Az Erdélyi Ferences Rendtartomány ideiglenes szétválasztása (1940–1944)
A Kisebb Testvérek Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartományának múltja a 13. századig nyúlik vissza, ugyanis a Magyar Királyság területén létező nyolc őrség egyike volt.1 A kezdeti lendület számos kolostor alapítását eredményezte.2 A reformáció viharos évei következtében majdnem megszűnt az erdélyi ferences jelenlét, csak a csíksomlyói néhány laikus testvér és szerzetes pap őrállása biztosította a ferencesek közel nyolcszáz éves folyamatos működését Erdély földjén. A rekatolizáció folyamatának elindulásával a korábban elhagyott kolostorok lassan benépesültek, sőt újabb templomok, kolostorok épültek a jövő pasztorációja érdekében. 1729. június 12-én a milánói nagykáptalan határozata – mivel a feltételeknek megfelel: azaz van minimum tizenkét helyen jelenlét, melyből hatnak kolostori jellege van – az erdélyi ferences őrséget (1640) provinciai rangra emelte, P. Csató Eleket nevezve ki első tartományfőnökének.3 Ezt követően virágzó korszakként tekinthetünk az 1750–1850 közötti időszakra, amelyet nagyszámú hivatás és kolostorok (újra) alapítása fémjelez. Azonban a korszak liberális eszméi a Rendtartomány kolostorait is elérték, sőt, egyre inkább éreztetni kezdték pusztító hatásukat. Válaszul egy következetes belső rendi reform ment végbe, P. Csiszér Elek, P. László Polikárp és P. Dávid Antal ferences atyák elkötelezett és kitartó hozzáállásának köszönhetően.4 A 20. századra megújuló Stefanita Rendtartomány mondhatni, hogy a második virágkorát kezdte élni: plébániák vezetése, templomok fenntartása, iskolákban való tanítás töltötte ki a testvérek mindennapjait. Emellett, más jellegzetes ferences pasztoráció is fémjelzi az itteni testvérek becsületét, az egyház és társadalom iránti hűséges odaadását, elsősorban a népmissziók, valamint a nyomdai szolgálat terén, amelyekben pótolhatatlan volt az erdélyi jelenlétük.
A politikai változások – világháborúk, Trianon, első, illetve második bécsi döntés – által bekövetkező határmódosulások, és azok hozadékai a ferencesek addig berendezett, jól működő mindennapjait sem kímélték.
A külső körülményekből adódó nehézségek a Román Kommunista Párt 1946-os hatalomra jutásával egyre fokozódtak, hiszen a kolostorok fokozatos kisajátításával, az intézmények államosításával, valamint a rendtagok – koholt vádak alapján történő – elítélésével szembeni fellépés nem sok eredménnyel járt.5 A Rendtartomány védőszentjének ünnepi éjszakáján 1951-ben előbb Máriaradnára gyűjtötték össze a rendi tagokat, majd az ottani kilenc hónapos tábor után a hatóságok három kolostort jelöltek meg – Dés, Esztelnek, Körösbánya – a ferencesek kényszerlakhelyéül.6 A diktatórikus államapparátus bukását követően a Rendtartomány is elkezdte magát újjászervezni. A még életben lévő tagok közösségbe való visszahívása, valamint az új tagok felvétele reményt adott a jövőre nézve. A személyi újraszervezés mellett a kisajátított ingó- és ingatlantulajdon visszaigénylése, a meglévők felújítása, közösségi célra való hasznosítása jelentett, és jelent kihívást a Rendtartomány számára mind a mai napig.
1940: Politikai, társadalmi, felekezeti kontextus
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés értelmében Magyarországhoz került vissza a trianoni békeszerződés nyomán Romániának juttatott területnek mintegy kétötöde, vagyis Észak-Erdély. Dél-Erdély – körülbelül 60 000 km² kiterjedésben – továbbra is Románia fennhatósága alatt maradt.7 Az észak-erdélyi magyar lakosság lelkes örömmel fogadta a döntést, míg a dél-erdélyi magyarság körében mély csalódottság és keserűség uralkodott el. Számukra az új helyzet a trianoni traumához hasonló csapást jelentett, hiszen ismét egy kedvezőtlen kisebbségi sors kilátásai rajzolódtak ki előttük.8 A visszacsatolt területen mintegy 2,4 millió ember élt, akiknek körülbelül a fele román anyanyelvű volt, emellett jelentős zsidó és más kisebbségi közösségek is Magyarország fennhatósága alá kerültek.9 Az 1940-es évek elején Erdélyben erősödtek az etnikai és vallási feszültségek. A magyar közösséget a területi veszteségek, a társadalmi háttérbe szorulás és a román nacionalizmus sújtotta. A második bécsi döntés következtében sokan kénytelenek voltak elhagyni otthonukat, míg a helyben maradók politikai és társadalmi nyomás alatt éltek. A zsidó közösség helyzete szintén súlyosbodott: a náci befolyás nyomán a román kormány egyre több antiszemita törvényt és rendeletet vezetett be, ami tovább fokozta a társadalmi feszültségeket.10
Romániában ekkor a királyi kormányzat formálisan még működött, de Ion Antonescu fasiszta rezsimje és az ortodox vallásra támaszkodó Vasgárda egyre nagyobb hatalmat nyert. Ennek következményeként erősödtek az antiszemita és nacionalista intézkedések, amelyek az állam és az egyház szoros együttműködésével valósultak meg.11
Az erdélyi püspökség területe, amelyen belül az obszerváns ferences rendtartomány is helyet foglal, néhány változástól eltekintve mindig a történelmi Erdély területével volt azonos. A püspökség határát nyugaton az Érchegység, keleten és délen pedig a Kárpátok hegylánca képezte, a középkorban pedig a Kraszna, Közép-Szolnok, Ugocsa és Szatmár vármegyéken kívül átmenetileg Máramaros is hozzá tartozott.12 A gyulafehérvári római katolikus egyházmegye kb. egyharmad része, 86 plébános, összesen mintegy 85 000 hívő maradt Dél-Erdélyben.13 Márton Áron püspök nem hagyta el a székhelyét, egyházmegyéjének Magyarországra került részét is Gyulafehérvárról irányította Sándor Imre helytartó révén.14 Hatáskörébe került a nagyváradi egyházmegye Romániában maradt kilenc plébániája is. A bécsi döntés utáni napokban a dél-erdélyi papjait helyben maradásra kötelezte, híveit pedig arra buzdította a püspök, hogy ne gondoljanak mindjárt a menekülésre. Márton Áron a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.15
Az Erdélyi Ferences Rendtartomány területi kettéválasztása
A továbbiakban abszolút primér forrásokra támaszkodom, levéltárakban kutatható jegyzőkönyvek, levelek, naplóbejegyzések mentén törekszem ismertetni a területi, majd az ezzel járó intézményi elválasztódást, annak külső és belső életének megszervezését, kihívásaikat, örömeiket, kudarcaikat mind intézményi, mind személyi téren. Előrebocsátom, hogy a nevek után nem fogom minden alkalommal kiírni az OFM (Ordo Fratrum Minorum), azaz a Kisebb Testvérek Rendje latin rövidítését, hiszen az minden ferences rendtagra érvényes, ellenben kiírom a vezetéknév előtt a P (ater) vagy a FR (ater) rövidítést, jelezve az adott rendtag papi vagy laikus (nem pappá szentelt szerzetes) állapotát.16 A forrásokat nem a mai helyesírási szabályoknak megfelelően közlöm, hanem a korabeli, eredeti szövegátvételt fogom alkalmazni.
A Rendtartomány Tabulája, azaz névjegyzéke szerint17 1940. augusztus 12-én, amikor elkészült a szokásos, éves helyezés, akkor az országban pontosan, fizikailag 260 rendtag azonosítható, beleértve az ifjú jelölteket (17), novíciusokat (9), terciáriusokat (2) teológusokat (21) is, valamint 101 felszentelt papot és 110 laikus testvért. Országhatáron kívül pedig 9 rendtag tartózkodott tanulmányi,18 vagy épp missziós19 szolgálata révén, ami így összesen 269 személyt jelent. Az itthon lévő rendtagok 2620 kolostorban és templomban szolgáltak, elsősorban pasztorális tevékenységet folytatva, de az iskola, nyomda-könyvkötő műhely fenntartása, vallásos, kulturális kiadványok szerkesztése és a népmissziók gyakorlata is jelen van a mindennapjaikban.
