel is rendelkezik, amelyben olyan mesterek művei találhatók, mint Luca Giordano, Carlo Dolci, Ivan Aivazovsky és Joachim von Sandrart. E gyűjtemények átfogó képet nyújtanak a különböző kulturális térségek kölcsönhatásairól, valamint arról, hogy az európai művészeti irányzatok miként formálták a képzőművészet fejlődését.
A múzeum állandó kiállítása a Bánffy-palota emeletén található tizenöt teremben kapott helyet. A tárlat a múzeum gyűjteményéből válogatott 138 festményt és 15 szobrot mutat be, átfogó képet nyújtva a látogatóknak a romániai képzőművészet fejlődéséről. A galéria jelenlegi rendezése kronológiai és stílustörténeti szempontokat követ, alkalmazkodva a múzeum gyűjteményeinek sajátosságaihoz. A kiállítási útvonal a 16. századtól a 20. századig ível, öt évszázad hazai képzőművészetét mutatja be, különös hangsúlyt fektetve az erdélyi művészeti alkotásokra, valamint a Kárpát-medence belső térségére jellemző multikulturális örökség bemutatására. A művészeti utazás a 18–19. századi erdélyi ortodox ikonok válogatásával kezdődik, amelyek mellett a Brassó megyei Székelyzsombor (Jimbor) katolikus templomának szárnyasoltára is látható. Ez a 16. század első feléből származó, a késő gótika kiemelkedő alkotása a reneszánsz hatásait is magán viseli. A kiállítás végigköveti az erdélyi művészet fejlődését a korai alkotásoktól és a 18–19. századi portréfestészet hagyományától – amelyet Franz Neuhauser, Franz Anton Bergmann és Mișu Popp művei képviselnek – egészen Nagy István és Aurel Popp expresszionista látásmódjáig. Az erdélyi művészet kibontakozását olyan alkotók művei is szemléltetik, mint Elena Popea és Pericle Capidan. Az állandó kiállítás egyúttal bemutatja azoknak a kiemelkedő román művészeknek a munkásságát is, akik a 19. századtól kezdődően meghatározó szerepet játszottak a modern román nemzeti művészet kialakulásában. A látogatók megismerhetik olyan mesterek alkotásait, mint Theodor Aman, Nicolae Grigorescu – akit akadémikus szemléletű művei mellett a barbizoni iskola hatását tükröző alkotások is képviselnek –, Ion Andreescu és Ștefan Luchian. Utóbbi a nemzeti művészeti örökség egyik leggazdagabb virágcsendélet-gyűjteményével szerepel a kiállításon. A 20. század első felének román művészetét Nicolae Tonitza, Theodor Pallady, Nicolae Dărăscu, Gheorghe Petrașcu, Francisc Șirato, Camil Ressu, Dimitrie Paciurea és Corneliu Medrea alkotásai képviselik. Műveik termékeny párbeszédet folytatnak a korabeli európai művészeti irányzatokkal, tükrözve a stílus és tematikus rokonságokat, valamint a korszak jelentős európai művészeivel fennálló közvetlen kapcsolódásokat.
