Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elsősorban a humán tudományok műveléséről volt ismert. Ezt tükrözi folyóirata, az Erdélyi Múzeum és az ezzel kapcsolatban megindított sorozata, az 1926 óta megjelenő Erdélyi Tudományos Füzetek, amelynek már a 300. száma is elhagyta a nyomdát. Az egyesület elnökei is mind a történészek, nyelvészek, bölcsészek soraiból kerültek ki. Most, hogy Bitay Enikő személyében mérnök-akadémikus vezeti az egyesületet, mind jobban nyitnak a műszaki, ipari tudományok, hagyományok felé is. Ennek egyik jele az Ipartörténeti Füzetek megindítása. A sorozatszerkesztő, Bitay Enikő bevezetőjében rámutat, hogy az erdélyi ipartörténet eddig „méltánytalanul kevés figyelmet kapott”. 2012-től a Műszaki Tudományok Szakosztálya keretében indítottak Régi kolozsvári gyárak címmel előadás-sorozatokat, melyeknek jeligéje a „Hozz magaddal egy emléktárgyat!” felszólítás volt. Így már több mint tíz éve a Kolozsvári Magyar Napok keretében elevenítik fel a város kisebb-nagyobb gyárainak a történetét, hallgatják meg a még élő egykori alkalmazottak vallomását. Az egyéni történeteket szakszerű kutatással társítva kirajzolódik a város 20. századi ipartörténete. Számos fénykép, irat, emléktárgy kerül megörökítésre. A most meginduló füzetsorozat célja az erdélyi ipartörténet feldolgozása intézménytörténeti és életrajzi tanulmányok keretében, s ezzel kiegészíteni az eddigi főleg politikatörténeti és gazdaságtörténeti vonatkozású kutatásokat.

A sorozatnyitó és egyben mintát szolgáltató első füzet szerzője Nagy Béla.* Maga is mérnökember, aki nyugdíjas éveiben kapott kedvet a helytörténeti kutatásokhoz. Először az építészettörténet vonzotta, tíz évvel ezelőtt a Szamos-híd menti négy impozáns palota bemutatásával hívta fel magára a figyelmet. Aztán az építők és építtetők kapcsán rátalált az iparostársadalomra, s magára az ipartörténetre, ahol nagy űr mutatkozott a kutatás terén. Egykori cégtulajdonosok leszármazottait sikerült azonosítania, hozzájutott hagyatékokhoz, fényképekhez. Most már eredményeinek a kötetekbe foglalásánál tart. 2022-ben tette közzé Hevesi József műbútorasztalos önéletírását (Tihanytól Kolozsvárig), amelyben bőven esett szó az Iparos Egyletről is, hiszen a szerző három évtizeden át töltötte be annak elnöki székét.

A most megjelent, A kolozsvári Iparos Egylet története (1860–1945) című kötet egy olyan kolozsvári egylet-egyesület múltját tárja elénk, amelyről az elmúlt évtizedekben legfeljebb a Főtéren lévő székháza, a város egyik szobrokkal díszített reprezentatív épülete kapcsán esett szó. Tulajdonképpen az egylet is ennek az épületnek a felhúzásakor, 1883-ban jutott működésének delelőjére, utána inkább a stagnálás, a lassú hanyatlás jellemezte.

A szerző a céhek és vallási alapon szervezett segélyegyletek szerepéből indult ki, ezek a 19. század közepére már nem feleltek meg az iparosodó világ elvárásainak. Ezek szervezeti hiányosságait pótolta az 1851-ben központi kezdeményezésre felállított Iparkamara, más vonatkozásokra viszont egyesületi keretben találtak megoldást. Az egyesületek szervezése Erdélyben a reformkor idején kezdődött, az első az 1844-ben alapított Erdélyi Gazdasági Egylet, majd 1859-ben felállították az Erdélyi Múzeum-Egyletet, s a kiegyezéstől kezdve egész sor egyesület kezdte meg munkásságát, valamennyi közül a legnagyobb tekintélyre az 1885-ben alapított Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) tett szert. Az egyesületek mellé felsorakoztak a polgári társas élet fórumai, a kaszinók. Az elsőt még a főúri rétegek hozták létre 1833-ban, pár év múlva Polgári Társalkodó létesül. Utána a körök-egyletek-társaságok egész szövevénye alakult ki.