Alig 18 nap múlva, azaz augusztus 30-án mindez az állapot átalakult. Erről így ír a vajdahunyadi kolostor háztörténete, ami egyben a tárgyalt téma központi helyszíne lesz: „1940. augusztus 30-ikát gyászkeretbe foglalhatjuk. A bécsi döntés az erdélyi egyházmegyét két részre osztva, a felsőt visszaítélte az egykor elszakított Magyarországnak, a másik visszamaradt terület lakósai részben saját elhatározásukból kifolyólag, részben a nem törvényes áthelyezés következtében tömegesen hagyták el egyházközségünket. A jobb, buzgóbb és áldozatosabb híveinket elveszítettük. Több mint négyszáz katólikus hivővel apadt egyházközségünk létszáma. Főképpen a fiatalok mentek el.”21
Közben a Rendtartomány elöljárói, felismerve a politikai döntés rájuk vonatkozó következményét, azaz a provincia szó szerint kettészakad a politikai határmeghúzással (13-13 kolostor), szeptember 3-án a Rendtartomány romániai részére az addigi tartományfőnök-helyettest úgynevezett komisszárius-provinciálissá nevezték ki P. Fodor Pelbárt személyében. P. Fodor a tartományfőnöki-helyettesség mellett a vajdahunyadi közösség tagjaként teológiai tanárként22 szolgálta a rábízottakat. Ő maga nem tudott jelen lenni a kinevezésekor, mert ahogy a jegyzőkönyv írja, „a zavaros körülmények miatt nem érkezett hozzá értesítés.”23 Az ország déli részére szakadt kolostorok elöljárója tehát P. Fodor Pelbárt, tanácsosai: P. Seress Szolán tartományi definitor, novíciusok magisztere, és P. Kristó Xavér szászvárosi házfőnök lett.24 A fennálló helyzetről a Kolozsváron szolgáló tartományfőnök határozottan foglal állást: „Isten kezéből kaptuk és vegyük az eseményt! (…) Akaratom, atyai parancsom és iránymutató utasításom a lemaradó rész rendtagjainak ez: kivétel nélkül mindenki maradjon a beosztott helyén.”25 A szigorúnak tűnő elöljárói magatartás mellett kellő empátiát is kiérezni a sorokból: „Nem kívánom Kedves Testvéreim, a természetes érzést tompítani, nem tagadom le az ottmaradás nagyobbfokú áldozatosságát, sem az esetleges elvágyakozás erős megnyilatkozását, de könnyen és azonnal beláthatják, hogy egyedül ez után nem indulhatunk. Magasabb céljaink, szentebb érdekeink vannak és erősebb kötelességtudatunk kell legyen. (…) Legyen tehát mindenki nyugodt!”26
A kinevezés szövegében világosan olvasható az is, hogy az érintett dél-erdélyi kolostorok rendtagjai a definitórium által választott „Comissárius Atyát mindnyájan jogszerint és törvényesen elöljárójuknak elismerjék: neki engedelmességgel tartoznak s intézendő ügyeikkel hozzája forduljanak.”27 A kinevezett dél-erdélyi ferences elöljáró szeptember 16-án levelet ír az egyházmegye püspökének, Márton Áronnak, amelyben lényegre törően és „tisztelettel bejelenti”, hogy „szervezetei szabályaink értelmében az én gyenge vállaimra nehezedett a sulyos és felelősségteljes kötelesség, hogy a Romániában maradt tizenhárom rendházunkat kormányozzam.”28 Továbbá kéri „sziveskedjék minket atyai oltalmába venni és nekünk minden szükséges védelmet megadni, hogy a megnehezedett körülmények között is betölthessük hivatásunkat Erdély ideszakadt részében”.29 A levél záró részében tájékoztatóul írja, hogy a komisszariátus székhelye a vajdahunyadi kolostor, ami egyben a ferences teológusok főiskolájának is a helyszíne, ahol szeptember 15-én el is kezdődött az új tanév.
A továbbiakban a dél-erdélyi Komisszariátus üléseinek jegyzőkönyvét ismertetem, amely forrásként szolgál az intézmény mindennapi működésének és hivatali ügyeinek rekonstruálásához.
A dél-romániai ferences élet mindennapjai 1940 és 1945 között
A dél-romániai részre szakadt ferences kolostorok és közösségek a következő településeken voltak: Medgyes, Brassó, Kőhalom, Fogaras, Szeben, Szászsebes, Gyulafehérvár, Szászváros, Vajdahunyad, Máriaradna, Körösbánya, Déva, Vulkán (majd pedig 1942-től ideiglenesen a bélfenyéri plébániát veszik át a ferencesek).30
Mondhatni szerencsés helyzetben vagyunk a téren, hogy fennmaradt a rendi levéltárban egy kézzel írt, A4 méretű, 55 oldalt tartalmazó jegyzőkönyv, a következő címmel: „Az Erdélyi Ferences Komisszariátus Tanácsosi Gyűléseinek Jegyzőkönyve: 1940–1945”, emellett a Gyulafehérvári Érseki Levéltárban és a Magyar Nemzeti Levéltárban31 található, a témához kapcsolódó leveleket használom. Célom, hogy a források feldolgozásával – a teljesség igénye nélkül – évről évre rekonstruáljam a dél-romániai ferences élet mindennapjait az 1940–1945 közötti időszakban a nevezett forrásokra támaszkodva. A fő forrás, vagyis a jegyzőkönyv összesen 11 ülést rögzített.
Az 1940-es év történései
Miután 1940. szeptember 3-án a Kolozsváron tartott definitóriumon, az elöljárói kinevezésekkel együtt, komisszariátus alakult a Romániában maradó tartományrész számára, az első komisszariátusi jegyzőkönyvi bejegyzésre szeptember 6-án, Vajdahunyadon került sor. Tárgya szerint a már fentebb említett kinevezés felolvasása mellett a komisszariátus és tanácsosai kinevezték a titkárt P. Bálint Szalvátor teológiai tanár személyében, ezt követően pedig letették a hivatali esküt.32 A továbbiakban arról lehet olvasni, hogy „P. Fodor Pelbárt commissarius előadja nézeteit a commissariatus életéről: mindenkinek ott kell helyén maradnia, ebben az értelemben kell propagandát kifejteni, hogy mindenki vállalja a nehezebb, áldozatosabb sorsot.”33 Hozzáteszi azt is, miszerint „igen nehéz a laikus testvérek problémája a katonáskodás miatt”, de szó esik a nevelő intézetről, mint a Rendtartomány teológiájáról, amely vonatkozásában azt szorgalmazza, hogy maradjon továbbra is Vajdahunyadon, „különben nagy zavar lesz az utánpótlásban is”.34
Közben az Észak-Erdélyben, Kolozsváron maradt tartományfőnök, P. Sándor Vitális szeptember 21-én levelet írt dr. széki gróf Teleki Pál magyar miniszterelnöknek, amelyben ismertette a kialakult helyzetet, különösen annak egyik súlyos következményét, mégpedig hogy „rendi nevelőintézeteink szintén odamaradtak: újoncházunk Medgyesen, teológiai főiskolánk Vajdahunyadon”.35 Személyes hangvételű soraiban megerősíti, hogy „a Romániába eső részt is minden áron” fenn akarják tartani, hogy ez által is szolgálják „az ottani magyarság lelki és szellemi érdekeit”, de, mint hozzáteszi: „jövendőnk, utánpótlásunk s életünk mégis csak a hazai részen lehet: itt kell berendezkednünk s ujrakezdenünk.”36 Ehhez pedig, mint kiderül, az szükséges, hogy „föltétlenül” át kell helyezni az újoncházat, a filozófia és a teológia oktatást az északi részre, lehetőleg Kolozsvárra. Hozzáteszi, hogy „ehhez pedig nekünk a puszta életünkön kívül semmi anyagi lehetőségünk nincs és csak úgy sikerülhet, ha a magyar állam ebben meg fog segíteni.”37 A tartományfőnök javaslatot is tesz: két, állami kézben lévő kolozsvári intézmény épületére,38 vagy, amennyiben az ilyen jellegű segítség akadályba ütközne, akkor bizalommal kér „legalább 150.000, azaz százötvenezer pengőt erre a célra”, akár „öt évi folyósítással”.39 A kérés zárásaként a tartományfőnök mintegy hitvallást tesz: „Nagyméltóságu Miniszterelnök Úr! Akarunk élni s a küzdelmes multra épiteni erős jövőt. Kérésünkben biztat az a megnyugtató tudat, hogy annak tárgya s az államnak a Rendnek juttatott segitsége végeredményben a haza javát, a magyar nép érdekét s az ősi magyar eszmét fogja szolgálni, aminek Erdélyben a ferencesek mindig hű munkatársai voltak, ezentul is akarunk azok lenni és maradni.”40 A levél iktatásra került, azonban jelen források alapján nincs nyoma válasznak.
