Siklódy Fruzsina Erzsébet festményei
Siklódy Fruzsina Erzsébet az elmúlt években készült festménysorozatát 2026. március 25. és április 17. között Burkolt jelenlétek címmel mutatta be Csíkszeredában, majd április 23. és május 20. között A hiány és a csend architektúrája címmel a szovátai Kusztos Endre Emlékház és Képzőművészeti Galériában1. A képsor sajátos világába az alábbiakban egy kiállításmegnyitó-szöveg és a művésszel készült beszélgetés alapján nyújtunk betekintést.
Siklódy Fruzsina Erzsébet 2018 és 2022 között tanult Egerben, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem festőművész szakán. Tanulmányait követően Erasmus+ ösztöndíjjal az indonéziai Yogyakarta városában működő Indonéz Művészeti Intézet tanulmányi programjában vett részt. Az ott szerzett szakmai és kulturális tapasztalatokra építve jelentkezett a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem mesterképzésére, amelyet 2022 és 2024 között sikeresen elvégzett.
Jelenleg Szovátán él és alkot. Kreatív tevékenysége több területre is kiterjed: folyamatosan fest, kiállításokon vesz részt, valamint alkotótáborokat szervez. Mesterképzésének diplomamunkájaként készült festménysorozatában gyermekkori élményeiből és emlékeiből kiindulva az államszocializmus monumentalitásra törekvő építészetének jellegzetes alkotásait dolgozza fel.
Martin Heidegger filozófiai gondolkodásában a hiány nem puszta nemlét, hanem a lét egyik módja. Ami nincs, az éppen a hiányán keresztül válik érzékelhetővé. Valaminek a távolléte ez esetben jelenlétként hat. A német filozófust kb. 20 évvel követi az egykori amerikai avantgárd zeneszerző és teoretikus John Cage, akinél a csend nem üresség, hanem a figyelem tere. A környezet válik tartalommá, a csend aktiválja a nézőt, a hiány pedig valamilyen régi sebet tép fel. A csend nem beszél, mégis valamit jelent, sőt a transzcendens jelenlét tere. A gondolattörténeti előzmények alapján értelmezve A hiány és a csend architektúrája kiállításcím olyan tereket világít meg, ahol a jelenlét nem a láthatóban, hanem az elfedésben és az elhallgatásban válik megtapasztalhatóvá. Siklódi Fruzsina képein színekkel elfedett, burkolt időrétegek sűrítik Heidegger lételméleti, Jack Derrida dekonstrukció-elméleti és Cage zenei-érzéki tapasztalatát. E képek csendje nem üresség, hanem sűrűn rétegzett tapasztalat: az alkotó párbeszédet folytat a múlt, a hiány lenyomataival, s ebben a párbeszédben a művészet a közvetítő.
A képek alapanyagát képezik az államszocializmusból hátrahagyott, betonszürke óriástömbök. Ez a matéria vagy forma olyan időbe fagyott struktúra, amely a művek energiahordozójaként vizuális és szimbolikus jelentésrétegekkel telítődik. A megjelenített brutális méretű betonépületek fizikailag jelen vannak, azonban az idők során elveszítették funkciójukat, és a létüket meghatározó ideológia is utópiává lett, így elhagyatott állapotukban a hiány megtestesítői. Mindegy, hogy gyárépület, egy víztározó vagy tömbház volt egykoron, mára agresszíven túlnőtte magát, új szintre lépett, s mint ilyen, paradox állapotok kimerevített pillanatait rögzíti.