Ebbe az egyesülethálózatba illeszkedett be az Iparos Egylet is. Ennek 85 évre terjedő történetét a szerző a négy elnökének megfelelően négy korszakra bontva tárgyalja, s mindegyik korszak végén az elnök részletes életrajza-pályaképe olvasható.

Az iparosok szervezkedése még a céhes keretekből indult ki. Kellett egy olyan fórum, ahol a különböző céhekben működő mesteremberek megbeszéljék közös gondjaikat, s egyben művelődjenek is. Ez annál bonyolultabbnak ígérkezett, hogy akkor még külön német céhek is léteztek Kolozsvárt, bár ezek tagjai már inkább magyarul beszéltek. A német szabócéh világot járt mestere, Krémer Ferenc indítványozta a céh 1860. januári közgyűlésén egy olvasótársulat felállítását, ahova magyar és német hírlapokat és divatlapokat rendeljenek meg. Erre a célra bizottságot hoztak létre és gyűjtést indítottak. Az 1860. októberi céhközgyűlésen Krémert elnökké választották, s közfelkiáltással kimondták az Olvasó Egylet megalapítását. Az egyletbe más céhekbe tartozó iparosok is beléphettek, sőt a segédeket is felvették a belépési tagdíj befizetésével. Az összeállított alapszabályt az 1861. januári közgyűlésen fogadták el, kimondva az Iparos Olvasó Egylet megalapítását. A tisztikar élére Krémer Ferencet elnökké, Polcz Antalt alelnökké választották, volt még pénztárnok, jegyző és gazda a tisztikarban. A Főkormányszék szerepét akkoriban betöltő Helytartóság 1861. április 6-án bocsájtotta ki az ideiglenes működési engedélyüket. A Vigadó (Redut) hátsó szárnyában béreltek ki helyiségeket. Az önkényuralmi időkben csak művelődési céllal lehetett egyesületet alapítani. Külön könyvtárszobát és tekeszobát bútoroztak be. Mivel a város felmondta a bérletet, kénytelenek voltak 1862-től új székhelyet keresni: Hintz György lutheránus lelkész főtéri házát. Ekkor már 141 rendes tagjuk volt. Egy bizottságot alakítottak az összes iparág képviselőiből, mely összeírta a város „belépésre érdemes” iparosait. A többieket csak a közgyűlés jóváhagyásával vették fel. De körükbe hívták a felekezetek lelkészeit, a tanárokat, orvosokat és sebészeket is. A könyvtár megrendelte a fontosabb pesti és helybéli lapokat, s évente 100–200 körüli kötetet vásároltak. Ezek kikölcsönzéséért hetibért kellett fizetni. Majálisokat és jótékonysági bálokat rendeztek. Később már ipari kiállításokat is szerveztek, s ipartárlatokra küldtek ki képviselőket és remekműveket.

Az 1867-es kiegyezés új világot hozott, s ennek megfelelően az alapszabályt is át kellett írni. Az új elnevezés a Kolozsvári Iparos Egylet lett, célkitűzései: a nemes társalgás, a hazai kézmű- és gyáripar fejlesztése és terjesztése. A feladatok közt arra is utalást találunk, hogy az egylet tagjai rokon iparágak szerint szakosztályokra csoportosulhatnak, ismeretterjesztő előadásokat rendeznek, iparmű-tárlatokat szerveznek, külföldi kapcsolatokat építenek ki. Az egyletnek lehettek tiszteletbeli, alapító, rendes és kültagjai. Az évente választott igazgató választmány ekkoriban az elnökön kívül pénztárnokból, gazdából, könyvtárnokból és jegyzőből állott.

A Krémer-korszak jelentősebb eseményei közt említhető az 1873-as bécsi világkiállításon és az 1872-es kecskeméti országos iparkiállításon való részvétel, s több díj megszerzése. 1871-ben Iparos Kölcsönpénztárt állítottak fel, amelynek jövedelme hozzájárult az egylet fenntartásához. Az iparosse­gé­dek oktatására bizottságot alakítanak. A korszak Krémer 1874-ben bekövetkezett halálával zárult. Krémer pályaképe egészen meglepő az olvasó számára: egy 1822-ben Szamosújvárról indult szabólegény, felszabadulását követően miként jut el Bukarestbe, Konstantinápolyba, azután Bécsbe, Münchenbe, Londonba, s végül New Yorkba és Mexikóba. 14 évi kalandozás után 1853 tavaszán érkezett Kolozsvárra. Itt belépett a német szabócéhbe, megnősült és üzletet nyitott. A város életében is jelentős szerepet játszott. Beválasztották a törvényhatóságba, a lutheránusok a főgondnoki székbe emelték.