Érdekességképpen jegyzem meg, hogy – Balázs Ivó szakács testvér, a máriaradnai közösség egyik tagja naplót írt az 1939 és 1994 közötti időszakban, ami 27 füzetet foglal magába. A nevezett történelmi eseményről a következőket jegyezte fel: „Üdvözlégy várva várt szép Magyarország!…”41
A második ülésre még az év október 24-én került sor. A jegyzőkönyv szerint az „összejövetel oka: dévai házfőnökség”,42 de a komisszariátus elöljárója gyorsan hozzáteszi, miszerint „a mai nehéz időkben egyébként is szükségesnek tartja a gyakoribb összejövetelt, hogy a már tett intézkedésekhez hozzájárulásukat adják a tanácsos atyák, s az újabban felmerült dolgokat is meglehessen beszélni, és ezáltal a tanácsos atyákkal együtt vállalhassa a nehéz felelősséget”.43 A továbbiakban a novíciusok és klerikusok általános helyzete mellett a komisszariátus atya beszámol arról, hogy levélben jelentkezett a nunciusnál, a bukaresti érsekségnél, a gyulafehérvári és a temesvári püspököknél, megjegyzi, hogy a Komisszariátus „felállítását mindenütt elismerőleg tudomásul vették és igen szivélyes hangon válaszoltak”.44 A tanácskozás jegyzőkönyvéből kiderül, miszerint a Kolozsváron szolgáló tartományfőnökkel „már nehezen és lassan áll fenn a kapcsolat.”45 Ugyanezen év végén az egyházmegye paphiányra hivatkozva kéri a vajdahunyadi ferenceseket, hogy ideiglenesen lássák el a govasdiai és királybányai plébánia vezetését. A komisszariátus által írt terjedelmes válaszból kiderül, hogy ideiglenesen eleget tesznek a kérésnek, azonban kérik a püspök urat, hogy az eredményesebb szolgálat érdekében mielőbb világi, helyben lakó plébánost helyezzen a nevezett két plébániára, majd hosszasan érvel ezen állítása mellett a rendtagok és életformájuk érdekében.46 Egy másik levélben pedig P. Fodor kéri a püspök urat, hogy járjon közben a Kultuszminisztériumnál, hogy azon rendtagok, akiknek még nincs meg a román állampolgárságuk47 a következő év végéig megkaphassák, hiszen eddigi kérésük „még mindig nem intézödött el.”48
Az 1941-es év történései
Az év első gyűlését 1941. július 18–19-én tartották. A jegyzőkönyv első sorai arról szólnak, hogy a komisszariátus atya „hálás szívvel állapítja meg, hogy a sok nehézség dacára a Gondviselés őrködött felettünk. A nehéz forradalmi időkben senkinek baja nem történt, a nagy nyomor dacára eddig nagy hiányt semmiben sem szenvedtünk. Továbbra is bízhatunk a Gondviselő Isten jóságában.”49 A továbbiakban új egyházmegyés plébánia átvételéről, általános anyagi helyzetről, valamint idős-fiatal ferences testvérek viszonyairól lehet olvasni. Az „új munkakör vállalási ügy”, ahogy a titkár fogalmaz: Vulkán plébániája. Mint kiderül, „a tavasszal a Kegyelmes Úr Vulkánt ajánlotta fel 5 évre. Ez a terminus jogilag nehéz, de ezt kikötötte a Püspök úr.”50 A komisszariátus atya elmondja személyes tapasztalatait,51 külön kiemelve, hogy „újabban németül tudó papra is szükség van”.52 A tanács egyöntetűen egyetértett abban, hogy bölcsen kell tudni mérlegelni és dönteni abban, hogy mely rendtársak kerülnek odahelyezésre, mivel, ahogy a jegyzőkönyv fogalmaz, „ott rendházat alapítunk, rendi fegyelmileg is jól kell beindulni, a kezdeti nehézségeket legyőzni, közben pedig a bányász néppel megfelelő módon foglalkozni. Számolni kell azzal is, hogy sokan az egyházmegyétől nem nézik jó szemmel megtelepedésünket, kritikus szemmel fogják működésünket figyelni. Jól meg kell fontolni ezt a dispoziciót.”53
A másik munkaköri helyszín Mike-laka, azaz Arad külvárosi területe, Glogovác plébánia filiája, amelyet addig a minorita ferencesek szolgáltak. Helyettesítői, kápláni helyet ajánlott az egyházmegye elöljárója, ami átmeneti és nagyon bizonytalannak tűnik az amúgy is bizonytalan időkben, ráadásul oda „egy németül tudó magyar páter felelne meg”, de gyorsan írja a titkár az elhangzott feleletet: „de ilyenekben nem bővelkedünk”.54 A harmadik helyszín, ami e gyűlési alkalommal szóba jött, az Brassó, azon belül is a plébánián való kisegítés. A főesperes szerint az eddigi németül beszélő ferencesekre jövőtől már nem lesz szükség, helyettük inkább egy szórványlelkipásztort kér a Rendtartománytól. A tanácsos atyák és a komisszariátus atya több személyt is javasolt mint lehetséges brassói szórványlelkészt, ha valóban szükség lesz rá. Az utolsó munkaköri ügy a dévai csángó telep kérdése, pasztorálása. Bár a templom az előző évben felépült, azonban a helyben lakás kérdését még nem sikerült megoldani, pedig „erre előbb utóbb szükség lesz. Az út kijárni teher és hosszú, sok időt és fáradtságot kiván”, fogalmaz a titkár. P. Xavér tanácsos azon a véleményen van, hogy építeni kell, „de erre mostani anyagi erőink mellett nem vagyunk képesek. Egyelőre állítanak be inkább egy lovat.”55
Az ülés első szakaszát olyan személyi ügyekkel zárták, amelyek elbocsájtásokat vagy éppen önkéntes kilépéseket foglaltak magukba a rendtagokat érintően. Hat olyan rendtag ügyét beszélték meg, akik között voltak, akik más egyházmegye tagjaivá, vagy éppen más ország papjává váltak, vagy éppen engedély nélkül távozva vonták magukra a kánoni büntetések ilyenkor alkalmazható paragrafusait.
Az ülés második szakasza a pénztár, vagyis az anyagi helyzet megbeszélésével folytatódott. Kiderült, hogy „több zárda, így Brassó a földrengés miatt, Radna a búcsúk elmaradása miatt különös nehézségekkel küzd.”56 Zárásként a szóban forgott vulkáni plébánia,57 brassói szórványlelkészség,58 valamint a Mike-laki helyettesítés59 vonatkozásában hoztak döntést.
Másnap, azaz július 19-én az ifjúság és az idősek közötti ellentétekről esett szó. P. Szolán tanácsos „megoldásra javasolja, hogy az idősebbek ne kikövetelni, hanem inkább kiérdemelni igyekezzenek a fiatalok tiszteletét, továbbá, hogy a teológián jobban rá kell nevelni a kikerülő fiatalokat a kisebb zárdák mostohább nehezebb viszonyaira, mindenekfelett pedig intenziv lelki irányitás kellene a provinciának.”60 Végül a beszélgetést azzal a megállapítással zárták, hogy „az ifjúságot feltétlen engedelmességre jó és rossz elöljárókkal szemben egyformán kell nevelni, szigorral”.61
Bár kifejezetten nem dél-erdélyi kolostorok témája, de mégis ide kívánkozik az Észak-Erdélyben maradt tartományfőnök ez évből fennmaradt körlevele, melyben a személyes bevezető mondat után62 többször is hangsúlyozza a ferences hivatás megtartó erejét: „minden körülmény, változó helyzet és ígéret között: ez az örök fundamentum, változhatatlan érték, sziklaerősség! Szent fogadalmunk után a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely, akármi adódjék is – ebben élni és meghalni kell.”63
Az 1942-es év történései
Az 1942-es év elején, pontosabban január 23-án újra összeült Vajdahunyadon a dél-erdélyi kolostorok elöljárósága, annyi szolgálati változással, hogy P. Seres Szolán tanácsos már nem Vajdahunyadon, hanem a tavaly átvett vulkáni plébánián él és szolgál. A jegyzőkönyv tartalma szerint a jelenlévők megállapították és egyetértettek abban, hogy „az általános helyzet rosszabbodott”.64 Azonban a komisszárius atya gyorsan hozzá is tette, hogy „hála Istennek, semmiben nagyobb hiányt nem szenvedtünk”.65
A továbbiakban több kisebb-nagyobb napirendi pontot beszéltek meg.66 Ebből tudhatjuk meg, hogy „a vulkáni megtelepedés megtörtént jogilag is, a valóságban is. P. Szolán és P. Rudolf beinditották a szerzetesi életet, klauzurával. A hivek nagyon megvannak elégedve. Gazdaságilag is kellőképpen meg van alapozva az ottani élet.”67 De, szintén innen tájékozódhatunk arról, hogy a Rendtartománynak 13 teológus hallgatója van, továbbá azt, hogy „az egyházmegye egyetlen teológusát is vállaltuk.”68
Ugyancsak ezen év történéséhez tartozik a soron következő rendtartományi káptalan és az azt megelőző szokásos vizitáció.69 Ez alkalomból a gyűlés Máriaradnán volt tartva, kiegészítve a vizitációt végző ferences atyával, P. Bőhn Brunó részvételével, 1942. július 21-én.70 A jegyzőkönyv tartalmát olvasva megállapítható, hogy a vizitátor általános tapasztalata pozitív kicsengésű,71 ami pedig a rendi fogadalmakat illeti: „a szegénységet általában megtartják a rendtagok, proprietáriussággal nem találkozott és vigasztaló az, hogy a zárdák külső szegénységének megfelelően a páterek és testvérek is igénytelenek. A tisztaság fogadalma tekintetében is itt ott gyanusitásokat hallott, de senki sem tudott bizonyitani senki ellen. Engedetlenségnek kirivóbb esete egyetlen egy fordult elő és az is inkább a lelki terheltség számlájára irandó.”72 A továbbiakban szó esik számos a leszakadt területén élő kolostorok és rendtagok aktuális ügyéről.73 E nap gyűlésének a végén a vizitátor atya javasolja „a most kikerülő fiatal pátereknek a provinciába való áthelyezését, tekintettel arra, hogy most úgy sincs munkaalkalom, ott pedig nagyon szükség volna rájuk.”74 A jegyzőkönyv sorai szerint a komisszariátus atya „kifejti aggodalmait, de azért mégis úgy döntenek a consiliarius atyák, hogy az áthelyezést meg kell valósítani”.75
Az 1942-es év azért is jelentős az Erdélyi Rendtartomány életében, mert választókáptalan éve volt, vagyis új tartományfőnök választásra került sor. A forrásokban „külső kényszer folytán csonka káptalannak” is van nevezve, mivel az 1942. július 27. és 30. között megtartott alkalmon csak ez északi részen maradottak vehettek részt és választhattak új elöljárót, P. Boros Fortunát személyében.76 Az új tartományfőnök első, több oldalas körlevelében átfogóan elemzi a Rendtartomány legjelentősebb dolgait, de elsősorban az északi részen maradt helyzet az, amivel foglalkozni tud. A megtartott káptalan fontos döntése az új noviciátum felállítása, mint növendékház és annak pótlása, Mikházán, P. dr. Gurzó Anaklét novicius mester szolgálatával,77 aminek gyümölcse az 1942–1943-as évben öt fiatal novícius volt.78 Párhuzamosan, Dél-Erdélyben épp nem volt egy novícius sem, így a mikházi nevelőház az utánpótlás érdekében elengedhetetlen volt.