Az alkotó az egykori társadalom és kultúra mélyrétegeit megvizsgálva azt kutatja, hogyan lehet új jelentés-összefüggést adni egy korábban már létezett jelenségnek. A lágyabb színek fóliaszerű rétegeit fátyolként vagy rácsszerkezetként viszi fel a betontömbök elcsúszó síkjaira, ezzel nem eltakarja, hanem archiválja létüket. Ily módon a kompozíciókban megjelenő, olykor brutális méretű tömbformák az anyagban rögzült múlt tapasztalataira utalnak. Nemcsak metaforák, hanem a képfelépítés alapelvei: a térbeliség, a felület és az anyag viszonya válik jelentéshordozóvá. Az egymásra épülő felületek és a kimerevített pillanatok paradox állapotot hoznak létre: a hiány egyszerre funkcionális és spirituális természetű, és párhuzamba állítható azokkal a szakrális terekkel, ahol a megőrzés gyakran együtt jár a közvetlen tapasztalat elvesztésével.
Itt a festészet elsősorban nem ábrázoló eszköz, hanem kifinomult érzéki és gondolati térként jelenik meg, amelyben az idő, a hiány és a csend architektúrájának különböző rétegeit fedi fel. A képek nem eseményeket rögzítenek, hanem időben rögzült állapotokat. Az akril felületek kialakításához az alkotó áthoz valamennyit korábbi, absztrakt művei lírai hangulatából is. Expresszív színei olykor érzelmeket közvetítenek, ám ezen túl a festészeti hagyományhoz való ambivalens szemlélet konceptuális indíttatású művészetre utal. Benne rejlik a gondolatiság, valamiféle szellemi. A hiány és a csend architektúrájának idegenségétől való félelem, a megfoghatatlan, az érthetetlen kiváltja a rácsodálkozást, egyfajta szükségletet arra, hogy kommunikáljon az érthetetlennel. Az alkotó monumentalista hatású festményeivel valamiféle szellemi dimenziót teremt a számára megfoghatatlan entitásoknak. Az így létrejövő transzcendens, metafizikai tér dimenziója számára biztonságot, békét, extázist, bizalmat jelent.
Siklódi Fruzsina múltat kereső művészete megpróbálja a társadalom és a maga számára felkutatni a lehetséges alternatívákat. Joseph Beuys nyomán elmondhatjuk, a művészet képes arra, hogy bátran és otthonosan mozogjon olyan területeken, mint az irrealitás, arra, hogy az „archaikus élet még ma is meglevő maradványai” felé lépéseket tegyen vissza úgy, hogy visszalépésével a fennállót tudja bővíteni, hogy a „régi mitikus tartalmak újból időszerűvé váljanak.” Ebben az összefüggésben Siklódi Fruzsina nem az államszocializmusból megörökölt, ideológiával átitatott építészet megértése felé tesz lépéseket, hanem éppen attól elrugaszkodva keresi a kortárs szakrális tapasztalat lehetőségeit. Képein a hiány és a csend architektúrájának mitikus tereit építi meg. Ugyanis érzi és ábrázolni képes azt a már-már megfoghatatlan lényeget, amelyet talán a látható világ mögötti, nehezen megragadható minőség szóval fejezhetünk ki a legjobban.2
A fenti gondolatok megfogalmazásához nagy segítségemre volt a csíkszeredai és a szovátai kiállításmegnyitók közötti időszakban elkészült interjú, kérdéseimre Siklódi Fruzsina Erzsébet válaszolt:
Milyen vizuális információk (hazai, magyarországi, nemzetközi) tették a legnagyobb hatást rád? Van-e olyan alkotó, akit mesterednek tekintesz?
Két kategóriába sorolnám a rám hatást gyakorló vizuális ingereket. Egyrészt vannak azok a művészek, akik emlékezetdiskurzust folytattak a szocializmus, a rendszerváltás hangulatáról, ideológiájáról. Ide sorolnám mind a mély, megrázó, mind a nosztalgikus érzéseket, mert szerintem nagyon sokrétűen lehet emlékbörzét folytatni. Anselm Kiefer, Șerban Savu, Adrian Ghenie, St. Auby Tamás – Lőrinczy „Lorrensy” Júlia: A szabadság szellemének szobra (1991), a budapesti Memento Park, Nádasdy János, Le Corbusier épülettervei, Benkő Imre fényképei, Christo. A másik kategóriába azok a művészek tartoznak, akik a betont használták alkotó anyagként: Akhoj Kasper, Hubert Kiecol, Jackie Winsor, Isa Genzken, Richard Serra.