Az Egylet második korszaka Benigni Sámuel mészárosmester elnökké választásával 1875-ben kezdődött. A könyvtár gyors fejlődésére jellemző, hogy 1875-ben 1674, 1882-ben pedig 3050 kötetet birtokoltak. 1877-ben az alapszabályt módosítani kellett, ennek legfontosabb pontja az volt, hogy bevezetik a kedvezményezett tag fogalmát, ide sorolják be a Polgári Dalegylet tagságát, mellyel ezentúl szimbiózisban élnek. Létesítettek egy iparszakosztályt, melynek feladata az iparosokra vonatkozó törvények véleményezése és az ipari kiállításokon való részvétel megszervezése volt. Így vettek részt az 1876-os szegedi, az 1879-es székesfehérvári és a szintén ugyanabban az évben megrendezett dési kiállításon. Mindenünnen számos díjat hoztak haza. Lényeges eredmény, hogy az 1874/75-ös tanévtől sikerült beindítani az iparosinasok esti iskoláját, melybe évente 400 körüli fiatal iratkozott be.

A korszak legnagyobb megvalósításának az új székház építése tekinthető. 1876-ban megvásárolták az eladásra került főtéri romos Hintz-házat, s megvételre kérték a ház telkével szomszédos óvári torony-telket is. Ezt 1883 májusában engedte át illő áron a város az egyesületnek. 1883. április 8-án a közgyűlés elhatározta a Hintz-ház helyére egy új, a Főtérre néző székház építtetését, erre 40 ezer forintos kölcsönt is felvettek. A tervezést és kivitelezést Maetz Frigyes tagtársuk vállalta, aki a nyugatra szomszédos házat is éppen építette. Az ünnepélyes megnyitóra 1884. november 30-án került sor Haller Károly polgármester, Sigmond Dezső iparkamarai elnök s számos előkelőség jelenlétében. A Polgári Dalegylet és az Iparos Ifjúsági Dalegylet is fellépett az ünnepségen. A 11 teremből, 6 szobából és két bolthelyiségből álló emeletes székházat nem győzték eléggé csodálni. Homlokzatát hat szobor ékesítette, Bertha Miklós és Klösz József helyi mesterek munkái. Az erkély feletti két szimbolikus szobor ma is látható, az attika két kőgúla közötti négy szobra már csak fényképen tekinthető meg, ezek szimbolikusan az ipart, kereskedelmet, művészetet és a tudományt testesítették meg. Az attika alatt felirat volt olvasható: KOLOZSVÁRI IPAROS EGYLET. A felavatást 200 fős záróbankett követte az emeleti díszteremben. A földszinti két üzlethelyiséget bérbe adták, érdekességként jegyezték fel, hogy a helyiségek közt telefonkapcsolatot létesítettek. (A városi telefonközpont csak 1892 őszén indult be!) Ezzel a székházépülettel az Egylet az egész város előtt rangra tett szert.

A taglétszám az épület felavatásának évében 300-ra rúgott. A székházban egymást érték a dalestélyek, koncertek, ismeretterjesztő előadások. Orvosok, egyetemi tanárok, mérnökök ismertették szakterületük újdonságait. A Polgári Dalegylet – az Iparos Egylet szárnyai alatt – egyre elismertebb lett, szinte minden ünnepi rendezvényen fellépett. Az emeleti gyűléstermet a város többi egyesülete is gyakran kibérelte közgyűlései alkalmára. Ipari kiállításokat is szerveztek a székházban. Részt vettek a budapesti 1885-ös országos kiállításon és az 1896-os Ezredéves Országos Kiállításon is, számos elismerésben részesülve. Ekkor már az Egylet színeiben kapott kitüntetést Ferenczi Zoltán tanár és Pákei Lajos műépítész, ami jelzi, hogy az értelmiségiek körét is vonzották, több tagjuk neve mellett olvasható a dr. cím. Egy 1884-es törvénycikk lehetővé tette, hogy a városok legalább száz azonos képesítésű mesteremberei ipartestületet hozzanak létre. Kolozsvárt csak 1896-ban került sor az Ipartestület felállítására, Benignit rögtön díszelnökké, Reményik Károly építészt pedig elnökké választották. Ugyancsak Benigni idejében kezdték el a gyűjtést egy iparos aggmenház építésére, külön alapot létesítve. Ehhez a Rudolf (ma Decebal) úton telket vásároltak.