A dél-erdélyiek következő gyűlését még ez év augusztusában megtartották, mégpedig 4-én a szászvárosi kolostorban.79 A jegyzőkönyv tartalma szerint a gyűlés bevezető gondolataiban a komisszariátus atya ismerteti a jelen álláspontot, vagyis hogy a vizitációt követően a rendi vezetőség – Kolozsvár – további három évre őt bízta meg a komisszariátus vezetésével, „tanácsosainak pedig P. Kristó Xavért és P. Varga Ireneust rendelte”.80 A jegyző továbbra is P. Bálint Szalvátor teológiai tanár maradt.
Ez alkalommal tárgyalták még a bélfenyéri plébánia vezetésének az elfogadását, P. Csipán Krizológ teológiai tanár egy évre való kölcsönadását a szlovák provincia teológiájának, de mindez csak mint megerősítő jellegű, ugyanis „a radnai gyűlés már elhatározta”.81 Szó esik még Csiszér Elek egykori tartományfőnök emlékezetápolásáról is, amit úgy fogalmaznak meg, hogy egyenesen „szent kötelesség”, ezért a jelenlévők méltó síremlékállításról tesznek ígéretet.82
Az év utolsó gyűlését 1942. október 16-án Vajdahunyadon tartották. Kiderült, hogy bár előzőleg jóváhagyták, Csipán Krizológ filozófiatanár mégsem tudott elutazni a szlovák provinciába, mivel nem kapott útlevelet. Azonban két másik fiatal pap-testvérnek, Mészáros Györgynek és Dengl Miklósnak sikerült útlevelet kapniuk, így ők útban vannak Róma felé a tervezett tanulmányaik miatt. Továbbá, ez esetben is olvashatunk kilépésről83 és elhelyezésről84 is, ami a személyi ügyeket érinti.
Az 1943-as év történései
Az 1265/1943-as rendtartományi körlevélben P. Boros Fortunát Kolozsváron szolgáló elöljáró a Veszteségeink alcím alatt – dél-erdélyi vonatkozásban – a következőket írta P. Rozsnyai Barnabás gyulafehérvári házfőnök halálhíre kapcsán: „minket váratlanul ért a hír, mert kevés a kapcsolatunk délerdélyi testvéreinkkel. Betegségéről sem igen tudtunk, pedig súlyos gyomorrák kínozta.”85 Ugyanitt írta meg P. Szabó Piusz erdélyi, de az I. világháború során tábori lelkészként szolgáló, majd Máriabesnyőn maradt rendtag halálhírét is.86 Ugyanebben a körlevélben a Rendi studiumok bejegyzésnél arról lehet olvasni, hogy az egy évvel korábban megnyitott észak-erdélyi újoncház – Mikházán – továbbra is hasznos és áldásos, hiszen újabb hét novícius kezdte meg az újoncévet, tehát az utánpótlás továbbra is biztosítottnak tűnik. Az 1941-ben Dél-Erdélyben szentelt teológusoknak sikerült átjönniük az északi részre, ahol tanítóképesítő vizsgára készülnek, majd némelyek egyetemi tanulmányaikat kezdik, Kolozsváron.87
1943. január 22-én tartották az új év első gyűlését, továbbra is Vajdahunyadon, ami már rendre a 8. alkalom volt a komisszariátus életében. Rögtön az elején megköszönte a komisszariátus atya a jelenlévők áldozatát, tekintettel továbbra is „a nehéz utazási körülményekre.”88 Az előző gyűlés jegyzőkönyvének felolvasását követően a napirendi pontokat beszélték meg.89 Az elmúlt gyűlés óta eszközölt helyezések hosszú sorait lehet olvasni, különösen is, hogy azok végrehajtása több helyen „nem ment simán”.90 A Személyi ügyek közül kiemelkedik az olasz származású, a Rendtartomány teológiáján vendégtanárként lévő P. Gatti Kelemen rendtag ügye, mint kiderül, „a lektorságát kifogásolta a közoktatásügyi miniszterium, mert nem román állampolgár, az ügy elintézés alatt van”.91A számadások tárgyalásánál a tanácsosok mintegy „örömmel állapítják meg, hogy hála Istennek, ha szükösen is, de a nehéz idők dacára minden zárdánk élhet”.92
Ez év július 14-én ismét ülésezik a tanács, ez alkalommal is a vajdahunyadi kolostorban. A P. Komisszárius rögtön az elején megjegyzi, miszerint „az idők igen nehezek – hiszen a háború 4-ik esztendeje a vége felé közeledik, de bízunk a Gondviselő Istenben, ki eddig is különösen oltalmazott”.93 Ismételten több ügy is napirendre került,94 kiemelkedően a papszentelés, ugyanis az előző gyűlés alkalmával már szóba került ennek esetleges meghiúsulása és annak következménye, azonban ez alkalommal arról lehet olvasni, hogy „a IV. éveseket sok nehézség szerencsés leküzdése után sikerült pappá szenteltetni jun.20-án. Egészen az utolsó hónapokig úgy látszott, hogy nem történhetik meg a szentelés, hanem be kell vonuljanak katonának.”95 Közben, az ugyancsak előzőleg is tárgyalt P. Gatti ügy is terítéken, mint kiderült, a lektor atya „járt Bukarestben a nunciusnál és a minisztériumnál”.96 Tovább olvasva az is kiderül, hogy az ügy egyenesen a minister generalishoz lett terjesztve, bízva abban, hogy a pápai államtitkárságnál sikerül megoldást találni a problémára.97 Érdekességképp jegyzem meg és hozom a könyvtárak helyzetére vonatkozó sorokat. A kontextusból kiderül, hogy a kolostorok könyvtárai hiányosak, azonban – érthető okból – a háború miatt „nem lehet könyveket venni. Egyetlen kielégitően felszerelt könyvtárunk a vajdahunyadi klerikátum könyvtára.”98 Végül a délutáni gyűlés alkalmával részletesen megbeszélték a vizitációk alkalmával tapasztaltakat: „Általában anyagilag nagyobb baj sehol sincs. Élelmezési és ruházkodási gondok vannak, de ezek a világiakat jobban sujtják. Egyes zárdákban egyenesen jól vannak. A szeretet és a fegyelem legtöbb helyen megvolt. Hibák voltak, de nagyobb kilengések miatt nem merült fel panasz. Fontosabb hibák, amiket igyekezett mindenütt javitani, hol előfordultak főképpen az imaéletben való hanyagságok.”99 Külön kitér a jegyzőkönyv, markáns megjegyzéssel a beteg állapotára, különösen is nehéz kérdésnek nevezve „mert sajnos többen vannak, kik valósággal fejőstehénnek tekintik a betegséget. (…) Nehéz megtalálni az egyes esetekben a helyes eljárás módját.”100 Bár a jegyzőkönyv erről nem tesz említést, az északi részen működő hivatalhoz mégis eljutott és fennmaradt egy körlevél, amely a dél-erdélyi kolostorok vizitációját követően a látogatás tapasztalataira reflektált a P. Komisszárius részéről. Biztatja a rendtagokat, hogy továbbra is bízzanak rendületlenül a Gondviselő Istenben, és viseljék el „erős, soha nem csüggedő lélekkel a felmerülő bajokat, nehézségeket”, de hangsúlyozza a közös imák alkalmát,101 a napirend pontos betartását,102 a testvéri szeretet ápolását is,103 sőt gondja van a laikus testvérek oktatására és azok nevelésére is, amely téren hanyagságot tapasztalt.104 Ugyancsak ebben a dokumentumban olvashatunk a kolostorok szomszédságainak megállapításáról, ami elengedhetetlenül fontos az utazás, ott tartózkodás vonatkozásában. Külön kiemelték, hogy „a fölösleges, pusztán csak egyéni érdekből történő utazásokat a mai nehéz időkben el kell kerülni.”105
Az 1944-es év történései