Mikor kezdtél festeni, milyen indíttatás ösztönzött erre?
A legkorábbi gyerekkori emlékeimben is festettem. Édesapám3 szerint négyévesen 50 darabos absztrakt festménysorozatot készítettem. Nem tudom pontosan megfogalmazni ezt az érzést, de azt mondanám, hogy ez az énem és a lelkem legtisztább kommunikációs csatornája. Emiatt soha nem tudom elképzelni, hogy ne legyen jelen az életemben.
Képeid milyen formában mesélnek rólad, hogyan jelenik meg a te állásfoglalásod a brutális épületkolosszusokkal, funkciótlanná vált betontömbökkel szemben?
Ez a kapcsolat részben gyermekkori emlékekre épül. A betonrengetegek között játszottunk, és hiába hivatott maga az anyag zordságot közvetíteni, mivel az otthon fogalma ezen keretek között épült fel, és maguk az emlékek is pozitívak voltak, ezért a viszonyom ezekhez a tömbökhöz is pozitívvá vált. Emellett a hatalmas, drabális betonépületek mellett az az érzés járt át, hogy én egy apró ember vagyok ebben az óriási világban, és szükségem van egy nálam hatalmasabb erő védelmére. Ebben találtam a párhuzamot a betonépületek és a katedrálisok között. A funkciótlanságuk pedig már egy letűnt kor szellemiségével birkózik, akárcsak az emlékeink, amelyek ma már nem élnek, de meghatározzák személyiségünket és a világhoz való viszonyunkat.
Hogyan alakult a technikád, hogyan csiszolódott, voltak-e bizonytalanságaid, hogy milyen technikát, milyen festéket használj? Mi az, amit a korábbi, absztraktabb időszakodból itt hasznosítasz, s mi az, ami itt már nem működik?
Az absztrakt időszakban már érdekelt, hogy a hullámokat és rezgéseket figuratívan hogyan lehet leképezni, ekkor készült néhány videóinstallációm is. Itt a hullám mint fogalom és érzés a fóliákon keresztül, majd a becsomagolt épületek vizsgálatában csúcsosodott ki. Így vezetett el a betonépületek iránti csodálathoz. Emellett átfedést képezett a két téma között a szakrális megközelítés: mindkettőt a csendben kutatni, vagy a csendben megtalálni. Technikai közös pont az akrilfesték használata is: az absztrakt képeknél fontos szempont volt, hogy a rétegek gyorsan száradjanak, a betonépületeket ábrázoló képeknél pedig az akrilfesték matt felülete a kép előnyére válik.
Ez a képsor az önkifejezés formája, vagy egyszerre társadalomkritikát is megfogalmazol?
Mindkettő. Nagyobb arányban mondanám az önkifejezés formájának, de mivel az aktuális társadalmi folyamatok is hatnak rám, ezért elkerülhetetlen, hogy ezekre is reagáljak.
Képeid monumentalitása egyfajta kilépés a megszokottból, a képek által kifejezett dimenzió messze túllép a mindennapin, egyfajta transzcendenciát vagy egy metafizikai teret jelenítenek meg. Mit jelent számodra ez a dimenzió?
Biztonságot, békét, extázist és bizalmat. A képek dimenzióját ahhoz a hangulathoz hasonlítanám, amikor szürkületben vagy ködben egyedül kell áthaladnom egy bizonytalan közegen, és egyszerre keveredik bennem a félelem és a biztonság érzése. Tudom, hogy vigyáznak rám, és ez magabiztosságot ad a kétes körülmények között.