Benigni Sámuel életpályája – akárcsak elődjéé – regénybe kívánkozik. A Benigni család a 19. század elején a Szepességből telepedett Kolozsvárra. Több nemzedéken át mészárosok, céhmesterek voltak. Ifjabb Benigni Sámuel 1840-ben született, és a német elemi után az Unitárius Kollégiumban végzett néhány gimnáziumi osztályt, közben apja mellett tanulta ki a mesterséget. Felszabadulva Pesten és Bécsben tökéletesítette tudását. Hazatérve 1868-ban megnősült, átvette édesapja cégét, s óriási munkabírásával legendát teremtett maga körül. Hentesüzlete a Főtér nyugati során, a plébánia-házban tájékozódási pontnak számított, a köznép csak Bénigszámiként ismerte. Borkereskedéssel, vendéglátással is foglalkozott. Jövedelmét ingatlanokba fektette. Legnagyobb vállalkozása a Szamoson átívelő Nagyhíd északkeleti sarkára 1891-ben felhúzott bérpalota volt. Ő is bekerült a Városi Törvényhatósági Bizottságba, s ezen belül feladatokat kapott. Aktív tagja volt a 48-as Függetlenségi Pártnak. Hirtelen halálát követően az Iparos Egylet székházából temették, általános részvét mellett, portréját a díszterem számára megfestették.

Az Iparos Egylet harmadik elnöke 1903-ban Hevesi József lett. Ezzel kezdődött a nagy változásokat hozó, három évtizedig tartó Hevesi-korszak. Ennek is van egy épített emlékműve, amelyet Iparosok aggmenházaként emlegetnek, de a félreeső Rudolf úton lévén kevésbé ismerik. A telket még Benigni idejében vásárolták. A terveket Reményik Károly építész díjtalanul készítette, s az ő cége 1904 folyamán az építést is befejezte. 1905. március 19-én, az évi közgyűlés alkalmával tartották a felavatását. Az emeletes épületben 12 rászoruló személyt tudtak elhelyezni. A támogatók ágyalapítványokat tehettek.

Nagyobb eseménynek számított még az Iparos Egylet félszázados fennállásának az 1911 tavaszán megtartott emlék­ünnepe. Ezen gróf Esterházy Kálmán főispántól kezdve minden kolozsvári notabilitás megjelent, a fővárosból is érkeztek küldöttek. Az elnök ismertette az Egylet történetét, beszédét ki is nyomtatták. Márki Sándor egyetemi tanár Kolozsvár ipari múltjáról emlékezett meg. Bankettre, színházi díszelőadásra és zászlóavatásra is sor került.

A világháború kitöréséig az egyleti tevékenység leginkább az évi közgyűlések és a háromévenkénti tisztújítások megszervezésében, előadássorozatok, táncmulatságok rendezésében merült ki. Fontosabb még az 1908 februárjában meghozott határozat egy inasotthon felállításáról.