A kezdő ima, köszöntés és múlt alkalmi jegyzőkönyv felolvasását követően a Komisszárius atya megköszöni a jelenlévő két tanácsos és jegyző atyának a jelenlétet.106 Hozzáteszi, hogy „(…) a Mindenható minden veszélytől megóvott. Ezért eléggé hálát nem adhatunk. Bizzunk a Gondviselésben és emberileg szólva érdemeljük ki további pártfogását. Most imádkozni kell! Arra kell gondolni, hogy a nagyobb veszélyek ezután jönnek. Azokra is fel kell készülni. És ennek egyetlen módja: megfelelni hivatásunknak szerzetes papi fegyelemmel. (…) a rendkivüli idők rendkivüli áldozatokat, de egyuttal körültekintő óvatosságot is követelnek. Nagy terveknek nincs most ideje. A poziciokat kell tartani az okosság és reális gondolkodás jegyében. Nem azt tesszük, amit szeretnénk, hanem amit lehet.”107
A megtárgyalandó ügyek között van P. Gatti Kelemennek az itt tartózkodási kérdése, kiderül, hogy „sikerült elintéznie, hogy itt tartózkodhassék és taníthasson”.108 A veszteségek között szerepel több haláleset109 és kilépés,110 valamint ismét előkerül több betegség is.111 Ezt követően szó esik a tanulmányokról, melyből kiderül, hogy a tanév zavartalanul telt, valamint sor került egy papszentelésre is, ugyanis „P. Renátot a Kegyelmes Úr Körösbányán jun. 28-án pappá szentelte”.112
A második megbeszélési alkalmon néhány helyezés kerül kilátásba,113 mégpedig Magyarzsákod, Govasdia-Királybánya és Gyulafehérvár esetében. A Komisszárius atya hangsúlyozza, hogy minden kérés, különösen az egyházmegye részéről nehéz kérdés „egyrészt rendi szempontból most, mikor hosszú időre nincs utánpótlásunk, a terjeszkedés igen veszélyes, és maga a szórványban való dolgozás, a vándor élet erősen kikapcsolja az embereket a közösségből. De másrészről a lelkek kiáltanak. Nagy a paphiány, mi nem zárkózhatunk el.”114 Végül mindhárom kérés felé pozitívan hajlik a tanács.
Jól látszik a rend vezetésének kettős törekvése: egyrészt óvni és megtartani a meglévő közösségeket a rendkívüli történelmi helyzetben, másrészt nem elzárkózni az egyházmegye és a hívek jogos igényeitől. Ez a kettősség – az óvatosság és áldozatvállalás egyensúlya – jellemzi a korszak ferences pasztorációját: a túlélés biztosítása mellett igyekeztek a szolgálatot a lehetőségekhez mérten a legszélesebb körben ellátni.
Az 1945-ös év történései
A komisszariátus életében az utolsó gyűlést 1945. július 31-én tartották Vajdahunyadon, ami egyben a 11. találkozást is jelentette a közel 5 év alatt. A gyűlés kezdete ez alkalommal is imával indult, majd a Komisszárius atya üdvözölte a megjelent tanácsosait, hangsúlyozva, hogy „nagy események zúgtak el fejünk felett, a háború végigviharzott Erdély földjén. Istennek legyen hála, hogy a commissariatus területén egyik-másik zárdánknak kisebb anyagi kárait leszámítva nagyobb bajunk nem történt. P. Placidot115 veszitettük el és fr. Rafaelt116 kikről nem tudjuk hol vannak. Annál többet szenvedett a provincia északi része. De a gondviselő Isten ott is megmentett a végzetes pusztulástól. A provincia élete újra rendes mederbe terelődhet. A bekövetkezett politikai változásoknak van egy számunkra igen jelentős eredménye: a bécsi döntés által a provincia két része közé emelt kinai fal leomlott. A Commissariatus létezésére nincs többé semmi szükség március óta. Márciusban azonban még oly ziláltak voltak a viszonyok, hogy az egyesülést gyakorlatilag nem lehetett azonnal végrehajtani. Azóta szilárdult a helyzet és azért az a meggyőződés érlelődött meg, hogy a definitorium nyári gyülése megszünteti a Commisariatust. Erre szükség van elvi szempontból. Mi az elmult 5 év alatt soha, egy percre sem akartunk elszakadni a provincia testétől. Gyakorlati szempontból pedig mert a provincia kormányzása két helyről nagyon nehéz. Mostani összejövetelünk tehát az utolsó. Év közben az utazási nehézségek miatt nem lehetett összegyülni.”117 A bevezető gondolatok magukért beszélnek: miután a nevezett kínai fal leomlott, a Rendtartomány déli vezetése újra az északi részen lévő kolozsvári tartományfőnökség alá tartozhat, így nincs szükség a komisszariátus további fenntartására. Ezt követően a Komisszárius atya jelezte, hogy mivel az utolsó alkalmon vesznek részt, beszámol a vizitáció során a déli kolostorokban tapasztaltakról, majd kéri a tanácsos atyák javaslatait az elhangzottak vonatkozásában. Szóba kerültek a tavalyi helyezések, különösen kitérve Gyulafehérvárra.118 Itt olvasható tovább, miszerint „a püspök úr a tavasszal ismét kért pátereket plébániák adminisztrálására expositurák119 formájában. Erre azonban nem vállalkozhatunk, mert a provincia fokozatos szétmálasztásához vezetne. Ezt a Kegyelmes Úr tudomásul is vette.120 Külön problémaként jön fel, sőt nagy bajnak nevezve „hogy a püspökség az anyagi kérdésekben egyáltalán nincs belátással, hogy munkánkért illő javadalmazást adjon. Emiatt állandóan kunyerálni kell, ami rendkivül kellemetlen és odiózus. Nagyon jól tudjuk, hogy sokféle nehézség van, de levegőből mi sem élhetünk.121 Itt kerül még az is megjegyzésre, hogy a püspökség „az utóbbi időben kényszerűségből minden szórványsegélyt beszüntetett.”122
Ezt követően felsorolták azt a 14123 kolostort és plébániát, amit az elmúlt időszakban szolgáltak, adminisztráltak a ferencesek a déli részen, részletesen leírva mind az anyagi, mind a személyes helyzetüket. Ezt követően megbeszélték a szükséges helyezéseket és akörüli javaslatokat, majd „a P. Commissarius megköszöni a tanácsos atyáknak az elmult 5 évet alatt a megértő, szeretetteljes közreműködést, hogy segítették sok apró és nagyobb nehézség között a commissariatus vezetésében, és a Rituáléban előírt imával a gyűlést bezárja”.
A komisszariátus működése 1945 nyarán a történelmi változások következtében betöltötte szerepét, és megszűnt. A közel öt évig tartó kényszerű elkülönülés időszaka lezárult, a déli részen rekedt ferencesek visszatérhettek a provincia egységéhez, amelynek kettős vezetése hosszú távon tarthatatlan lett volna. A forrás azt mutatja, hogy a rendi vezetés a nehézségek ellenére – háborús pusztítás, személyi veszteségek, anyagi problémák, valamint a püspökséggel való finom feszült viszony – a túlélésre, a közösség fenntartására és a hivatás gyakorlati megélésére összpontosított. A komisszariátus megszüntetése ezért nem csupán szervezeti átalakítás volt, hanem annak jele, hogy a rend újra egységben és központosított irányítás alatt kereste a stabilitást a háború utáni világban.
Összefoglaló
A 20. század elejére a Rendtartomány megerősödve plébániai, oktatási, nyomdai és népmissziós tevékenységei révén fontos szerepet játszott Erdély társadalmi és egyházi életében.