A múzeum festészeti gyűjteménye átfogó képet nyújt Erdély, Románia és Európa festőművészetének fejlődéséről a 18. és a 20. század között. Az állomány az erdélyi portréfestészet, a biedermeier stílus, az akadémizmus, a romantika, a realizmus és az impresszionizmus kiemelkedő alkotásait foglalja magában, olyan művészek munkáin keresztül, mint Franz Anton Bergmann, a Neuhauser család, Barabás Miklós, Mișu Popp, Theodor Aman és Nicolae Grigorescu. A modern, a két világháború közötti, valamint a második világháború utáni romániai művészetet olyan jelentős alkotók képviselik, mint Ștefan Luchian, Theodor Pallady, Nicolae Tonitza, Gheorghe Petrașcu, Camil Ressu, Ion Țuculescu, Tasso Marchini, Elena Popea, Pericle Capidan, Szolnay Sándor, Nagy István, Alexandru Popp, Sava Henția, Aurel Ciupe, Romul Ladea, Petre Abrudan, Emil Cornea, Nagy Albert, Theodor Harșia, Vladimir Frimu, Fülöp Antal Andor, Mohy Sándor, Ioan Sima, Petru Feier, Anton Lazăr, Walter Widmann, Bene József, Aurel Popp, Letiția Muntean, Coriolan Munteanu, Nicolae Agârbiceanu, Valer Chende, Egon Marc Lövith, Constantin Lucaci, Aloisie Hora, Veceslav Melka, Carol Popp de Szathmári (Szathmáry Pap Károly), Hollósy Simon, Octavian Smigelschi, Dimitrie Cabadaief, Sabin Popp, Hans Eder és Virgil Fulicea. A gyűjtemény kiemelkedő egységét alkotja a nagybányai művésztelep öröksége, amely meghatározó szerepet játszott a modern erdélyi festészet kibontakozásában. A kollekció a második világháború utáni időszak alkotásait is magában foglalja, bemutatva egyaránt a szocialista realizmushoz kapcsolódó műveket, valamint az 1960-as évektől a kolozsvári és romániai művészeti életben kibontakozó modern és kísérletező irányzatokat. A múzeum jelentős európai festészeti gyűjteménnyel is rendelkezik, amely az olasz, francia, osztrák, német, orosz, valamint a flamand–holland festőiskolák alkotásait foglalja magában. A kollekció olyan neves mesterek műveit őrzi, mint Luca Giordano, Carlo Dolci, Ivan Aivazovsky, Angelica Kauffman és Joachim von Sandrart, érzékeltetve az európai művészeti hagyományok sokszínűségét és gazdagságát.
A múzeum grafikai gyűjteménye átfogó képet nyújt a román és az európai grafikai művészet fejlődéséről, a 18. századtól egészen a 21. századig. A gyűjtemény elsősorban adományok és vásárlások révén alakult ki, és jól tükrözi a grafikai technikák, stílusok és művészeti irányzatok sokszínűségét. Az itt őrzött alkotások nemcsak a román grafikai művészet nyelvezetének alakulását dokumentálják, hanem a különböző történelmi korszakok társadalmi és kulturális változásait is érzékeltetik. Az egyetemes grafikai gyűjtemény tovább gazdagítja ezt az örökséget az európai metszet- és rajzművészeti iskolák reprezentatív alkotásaival, elsősorban a francia, de az olasz, a német, a flamand és a holland művészet kiemelkedő példáival is. A kollekcióban olyan neves mesterek művei találhatók, mint Honoré Daumier, Théodore Géricault, Giovanni Battista Piranesi és Stefano della Bella. A Gabriel Popescu, D. Stoica, Theodor Pallady, Nicolae Tonitza, Marcel Iancu, Leon Alex, Szolnay Sándor, Hans Eder, Gheorghe Petrașcu, Iosif Iser, Anastase Demian, Nagy Imre, Hans Hermann, Popp Lajos és Gy. Szabó Béla által készített rajzok értékes betekintést nyújtanak a 20. század első felének társadalmi valóságába és szellemi légkörébe. Az elmúlt évtizedekben a múzeum grafikai gyűjteménye jelentősen gyarapodott adományok, valamint a Tribuna Graphic nemzetközi kiállítás révén. A rendezvény egymást követő kiadásai számos jelentős kortárs alkotással gazdagították a kollekciót, erősítve a múzeum nemzetközi beágyazottságát, és hozzájárulva a nemzetközi művészeti értékek integrálásához a romániai múzeumi örökségbe. A festészeti és grafikai gyűjtemény mellett a múzeum szobrászati és iparművészeti kollekcióval is rendelkezik.