A világháború idején a tagok és tisztségviselők jó részét hadi szolgálatra sorozták be. Így a működés lehetetlenné vált. 1918 karácsonyától, a román csapatok bevonulásától kezdve a hadi helyzet miatt nem lehetett szervezkedni, ráadásul a székházat is lefoglalták, bútorait széthordták. Csak jóval Trianon után, 1921. december 27-re sikerült újabb közgyűlést összehívni. Ezen Hevesi Józsefet újra elnökké választották, mellette Rácz Mihály lett az egyik alelnök. Ezen fő feladatként jelölték meg az iparos aggmenház ügyeinek rendezését, a dalkar újjászervezését, a könyvtár megnyitását. Az Iparos Egylet és vezetői rendre kiszorultak a román iparvezetés kereteiből. 1923-ban megünnepelték Hevesi elnökségének 20. évfordulóját, amelyen a Kereskedelmi és Iparkamara román elnöke és alelnöke is részt vett. Művészi ezüstkehellyel ajándékozták meg az ünnepeltet. 1928-ban Hevesi elnökségének 25 éves jubileumát is megrendezték. Az Egyleti Dalkört 1922-ben újjászervezték, s ez lett az egyleti munka legfőbb képviselője. 1932 végén, az évbúcsúztató egyleti szilveszteri mulatságon, miután II. Károly román királyt is felköszöntötték, elénekelték a magyar himnuszt. Ezt a jelen lévő rendőrdetektív államellenes tettnek nyilvánította, és pert indítottak Hevesi ellen, az egylet 360 tagját idézték be kihallgatásra. Végül nem született ítélet, de Hevesi az 1933. májusi közgyűlésen bejelentette lemondását.

Hevesi József pályaképe családtörténettel kezdődik: a német származású római katolikus Heizer család Tihany vidékén telepedett meg. Heizer Ferenc kántortanító öt fia közül kikerült pap, állatorvos, kolozsvári sebésztanár, valamint gyáriparos, nevüket a századvégen Hevesire magyarították. Hevesi József (1857–1945) egyik asztalosmester rokonuk műhelyéből szabadult fel, Bécsben és Budapesten is szakcégeknél dolgozott. Behívták katonának, így részt vett az 1878-as boszniai bevonuláson. Az 1880-as évek elején a fővárosi Thék cég művezetője lett. 1885 tavaszán érkezett Kolozsvárra, ahol B. Bak Lajos bútorgyárában helyezkedett el, szintén cégvezetőként. Felfuttatta a gyárat, jelentős megrendeléseket kapott. Feleségül vette a cégtulajdonos lányát, Lujzát. Családi viszályok miatt 1897-ben kivált apósa cégéből, s új bútorgyárat alapít a Fadrusz János (ma Eminescu) utcában. Klinikák berendezése, a Szent Mihály-templom újabb bútorzata fűződik cége nevéhez. Beválasztották a Városi Törvényhatósági Bizottságba, majd az Iparkamarában is tisztségeket kapott. Sőt, ennek új, szecessziós székházát is ő bútorozhatta be. 1921-től a kisebbségi politikában szintén szerepet vállalt. Rendre vissza kellett vonulnia, öregkoráról keveset tudunk.

Az Iparos Egylet működésének negyedik, s egyben utolsó korszaka az 1933-ban elnöki székkel megtisztelt Rátz Mihály építész nevével kapcsolható össze. Nehéz időszakban, két hatalomváltás idején kellett helytállnia. A ’30-as évek elején még a gazdasági válság tette próbára az iparosokat. Ennek ellenére az egylet vagyona és könyvtára szépen gyarapodott. Főleg kulturális téren, előadásokkal, zászlószenteléssel, zenés-táncos mulatságokkal tudtak életet vinni az egyesületbe. A játékterem és a könyvtár igen látogatottá vált. A Dalkör évente több tucat rendezvényen és versenyen lépett fel.

Az 1940-es bécsi döntést követően már az államhatalom is számított az Egylet vezetőségére. 1941 májusában tartották az újjászervező közgyűlést. Ezen Rátz Mihály megőrizte tisztségét. A hadiözvegyek és -árvák megsegítése vált egyik célkitűzésükké. Szakmai és hazafias előadásokat rendeztek. 1942-ben a taglétszám 366-ra emelkedett, az aggmenházban 14 időst gondoztak, könyvtárukban 5721 kötet állt a tagok rendelkezésére. Az elnevezést Magyar Iparos Egyletre változtatták. A Dalkör átszervezésére szintén sor került.

Aztán a világháború tragikus kimenetelét követően 1944 októberében újra visszatért a „román világ”. Még 1945 májusában megtarthatták utolsó közgyűlésüket, amelyben megpróbáltak alkalmazkodni az „új időkhöz”. Célul tűzték ki a város újjáépítésének támogatását. 1945. augusztus 30-án, arra hivatkozva, hogy az Egylet egy évvel korábban helyt adott egy szovjetellenes kiállításnak, a főispán betiltotta ennek működését. Az Egylet élére új vezetőséget neveztek ki Csákányovszky Károly nyomdászmester elnöksége alatt, de ők már semmilyen tevékenységet nem tudtak kifejteni. Úgyhogy a Kolozsvári Iparos Egylet nyolc és fél évtizednyi története lezárult.