A világháborúk, a trianoni döntés, majd a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) azonban új helyzetet teremtett. Észak-Erdély Magyarországhoz került vissza, míg a déli területek Romániában maradtak. A rend 26 kolostora így kettészakadt: 13-13 kolostor került a két ország fennhatósága alá. Az erdélyi rendi vezetés a helyzetre reagálva létrehozta a dél-erdélyi komisszariátust, élén P. Fodor Pelbárt komisszárius-provinciálissal, aki mellett P. Seress Szolán, P. Varga Iréneusz és P. Kristó Xavér voltak tanácsosok, a titkári feladatokat pedig P. Bálint Szalvátor látta el.
A komisszáriátus tanácsosi gyűléseinek jegyzőkönyve (1940–1945) részletesen bemutatja a mindennapi életet és a főbb problémákat. Az első ülés 1940 szeptemberében Vajdahunyadon zajlott, ahol a komisszárius a rendtagok helyben maradását és az áldozatos kitartást hangsúlyozta. Az elkövetkező években a tanácskozások a következő témák körül forogtak: személyi ügyek (kilépések, áthelyezések, papszentelések), új pasztorális feladatok (pl. Vulkán, Mike-laka, Brassó, Déva csángótelepe), anyagi nehézségek (például földrengés, búcsúk elmaradása), valamint a fiatal és idős szerzetesek közötti feszültségek. A katonai behívások különösen a laikus testvérek körében jelentettek problémát.
A vizitációk tapasztalatai többnyire pozitívak: a szegénység és engedelmesség fogadalmainak megtartása jellemezte a közösségeket, komolyabb fegyelemsértések nem fordultak elő, ugyanakkor az imaéletben mutatkozó hanyagságokra és a betegséggel való visszaélésekre figyelmeztettek. A könyvtárak helyzete szegényes volt, a háború miatt könyvbeszerzés alig történt. A tanácsok több alkalommal foglalkoztak az egyházmegyei kérésekkel is: a lelkipásztori szükségletek (paphiány, szórványok) sokszor ütköztek a rend belső erőforrásainak korlátaival.
A háborús években a szerzetesek kitartása és a Gondviselésbe vetett bizalom gyakran megjelenik a jegyzőkönyvekben. A papszentelések körüli nehézségek (katonai behívások veszélye) és a külföldi tanulmányokra irányuló próbálkozások (pl. Róma, Szlovákia) szintén fontos témák voltak. A rendi vezetés többször kifejezte: nem céljuk elszakadni a kolozsvári központtól, a komisszariátus csak kényszerű, átmeneti megoldás.
1945-ben, a háború végén, a júliusi utolsó gyűlésen a komisszárius kimondta: a „kínai fal” leomlott, a két rész újra egyesülhet, és a komisszariátus megszűnik. A tanács megköszönte az elmúlt öt év közös munkáját, majd imával zárta le történetét. A visszatekintés hangsúlyozza: a ferencesek nehéz körülmények között is hűségesen végezték szolgálatukat, és megőrizték közösségük egységét.
Jegyzetek
1 Erről bővebben: György József: A ferencrendiek élete és működése Erdélyben. Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár, 1930. 62–77.
2 Vö. Sarány István: Erdélyi Fioretti. Ferencesek kényszerlakhelyen. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2010. 11–12.
3 Vö. Boros Fortunát: Az erdélyi ferencrendiek. Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár, 1927. 126.
4 Vö. Erdélyi ferencesek: http://www.ofm.ro/node/9. Használva: 2025. 08. 12.
5 Mindezt annak ellenére, hogy a 810/1949-es kormányrendelet – melyben feloszlatják a római katolikus egyházi társulásokat, kongregációkat és szerzetesrendeket – nem sorolja fel az Erdélyi Ferences Rendtartományt.
Bővebben: https://www.lege-online.ro/lr-HOTARARE810-1949-(21373).html
és http://arhivelenationale.ro/site/download/inventare/MinisterulCultelor.-Directia-Studii.-1924-1925-1930-1935-1937-1963.-Inv.-3206.pdf. Használva: 2020. 02. 12. A romániai szerzetesrendek elleni intézkedéseket részletesen, román nyelven ismerteti: Ovidiu Bozgan: Ofensiva împotriva monahismului catolic din România (1948–1951).
Revista Istorică, 2002/1–2., 91–119. Ebben a témában magyar nyelven megjelent publikáció: Bánkuti Gábor: A szerzetesrendek szétszóratása Romániában. Egyháztörténeti Szemle, 2016/1. 41–52. A tanulmány internetes elérhetősége: https://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/ cikkek/bankuti-szerzetes.pdf.
6 Erdélyi ferencesek: http://www.ofm.ro/node/9. Használva: 2025. 08. 12.
7 L. Balogh Béni: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete 1940–1944 között, különös tekintettel a szellemi–kulturális életre. In: Korrajz 2003. A XX. Század Intézet Évkönyve. 39–40.
8 Uo. a Romániában maradt, közel félmilliós magyar közösség számára 1940. augusztus 30-át követően a kisebbségi lét teljesen új szakasza kezdődött. Megváltozott számarányuk és területi elhelyezkedésük, demográfiai és szellemi erőforrásaik jelentősen megfogyatkoztak, miközben az ország politikai berendezkedése is átalakult. A kisebbségi intézményrendszert és életformát szinte az alapoktól kellett újjáépíteniük egy erősen ellenséges társadalmi és politikai környezetben.
9 Romsics Ignác: Magyarország története. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017. 419–420.
10 Az 1930-as román népszámlálás szerint a szóban forgó területnek csupán 38 százaléka, de az 1941-es magyar népszámlálás szerint is csak 53,6 százaléka volt magyar. Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft., Budapest, 2011. 22.; L. Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Múltunk Könyvek, Csíkszereda, 2001. 311.; Uő: Dél-Erdély−Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. 5–10.
11 L. Balogh Béni: Uo. 43.
12 Balogh Margit: Erdélyi Egyházmegye – Diocesis Transsylvaniensis 9. In: Collectanea Studiorum et Textuum. Classis III, FASC. II-3: Szirtes Zsófia, Tusor Péter, Rupert Klieber (szerk.): Az erdélyi egyházmegye és püspökei, Budapest, 2024.
13 Vincze Gábor: A kisebbségpolitikus Márton Áron. Magyar Kisebbség, 1995/1. 93.
14 Marton József: Márton Áron élete és munkássága I. Kronológia 1896–1944. Csíkszereda 2020. 109.
15 Vincze Gábor: Uo.
16 A P.(ater) azaz a pap státusza egyértelmű, hiszen a szentmise és szentségek kiszolgáltatásának nélkülözhetetlen személye, addig a Fr(ater), azaz a testvér, a laikus személyét és szolgálatát inkább a kétkezi munka felől érdemes megközelíteni: a laikus testvérek voltak a szerzetesközösségek sekrestyései, szakácsai, suszterei, szabói, kertészei, portásai, orgonistái, vagy épp a kolozsvári Szent Bonaventura Nyomda és Könyvkötő szorgalmas és lojális dolgozói, mint nyomdászok, könyvkötők, gépészek.
17 Tabula Individuorum Provinciae S. Stephani in Transsylvania Ordinis Fratrum Minorum S. P. N. Francisi anno 1940. Cluj-Claudiopoli ex Tipographia S. Bonaventurae 1940. Továbbiakban: Tabula 1940.
18 Gurzó Anaklét Rómában a ferences Pápai Antonianum Egyetemen tanult egyházjogot.
19 Szatmáry Román Argentínában, míg Werner Adjutus a kínai misszióban szolgált. Az Amerikai Egyesült Államokban az ott élő magyarság lelkigondozói a következő ferences atyák voltak: P. Biró Lőrinc, P. Kovács Atanáz, P. Biró Benedek, P. Kafka Szergéliusz, P. Kukla Tarziciusz és P. András Jeromos.
20 Helyszínek (alapítási sorrendben): Csíksomlyó, Mikháza, Szárhegy, Esztelnek, Székelyudvarhely, Vajdahunyad, Déva, Dés, Nagyszeben, Kaplony, Medgyes, Kolozsvár, Brassó, Máriaradna, Fogaras, Szamosújvár, Szatmár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Szászváros, Szászsebes, Torda, Szék, Kőhalom, Körösbánya, Vulkán. Forrás: Tabula 1940, 1–17.
21 A vajdahunyadi kolostor és templom iratanyaga: 1. Kötetes iratanyag: Historia Domus Conventus Vajdahunyadiensis: 1916–1945. 39. Továbbiakban: A vajdahunyadi kolostor és templom HD.
22 Biblikum, dogmatika, homiletika és spirituális teológia tantárgyakat oktatott.
23 Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár: Tartományfőnökség iratanyaga: 1. Kötetes iratanyag: Az Erdélyi Ferences Komisszariátus Tanácsosi Gyűléseinek Jegyzőkönyve. Továbbiakban: Komisszariátus jegyzőkönyve. 1940–1945. 3.