A szobrászati gyűjtemény jelenleg 485 műtárgyat foglal magában, és reprezentatív képet nyújt a modern és kortárs román szobrászat fejlődéséről. Olyan meghatározó alkotók művei találhatók benne, mint Ion Jalea, Romul Ladea, Egon Mark Löwith, Corneliu Medrea, Dimitrie Paciurea, Szervátiusz Jenő és Ion Vlasiu. A gyűjtemény jól szemlélteti a román szobrászat meghatározó stiláris irányzatait és azokat a kiemelkedő alkotói teljesítményeket, amelyek e művészeti ág fejlődését alakították.
Az iparművészeti gyűjtemény jelenleg még viszonylag szerény méretű, ugyanakkor jól tükrözi e művészeti terület legfontosabb fejlődési irányait. A kollekcióban olyan alkotók művei szerepelnek, mint Arina Ailincăi, Alexandru Antik (Antik Sándor),, Doina Maria Hordovan, Ana Lupaș, Ion Minoiu és Horea Sârbu. Az együttes érzékletesen mutatja be a kortárs iparművészet kifejezési formáinak sokféleségét, valamint e művészek jelentős hozzájárulását a műfaj fejlődéséhez.
A múzeum kutatási és gyűjteményhasznosítási tevékenységének egyik kiemelt iránya a Romániai történeti avantgárdhoz kapcsolódó művek, valamint a 20. századi képzőművészet fejlődésének kutatása és bemutatása. A történeti avantgárd a modern művészet egyik leginnovatívabb és legnagyobb hatású irányzatává vált: új kifejezési formáival és művészi üzeneteivel nemcsak technikai kihívások elé állította az alkotókat, hanem új szemléletmód és gondolkodás felé is vezette őket. Bár az avantgárdot elsősorban a 20. század első évtizedeihez kapcsoljuk, gyökerei már a 19. század második felében megjelentek, amikor a művészek megkérdőjelezték az akadémikus hagyományokat, és új művészi kifejezési lehetőségeket kerestek. Ezek a változások alapozták meg azoknak a dinamikus művészeti mozgalmaknak a kialakulását, amelyek alapjaiban formálták át a művészet, a művész és a társadalom kapcsolatát. Az avantgárdot az újítás szelleme, a hagyományos minták elutasítása, a kísérletezés, az eredetiség és az alkotói szabadság jellemezte. Az olyan irányzatok, mint a kubizmus, a futurizmus, a konstruktivizmus, a szuprematizmus vagy az absztrakció újradefiniálták a 20. század művészeti nyelvezetét, a valóság hű ábrázolásától a forma, a szín és az eszme önálló vizsgálata felé fordítva a figyelmet. Romániában az avantgárd összetett kulturális és társadalmi közegben bontakozott ki, folyamatos párbeszédet folytatva Európa jelentős művészeti központjaival, miközben érzékenyen reagált a helyi társadalmi és kulturális folyamatokra is. Számos, külföldön tanult vagy alkotó Romániai művész új eszméket és vizuális megoldásokat hozott haza, amelyeket a helyi kulturális környezethez igazított. Ennek eredményeként a romaniai avantgárd az experimentális szemléletet a nemzeti kultúra és hagyomány sajátos elemeivel ötvözte, rendkívül sokszínű és eredeti alkotásokat létrehozva. A múzeum ezt a művészeti örökséget a román történeti avantgárd reprezentatív alkotásain keresztül mutatja be, amelyek egyaránt helyet kapnak az állandó és az időszaki kiállításokon. Az időszaki tárlatok az avantgárd legfontosabb irányzatait és törekvéseit ismertetik, miközben ráirányítják a figyelmet azokra a művészekre, akik meghatározó szerepet játszottak az erdélyi és a román modern művészet megújulásában. E kiállítások ugyanakkor a 20. századi román társadalom fejlődésébe is betekintést nyújtanak, hiszen a művészi kifejezés egyben tükre a mindennapi életnek, a társadalmi változásoknak és azoknak a kérdéseknek, amelyek az adott történelmi