Képeid valóságelemeket, olykor magát a valóságot jelenítik meg, de egy szürreálisnak tűnő közegben. Miként döntesz arról, hogy hogyan jelenítsd meg ezt a közeget, hogyan alakul át egy szürke betonépület színes vízióvá?
Ami számomra nagyon izgalmas kérdéskör, az az ottlét és a nemlét problematikája. Ez egy megfoghatatlan jelenség, amely jelen van, de a létezését nem minden esetben tudatosítjuk. Ilyen módon érzékelem a betonépületeket is, amelyek ma már úgy emelkednek ki a környezetükből, hogy az teljesen eltér attól a közegtől, amelyben eredetileg létrejöttek. Van egy mondás, hogy az idő megszépíti az emlékeket – lehetséges, hogy ezekkel az épületekkel is ez történt.
A határtalan szabadság feltétele az ihletnek és a teremtő erőnek. Monumentális kompozícióid készítése közben érzel-e korlátozást ebben a szabadságban, a kompozíció fontosabb alkotóelemei, a színek és a formák létrehozásában érzékelsz-e gátló tényezőt, mi az, ami korlátozhat egy kép létrehozása közben?
A korlátokat leginkább önmagamban vélem felfedezni. A határtalanság ijesztő is tud lenni, ami gátolja a szabadság érzetét. A nagy, monumentális felület uralása adja meg számomra a szabadság érzését, ahogyan megtalálom benne, vagy kialakítom a rendszert. Emellett vannak visszatérő szimbolikus részletek, mint például a piros szín, amely általában a horizonton jelenik meg. A piros szín jelenléte a képeken időnként egyházi konnotációt hordoz, de elsősorban az elnyomó rendszer hangulatát idézi.
Maguk a betontömbök is valószínűleg a korlátjaik miatt váltak funkciótlanná. Mit gondolsz erről?
Lehetséges, érdekes felvetés. Korlátként megemlíthető a hibáinkhoz fűződő szégyenérzet vagy sajnálkozás. Sokan így viszonyulnak – vagy viszonyulunk – ehhez az időszakhoz: tagadjuk. Lehet, hogy az épületek is ennek a tagadásnak az áldozataiként kerültek jelenlegi állapotukba.
Az eluralkodó agresszív vizuális frontok közepette képeiddel milyen üzenetet fogalmazol meg a közönségednek?
Egyfajta görbe tükörként is szolgálhatnak, emlékeztetve arra, hogy mi is csak átutazóban vagyunk, akárcsak ezek az épületek. Mi is végesek vagyunk, és lehet, hogy egyszer ránk is ilyen megfoghatatlan, funkciójukat vesztett tárgyakon keresztül fognak emlékezni. Éppen ezért azt kívánom, hogy ránk olyan funkciójukat vesztett tárgyakon keresztül emlékezzenek, amelyeket valamilyen pozitív érzés itat át.
Jegyzetek
1 Kusztos Endre Emlékház és Képzőművészeti Galéria, Szováta, Gera utca 16. szám.
2 Lőrincz Ildikó: A hiány és a csend architektúrája. Elhangzott 2026. április 23-án, a szovátai Kusztos Endre Emlékház és Képzőművészeti Galériában megtartott kiállításmegnyitó eseményen.
3 Siklódi Zsolt (1966–2017) szovátai grafikus, több évig a Gyergyószárhegyi Művésztelep művészeti vezetője, a Székelyföldi Grafikai Biennálé egyik kezdeményezője, főszervezője és kurátora. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait 1997-ben. Több csoportos és egyéni kiállításon vett részt Erdélyben, Budapesten, Párizsban, Olaszországban és Angliában. 2016-ban, az 50. születésnapjára Marosvásárhelyen megszervezett rendhagyó egyéni tárlatának címe A csend arca,amelyen különböző műfajú munkáit mutatta be: nagyméretű metszetek, fotók, grafikai lapok, dúcok, fa-, kő-, bronzszobrok.