24 EFGyL: Tartományfőnökség iratanyaga: 2. Szálas iratok: 1436/1940.
25 Uo.
26 Uo. Hozzáteszi: „Maradásra, hűségre, kitartásra hív az Isten, kötelez a lelkek szolgálata. Mindenek előtt való a közérdek és a Provincia ügye. Elhagyni, másítani, feladni semmit sem szabad. Elemi kötelesség a Provincia őrzése az utolsó pontig. Ezért még többre is készen kellene legyünk.”
27 Uo.
28 Gyulafehérvári Érseki Levéltár: Püspöki iratok: 20/1940. 13–14. cssz. Továbbiakban: GyÉL.
29 Uo. A kérés után ígéret is olvasható: „Mi pedig ígérjük, hogy igyekezni fogunk továbbra is odaadással és igaz ferences szellemben dolgozni az itt maradt szegény és sulyosan megprobált hivek javára.”
30 Tabula, 1940.
31 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára K28 Miniszterelnökség II. Nemzetiségi Osztály és Kisebbségi Osztály iratai 1923–1944, 85. d. Külön köszönöm dr. Marchut Rékának, hogy felhívta rá a figyelmem.
32 EFGyL: Komisszariátus jegyzőkönyve, 4.
33 Uo.
34 Uo.
35 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára K28 Miniszterelnökség II. Nemzetiségi Osztály és Kisebbségi Osztály iratai 1923–1944: 1471/1940. 85. d.
36 Uo.
37 Uo.
38 Uo. A Rákóczi út 33 szám alatt lévő állami Gyermekmenhely és a Honvéd utcai volt Ileana nevű leánygimnázium.
39 Uo.
40 Uo.
41 EFGyL: Tartományfőnöki iratok: Hagyaték: III. Personalia: Balázs Antal fr. Ivó (1918–2000), Saját kézirat: Napló, 1. sz. 1939. december – 1942. március 4.
42 A házfőnöki, lelkipásztori cseréről (Déva: új házfőnök: P. Györgyjakab Bernardin, Körösbánya: új házfőnök: P. Gábor Anasztáz) az egyházmegye püspökét is értesítik a GyÉL: 94/1940. számú iktatott levél szerint.
43 EFGyL: Komisszariátus jegyzőkönyve. 5.
44 A Komisszariátus atya közben kétszer is volt személyesen Márton Áron erdélyi püspök úrnál, „aki nagy szeretetet és meleg érdeklődést tanusított”. Uo. Továbbá lásd: GyÉL: 20/1940.
45 Uo. Ugyancsak itt olvasható néhány személyes ügy is, amelyek a rendtagokra vonatkoznak, ilyen pl. a fr. Török Ábel testvér ügye, mint kiderül magatartása miatt már korábban el volt bocsájtva a rend kötelékéből, azonban „a zavarok miatt nem lehetett neki idejében kézbesíteni a végzést”, így „a bécsi döntés után iderekedt, és most Brassóban orgonista és szakács”, azonban a komisszariátus atya „utasította Brassót, hogy nagy óvatossággal kezeljék” a szóban forgó testvért.
46 GyÉL: 134/1940. Kiegészítésként: P. Fodor hosszasan fejtegeti, miszerint „szivesen vállalunk pasztorációs munkát olyan helyeken, ahol rendházunk van, s ahol így a külső lelkipásztori munkát könnyen összhangba tudjuk hozni a szerzetesi élettel és hivatással és a rendtagok nem kényszerülnek kikapcsolódni a szerzetesi életből. Szivesen nyujtunk továbbá segitséget rendházaink közelében fekvő és vasuton, vagy autóbuszon könnyen megközelíthető helyeken. Nem tudjuk azonban vállalni a rendházainktól nagyon messze eső, nehezen megközelithető és a munkát csak szerzetes atyának adó helyek lelkipásztori ellátását. Ez ellenkezik törvényes előirásainkkal és nincs jogunkban huzamosabb ideig ilyen szekularizációt adni rendtagjainknak. Sőt kötelességünk gondoskodni arról, hogy alattvalóink pasztorációs munkájuk mellett is a szerzetesi engedelmesség és szerzetesi fegyelem alatt maradjanak.”
47 „Egy páterünknek, egy noviciusunknak, három laikus testvérnek és egy jelöltnek nincs meg az állampolgársága. Kettőt kivéve mind erdélyi származásuak, a kettő közül az egyik alföldi, a másik pedig felvidéki származásu, de ezek is 1918 előtt már évekkel az erdélyi rendtartomány tagjai voltak.” GyÉL: 203/1940.
48 Uo.
49 A Komisszariátus jegyzőkönyve: 1940–1945. 12.
50 Uo. 13.
51 „A templom szép, a lakás elég nagy, klauzurát alkalmasan be lehet állítani 2 páternek és egy laikus testvérnek van hely. A hívek száma 1100 lélek, elég szép plébánia, bár sokan elköltöztek, a hívek szegények. Van kántor, harangozó, nincs kath(olikus) iskola. Jövedelme: teljes plébánosi és káptalani államsegély, egyházi adó havi 4000 lei, a Társulattól havi 500 leu, 5 öl fa és szén. Vannak kiadó üzlethelyiségek, de most nincs bérlőjük. Uo. 13–14.
52 Uo.
53 Uo. 14.
54 Uo. Tovább olvasva kiderül, hogy az egyik tanácsos álláspontja az, hogy „ha helyet kinálnak fel, azt el kell fogadni”, azonban a komisszariátus atya „nem látja komolynak az igéretet”, így a továbbiakban nem esik róla több szó.
55 Uo. A tanács hosszasan értekezik a helyben lakás előnyéről és annak ellenkező hátrányairól: „a Custodia s mi is megkivánjuk, hogy a pap a templom közelében lakjon. Elvben a tanács elfogadja, csak legyen alkalmas lakás, ahol 2 páter egy laikus testvérrel legalább kolostori életet élhet. Egy szobát bérelni, hogy abban egy páter lakjon, nem megoldás.”
56 Uo. 17.
57 Elfogadásra kerül.
58 Elfogadásra kerül.
59 Odaköltözéssel nem fogadja el, csak ha Máriaradnáról ideiglenesen vasárnaponként kijár egy ferences pap, ottmaradva hétfőig, hogy a hitoktatást is el tudja végezni.
60 Uo. 18. Továbbá azt is megtárgyalták, hogy a Provinciának szüksége lenne 2 lelkigyakorlatos atyára, „kik sajátosan mindenütt vezetnék a lelkigyakorlatokat, s mint rendkivüli gyóntatók többször bejárnák a nekik beosztott házakat”.
61 Uo.
62 „Epedve vártam s véltem megérni azt az órát, mikor újból az egész egységes Rendtartományhoz szólhatok, magunkhoz ölelve a tavaly lemaradt részt is. Hiába vártam. Ezideig nem adatott meg. Igy egyelőre csak itteni Kedvességteket kereshetem meg testvéri szeretettel.” EFGyL: Tartományfőnöki iratok: 2. Szálas iratok: 1000/1941.
63 Uo.
64 A Komisszariátus jegyzőkönyve: 1940–1945. 20.
65 Uo.
66 Uo. 20–22. További kilépések, pénzügyi helyzet, betegeskedő rendtagok, panasztevések.
67 Uo.
68 A teológusok bár kevesen vannak, de a komisszárius atya szerint „jó hivatások és szorgalmasan tanulnak”. Uo. 20–21.
69 Jelentése: hivatalos, rendi szabályzatban előírt ellenőrző és lelkipásztori jellegű látogatást jelent.
70 Uo. 23.
71 Uo. Általánosan olvashatjuk, hogy a vizitátor atya miután „a vizitációt befejezte az egész rendtartományban és alkalma volt betekinteni a rendtartomány, valamint az egyesek életébe, és azok amiket látott és hallott, általában megelégedéssel töltötték el. Hibák és gyarlóságok ugyan akadnak, de szándékos rossz akarattal alig találkozott, inkább emberi gyöngeségek, amiket tapasztalt.”
72 Uo. 23–24.
73 Ilyen pl. oltárkövek rendbetétele, klauzura szigorú tartása, laikus testvérek felvétele, missziókat, lelkigyakorlatokat érintő kérdések, helyezések, beosztások, pénzügyi kérdések, laikusok ruházata stb.
74 Uo. 25–26.
75 Uo. A források szerint 6-ból 5 kerül át.
76 EFGyL: Tartományfőnöki iratanyag: 2. Szálas iratok: 1330/1942.
77 Uo.
78 EFGyL: Tabula individuorum Provinciae S. Stephani in Transsylvania Ordinis Fratrum Minorum S.P.N. Francisci pro anno domini 1942–1943. Név szerint: Gyenge Vitus, Bilibók Gentilis, Balázs Ivó, Kruppa Lúciusz és Honfi Adauktusz.