korszakban élő és alkotó művészeket foglalkoztatták. A 20. század második felében a romániai képzőművészet fejlődését alapvetően meghatározta a politikai és kulturális környezet. A kommunista időszakban az alkotói tevékenységet a szocialista realizmus és az ideológiai cenzúra befolyásolta, ami jelentősen korlátozta a művészi önkifejezés szabadságát. A hivatalos művészeti doktrínává emelt szocialista realizmus az idealizált munkás- és parasztábrázolásokat, valamint a rendszer eredményeinek dicsőítését helyezte előtérbe, a művészetet az állami ideológia szolgálatába állítva. A korlátozások megkerülése érdekében számos művész különféle alkotói stratégiákat alkalmazott: szimbólumokhoz, metaforákhoz és allegóriákhoz fordult, illetve látszólag semleges témákat – például tájképeket, csendéleteket vagy absztrakt kompozíciókat – választott. Ezek az eszközök lehetővé tették számukra, hogy bizonyos keretek között megőrizzék alkotói autonómiájukat, és műveikbe visszafogottan modern, személyes hangvételű elemeket építsenek be. Az 1960-as évektől kezdődően fokozatos, bár korlátozott nyitás figyelhető meg a modern és kortárs művészeti irányzatok felé, ami hozzájárult a képzőművészeti nyelv gazdagodásához és sokszínűbbé válásához. Az 1989-es politikai változásokat követően a román képzőművészet szabad fejlődésnek indult: a stiláris pluralizmus, a nemzetközi művészeti életbe való bekapcsolódás és az új kifejezési formák megjelenése egyaránt meghatározóvá vált. Mindezek a történeti, társadalmi és művészeti folyamatok tükröződnek a múzeum által évről évre megrendezett időszaki kiállítások koncepciójában, amelyek célja, hogy árnyalt képet nyújtsanak a 20. századi és kortárs művészet sokrétű fejlődéséről.
A múzeum kulturális és oktatási szerepvállalásának másik meghatározó pillérét a múzeumpedagógiai tevékenységek jelentik. Az interaktív és interdiszciplináris szemléletre épülő múzeumpedagógiai programok célja, hogy a múzeumlátogatást aktív tanulási élménnyé alakítsák, ösztönözve a résztvevők kíváncsiságát, kreativitását és kritikai gondolkodását. E programok túlmutatnak a formális oktatás keretein: a kulturális és művészeti örökség értékeire építve hiteles és maradandó élményt kínálnak a résztvevők számára. A különböző korosztályok és célcsoportok igényeihez igazított foglalkozások arra ösztönzik a látogatókat, hogy felfedezzék, értelmezzék és történeti, kulturális, valamint esztétikai összefüggéseiben is megértsék a műalkotásokat. Emellett közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a román képzőművészet meghatározó alkotóinak életművével és olyan reprezentatív művekkel, amelyek a romániai képzőművészet fejlődését szemléltetik. Mindez hozzájárul művészeti érzékenységük, megfigyelőkészségük, valamint a nemzeti kulturális örökség elemzésére és értelmezésére irányuló képességeik fejlesztéséhez. A múzeum múzeumpedagógiai tevékenysége mellett számos kulturális eseménynek is otthont ad, együttműködésben különböző kulturális intézményekkel és szervezetekkel. A programkínálat könyvvásárokat, filmművészeti rendezvényeket, kerekasztal-beszélgetéseket, szakmai vitákat, könyvbemutatókat, színházi előadásokat és más kulturális eseményeket foglal magában. A kiemelkedő együttműködések közé tartoznak a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) rendezvényei, a Puck Bábszínházzal közösen szervezett programok, valamint a Kolozsvári Magyar Napok és a Kolozsvári Napok eseménysorozatához kapcsolódó kulturális programok.