Az utolsó elnök, ifj. Rátz Mihály (1884–1962) élettörténete jól tükrözi azt a politikai és társadalmi változásokkal teli korszakot, amelyben helyt kellett állnia. Már édesapja is a város elismert ácsmestere, cégtulajdonosa volt. Ő viszont a céhek 1872-ben történt feloszlatása utáni iparosnemzedéket képviselte. Pesten a Műegyetemen szerzett építészi oklevelet, majd kolozsvári építőtelepeken sajátította el a gyakorlatot. Spáda János barátjával közös cégben dolgozott, utóbb feleségül vette ennek özvegyét. Közös vállalkozásuk volt a Monostor úti, ún. kakasos templom felhúzása. A világháborúban a galíciai fronton harcolt. Utána Erdély több városában különböző mesterekkel társulva emelt jelentős épületeket. Kolozsvárt nevéhez fűződnek az 1939-től iskola céljára elkezdett, majd hadtestparancsnoksági székhelyként befejezett Árpád (ma Traian) úti épület megalapozási munkálata, valamint a Barabás Miklós Céh székházaként 1942–43-ban emelt sétatéri Műcsarnok felhúzása. Az 1920-as évektől elvállalta a Római Katolikus Státus műszaki tanácsosi tisztségét, s így sok egyházi vonatkozású épület terve, illetve munkálatainak ellenőrzése fűződik a nevéhez. A bécsi döntés után szerepet vállalt az Erdélyrészi Gazdasági Tanácsban, majd az Ipartestület újjászervezésében. Ez elég „bűn” volt ahhoz, hogy 1952-ben letartóztassák, s hónapokig kivizsgálják. Szabadulása után a katolikus egyház karolta fel és biztosította megélhetését.

A könyv függelékében az Egylet történetének kronológiai áttekintését is megtaláljuk. A Névjegyzékben közel 500 személy legfontosabb – fellelhető – adatait találjuk meg. Kár, hogy a szövegbeli említésük oldalszáma nincs feltüntetve. Főleg az iparosokra nézve alapforrásként szolgálhat e jegyzék. A 73 kép jó része épületfelvétel, portré, dokumentum. Jegyzékük és forráshelyük megtalálható a kötet végén. Ezeken kívül a forrásmunkák felsorolása és a háromnyelvű tartalmi kivonat zárja a kötetet.

Nagy Bélát e könyv mintaszerű összeállításában segítette dr. Török István református kollégiumi tanár 1888-ban megírt Egylet-története, valamint Hevesi Józsefnek az alapítás 50. évfordulójára (1910) készített történeti összefoglalása, s nem utolsósorban Hevesi – általa 2022-ben közzétett – önéletírása. Az adatokat, ahol lehetett, kiegészítette a korabeli napilapok, szakfolyóiratok híranyagával, beszámolóival. Az utolsó korszak történéseit jórészt az Ellenzék, Keleti Újság, Erdély híranyagából kerekíti ki. Gyakran idézi is a korabeli színes beszámolókat. Sajnos, nincs nyoma annak, hogy az Iparos Egylet levéltára valahol fennmaradt volna. Mindenesetre az egyleti intézménytörténet valahol 1948–49 táján kaphatta meg a végső csapást. Ekkoriban jelentek meg azok a minisztertanácsi rendeletek, amelyek az egyesületeket felszámolták, vagyonukról intézkedtek. Jelen esetben a két épület államosítását is törvényesíteni kellett. Az meg csak kései ráadás, hogy a sokáig moziként és városi művelődési házként hasznosított főtéri épületet egy román iparos egyesület az 1990-es évek végén jogutódként visszaigényelte, s bírósági határozattal meg is kapta. Azóta jórészt kihasználatlanul tátong.

* Nagy Béla: A Kolozsvári Iparos Egylet története (1860–1945). Ipartörténeti Füzetek 001. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2025. 235 o.