79 A Komisszariátus jegyzőkönyve: 1940–1945. 29.
80 Uo. Itt észrevehetünk egy személyváltozást, mégpedig: P. Seress Szolán helyett P. Varga Iréneusz került tanácsosnak.
81 Uo. 30–31.
82 Uo. 31. Visszatérően szó esik még a ruházatról, azaz „minden zárdafőnök a szükséges ruhákkal kellőképpen felszerelve küldje alattvalóit új helyükre. (…) Minden páternek és laikus testvérnek legyen ruhaleltára, melyet a zárdafőnök aláír, hogy ellen lehessen őrizni mindenkinek ruhakészletét.”
83 P. Disz Bellarmin református lett, a jegyző így fogalmaz: „Ezt a tragédiát, sajnos sehogy sem tudtuk megakadályozni.” Uo. 32–33.
84 P. Szilágyi Antonin „egészségi okokból elhelyezését kérte Vulkánból. Tüdőbajos, az ottani levegő árt neki.” Uo. 33.
85 EFGyL: Tartományfőnöki iratanyag: 2. Szálas iratok: 1265/1943.
86 Uo.
87 Uo. P. Angi Miksa, P. Biró Antal, P. Nyisztor János, P. Bodnár Sándor, P. Nemeróczky Benno. „A rendtartomány tanácsa nyári összejövetelén elhatározta, hogy P. Angi Miksát a természetrajz-földrajz és P. Biró Antalt pedig a magyar német szakcsoportokra az egyetemre küldi.”
88 A Komisszariátus jegyzőkönyve: 1940–1945. 35.
89 Ilyen pl. a teológusok féléves relációi, azok bizonytalan papszentelési alkalma, az ezzel együtt járó félelem, hogy elviszik katonáknak, a bélfenyéri plébánia helyzete, és egy hosszú személyi listát, ami a legutóbbi helyezéseket érintette. Uo. 35–37.
90 Uo. 35.
91 Uo. 36. Ebből sajnos a későbbiekben még lesz probléma.
92 Uo. 37.
93 Uo. 38. Az is megállapítást nyer, miszerint „minden függő kérdést, fontos problémát sajnos nem tudunk megoldani a háborus helyzet miatt. Most a lehetséges megoldásokat kell keresni. A többire az alkalmasabb, békésebb idő türelemmel ki kell várni. A nehézségeket vállalni kell, türelemmel kitartással. És ezt a szellemet kell mindenkiben ápolni.”
94 Rozsnyai Barnabás és Szabó Piusz halálhíre, kolostorok számadása, a fogarasi kolostorba való gázbevezetés. Uo. 38–39.
95 Uo. 40.
96 Uo.
97 Uo.
98 Uo. A komisszárius atya hozzáteszi, hogy „ebből mostan mindenfelé könyveket kikölcsönözni azt jelentené, hogy egy éven belül itt sem lesz könyvtár. Ezen a téren igen szomorú tapasztalatok vannak.” Megoldásnak az van javasolva, hogy a lelkigyakorlatra készülők engedélyt kapnak egy-két heti Hunyadon való tartózkodásra
99 Uo. 42.
100 Uo. Hozzáteszi: „Vannak viszont igazán betegek.”
101 „A közös imákon mindenki vegyen részt. Mindenki keljen fel pontosan és meghatározott időben és vegyen részt a reggeli imán és elmélkedésen. A házfőnök atyák tegyenek meg mindent, hogy ebben a pontban senki hanyag és lelkiismeretlen ne legyen.” EFGyL: Tartományfőnöki iratanyag: 2. Szálas iratok: 456/1943.
102 „Különösen kerüljék a testvérek a világiak tulzásba vitt látogatását és legfőképen az esti kintmaradásokat. Mindenben legyenek mértéktartók, fegyelmezettek, szerények, alázatosak és kisigényüek.” Uo.
103 „Különösen kerüljék a nagyhangu, szerénytelen és mások érzelmeit sértő vitatkozásokat. (…) Senki hirhordó ne legyen se befelé, sem kifelé a világiak felé.” Uo.
104 Uo.
105 Uo. „A szomszédzárdákba el lehet menni az illetékes az illetékes zárdafőnök engedélyével, aki egyfolytában legföljebb 10 napra adhat engedélyt. Hosszabb időre a főelöljáró engedélye szükséges. A helyi elöljáró engedélyével ésszerű okból el lehet utazni olyan közelfekvő városba, amely vidék középpontját alkotja /pl. Radnának Temesvár és Arad/, de ahol rendházunk nincsen ide a helyi elöljáró legfeljebb 3 napi tartózkodásra adhat engedélyt, s a testvérek csak szerzetesi házakban, plébániákban, vagy más egyházi intézményben kaphatnak szállást. Az ország fővárosába csak a főelöljáró engedélyével lehet utazni. A püspöki székhelyre fontos és halaszthatatlan plébániási okból sürgős esetekben el lehet utazni, de utólagosan be kell jelenteni.”
106 A Komisszariátus jegyzőkönyve: 1940–1945. 44.
107 Uo.
108 Uo. 45. „Tanított is rendesen a teológián.”
109 Uo. 45. P. Hartmann Tivadar, hirtelen hunyt el, mint magyarzsákodi plébános, Boér Leó „jóravaló terciáriusunk a krimi félszigeti harcokban elesett.”
110 Uo. Miután Philipp Ottmár máriaradnai kinevezését nem akarta elfogadni, elhagyta a rendet. Kugler Gottfried önként elment katonának, ráadásul SS alakulatba soroztatta be magát. A rend aposztataként tekint rá. A laikus testvérek közül Burger Agnell és Balázs Ivó (később mindketten megbánták és visszatértek a rendbe). P. Kugler Frigyes pedig „nyugtalankodik, átkeveredett a bajor provinciába” – később visszajött és a rendtartomány tagjaként hunyt el.
111 Uo. 46–47. Trefán Timóteus állapota különösen is aggasztó, magas vérnyomása következtében elveszítette látását: „a vakoskodók miséjét végzi. Egyébként hangulata jó. Predikál és gyóntat.” De beteg Darvas Venánc, Szabó Ágoston is. Hasonlóképp Sántha Rufin, akinek „fülgyulladásos betegsége van. Ezért a tonzura viselés alól felmentést kért”, Sándor Valérián és Ráduly Kolos állapota „örvendetesen javulnak”, hasonlóképp három másik rendtag is.
112 Uo. A felszentelt neve: Schwarz Renát.
113 Uo. 47. Hozzáteszi a komisszárius atya, hogy „a mostani idők követelménye, hogy csak az éppen okvetlenül szükséges dispoziciókat, változtatásokat tegyük”.
114 Uo. 48.
115 Harnisch Placid atya, akit 1945-ben Nagyszebenből a német híveivel orosz fogságba hurcolták, ahol 5 évet töltött.
116 Boros Ráfáel laikus szakács testvér, aki nem is tért haza, elhurcolt fogolyként lelte halálát orosz területen, nagy valószínűséggel 1944-ben.
117 Uo. 50–51.
118 Uo. 51. A jegyzőkönyv szerint a püspökség kisegítőt kért Gyulafehérvárra különösen a hitoktatás miatt a már meglévő ferences atya mellé, azonban a kért és kapott második rendtagot „a Kegyelmes Úr Györgyfalvára küldte valóságban egy évi adminisztrátosságra”.
119 Jelentése: A katolikus egyházban az expositura egy olyan kisebb területi egység, amely egy plébánia alárendeltségében működik, de nem rendelkezik teljes önállósággal. Az expositura fogalmát általában az egyházmegyékben használják, és jellemzően olyan helyeken fordul elő, ahol a hívők száma vagy a terület jellege nem indokolja teljes plébánia létrehozását.
Az expositura vezetése alatt egy pap olyan helyet vezet, amelyet a plébános közvetlen felügyelete alatt működik. Az expositura vezetése nem jelenti teljes plébániai önállóságot, de a pap itt is végezhet szentségfelvételt, misézhet, illetve egyéb lelkipásztori feladatokat láthat el. Az expositura vezetése tehát inkább ideiglenes, kisebb közösségekre jellemző, de a plébániai struktúrák részeként működik.
120 Uo. 52.
121 Uo. „Ha ezelőtt 2 évvel havi 7,500 Leuban állapodtunk meg, ami akkor megfelelő volt, most is csak azt folyósítja, ami ma már nevetséges összeg.” Ennél a pontnál kerül tárgyalásra a Szászvároshoz tartozó Ósebeshely helyzete, amelyet a püspökség megbízásából Kristó Xavér atya szolgál, s mint kiderül melyért „eleinte annyi javadalmat kapott, hogy a fuvart fedezte, később az összeg már negyed fuvarra sem volt elég, most pedig semmi segélyt sem kap”.
122 Uo.
123 Medgyes, Brassó, Kőhalom, Fogaras, Szeben, Szászsebes, Gyulafehérvár, Szászváros, Vajdahunyad, Radna, Bélfenyér (egyházmegyei plébánia), Körösbánya, Déva, Vulkán (egyházmegyei plébánia).