A múzeumnak otthont adó épület, a Bánffy-palota Erdély és Magyarország barokk építészetének egyik kiemelkedő műemléke. Története a 18. század végén kezdődött, amikor gróf Bánffy György, a későbbi erdélyi kormányzó, megbízta a Böblingenből (Württembergi Hercegség) származó, Nagyszebenben működő Johann Eberhard Blaumann építészt egy reprezentatív kolozsvári városi palota megtervezésével. A gróf ekkor az erdélyi gubernium tanácsosaként jelentős társadalmi befolyással rendelkezett, és családja számára kívánt méltó rezidenciát emelni a város központjában. A városközpont korábbi telkein 1774 és 1785 között felépült palota a késő barokk építészet kiemelkedő alkotása. Bár az évszázadok során több átalakításon ment keresztül, alapvető szerkezeti kialakítása változatlan maradt. Az épület nemcsak Kolozsvár egyik legfontosabb építészeti jelképe lett, hanem meghatározó szerepet játszott a város arculatának átalakulásában is. Megépítése ösztönzőleg hatott az arisztokrata palotaépítészet fejlődésére, és jelentősen hozzájárult Kolozsvár történelmi belvárosának 19. század eleji városképi megújulásához. Ebben fontos szerepet játszott az a politikai változás is, hogy a 18. század végén Erdély kormányzási székhelye Nagyszebenből Kolozsvárra került, Bánffy György pedig Erdély kormányzója lett. A gróf kezdeményezése mintául szolgált a város későbbi urbanisztikai fejlődéséhez.
A 19. századi metszetek és a 20. század eleji fényképek tanúsága szerint a palota nem csupán a Bánffy család reprezentatív lakóhelye volt, hanem kereskedelmi funkciókat is betöltött. Földszintjén az idők során kávéházak, vendéglők, üzletek és bankfiókok működtek. A két világháború közötti időszakban az udvarban mozit építettek, amely 1970-es lebontásáig üzemelt; ekkor az udvar visszanyerte eredeti barokk kialakítását. Az épület téglalap alaprajzú (66 × 48 méter), tágas pincével, földszinttel és emelettel rendelkezik. Az alaprajzi elrendezés megfelelt a 18. századi főúri rezidenciák követelményeinek: nemcsak a család lakótereit, hanem a személyzet kiszolgáló helyiségeit is magában foglalta. Különösen figyelemre méltó a palota pinceegyüttese, amely a déli és nyugati szárny alatt húzódik. Több közepes méretű helyiségből áll, amelyek egy több mint tíz méter hosszú, nagy belmagasságú terembe torkollnak, monumentális térélményt nyújtva. A palota főhomlokzatai a keleti és nyugati oldalon helyezkednek el, míg a hosszanti homlokfalak a szomszédos épületekhez kapcsolódnak. Az épületszárnyak közrefogják a négyszögletes díszudvart, amely keleti és nyugati kapuján keresztül közelíthető meg. A keleti homlokzat és a később emelt melléképület között található a gazdasági udvar, ahol egykor a kiszolgáló épületek és az istállók is helyet kaptak. A földszinti helyiségek viszonylag elkülönülnek egymástól, de a loggián keresztül összekapcsolódnak, ami eredetileg a személyzet közlekedését szolgálta. A 19. század közepétől a nyugati szárny földszinti helyiségeinek egy részét kereskedelmi célokra hasznosították. A nyugati oldalon, az üzlethelyiségek fölött helyezkedik el a palota reprezentatív díszszárnya. Ennek központi tere a nagy díszterem, amelyet nagyszabású ünnepségek és ceremóniák számára alakítottak ki. A terem a főerkélyre és több kisebb szalonra nyílik, amelyek protokolláris eseményeknek vagy szűkebb körű találkozóknak adtak helyet. Az oldalszárnyak emeletén a család magánlakosztályai kaptak helyet: hálószobák, könyvtárak, kisebb fogadótermek, valamint koncertterem. A helyiségek elrendezése szigorú geometriai és tengelyszimmetrikus elvek szerint történt, ami fokozza az épület reprezentatív jellegét és monumentalitását. A belső terek eleganciáját tovább erősítették az egymással szemben elhelyezett tükrök, amelyek nemcsak növelték a természetes fényt, hanem optikailag is tágították a tereket. A díszterem gazdagon tagolt stukkómennyezettel rendelkezik; az ajtók és az ablakok alsó faburkolatai fehérre festett faelemekből készültek, aranyozott stukkódíszítéssel. Mivel a kolozsvári barokk épületek többségében ritkán találhatók ilyen gazdag belső plasztikai díszítések, ezek jól tükrözik a Bánffy család kiemelkedő társadalmi rangját és anyagi lehetőségeit. A főhomlokzat központi eleme a hangsúlyos rizalit, amelyben a díszkapu helyezkedik el egy nagyméretű kapubejárattal és két gyalogos átjáróval. Az utcáról háromhajós kapualjon keresztül lehet bejutni a palotába; a középső átjárót két kisebb oldalsó folyosó kíséri. Az északi oldalon található a két irányból megközelíthető főlépcsőház. A hármas kapualj a négyzet alaprajzú, mintegy 26 méter oldalhosszúságú díszudvarba vezet, amelyet földszinten és emeleten egyaránt folyamatos árkádsor övez. A főbejárat fölött félköríves alaprajzú loggia emelkedik hét oszloppal és összefüggő kőkorláttal. Az oszlopok kompozit fejezetei hordozzák a gazdagon tagolt párkányzatot, amely fölött az attika és a loggia tetőszerkezete helyezkedik el. A nyugati tetősíktól elkülönülő loggia tetején magasodik a monumentális Bánffy-címer. A loggia mögötti homlokzatrészt négy félköríves záródású ablak tagolja, puttófejekkel díszítve. A homlokzat két oldalán szimmetrikusan elhelyezett tizenkét ablak található. A földszinti nyílások félköríves keretezést kaptak hangsúlyos zárókővel, míg az emeleti ablakok enyhén kiszélesedő, téglalap alakú kereteit középen füzér- és szalagmotívumok díszítik. Az emeleti ablakok mindegyike kis mellvédre támaszkodik. A földszinti lizénák fölött az emeleten kettős kompozit pilaszterek emelkednek, amelyek a vízszintesen tagolt párkányzatot tartják. Erre támaszkodik a barokk fonott szalagmotívummal díszített attika. A cserépfedésű tető két lejtésű, amelyet helyenként díszes padlásablakok törnek meg. Ezek félköríves keretezést, füzérdíszeket és tobozmotívumot kaptak, egyszerre betöltve dekoratív és funkcionális szerepet. Hasonló tetőablakok az udvari homlokzaton is megjelennek, eltérő díszítéssel. A gazdasági udvar felőli homlokzat – amely dongaboltozatos átjárón keresztül közelíthető meg, oldalanként két-két ajtóval, valamint a pincébe vezető lejáratokkal – jóval visszafogottabb kialakítású. A földszinten tizenhárom, az emeleten tizennégy tengely tagolja, a középrizalit kevésbé hangsúlyos, erkélyét egyszerű mellvéd díszíti. Az épület legjellegzetesebb építészeti részlete azonban a nyugati homlokzat attikája, amely a Bánffy-palota legismertebb látványeleme. Középpontjában a Bánffy család címere áll, amelyet két szárnyas griff tart. A griffek egyszerre töltenek be díszítő és heraldikai szerepet. Az attika két oldalán ókori istenségek szobrai sorakoznak, amelyeket párosával elhelyezett urnák egészítenek ki. A szoborcsoportok tudatos szimbolikus rend szerint alkotnak párokat: Mars és Pallasz Athéné, Apollón és Diana, valamint Herkules és Perszeusz a hadvezéri erényt és bölcsességet, a művészetet és vadászatot, illetve a jó győzelmét jelképezik – mindazokat az eszményeket, amelyek a 18. századi főnemesi ideál meghatározó értékei voltak.
