Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította a Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességekről, kiemelkedő tulajdonságokról, átlagon felüli jellemvonásokról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.
Sándor és Melinda története a szeretet és kitartás példája, amely a nehézségek közepette is utat talált a fény felé. A rendszerváltás utáni időkben megélték a boldogságot, a közös életük kezdete tökéletesnek tűnt. Az első gyermekük születése még jobban elmélyítette kapcsolatukat, de a sárkány, amely minden mesében ott lapul, itt is megjelent. A munkakeresési kudarcok, a családi viszályok és az alkohol mind-mind próbára tették őket. Az elválás gondolata is felmerült, de úgy döntöttek, még adnak egy esélyt házasságuknak. Egy vallásos közösségben találtak párterápiára és új hitre, ami gyökeresen megváltoztatta az életüket. Sándor később befejezte az érettségit, és elvégezte a teológiát, hogy a szeretetet visszaadhassa másoknak.
Közösségük oszlopos tagjai lettek, önkénteskedtek gyermektáborokban, árvaházakban és szeretetszolgálatban. Nevelőszülők is lettek: befogadtak minket, ennek a riportnak a szerzőit. Bár az első időszak nehéz volt, türelemmel és szeretettel otthonra leltünk. Amikor a Hétköznapi hőseink projektbe belevágtunk, azt mondtuk: az igazi hős számunkra az apánk.
1964 tavasza van, egy erdélyi kisfaluban, a Maros menti Gernyeszegen járunk. A kommunista diktatúra még javában zajlik. Talán már el is telt annyi idő, hogy az emberek lassan megszokják a sorban állást, az éretlen banánokat vagy a kiporciózott vajat. Talán falun egy fokkal könnyebb is volt az élet ekkortájt, hiszen az emberek meg tudták termelni azokat a zöldségeket és gyümölcsöket, amelyek elengedhetetlen darabjai voltak egy erdélyi háztartás éléskamrájának. Hiszen mindig jutott egy kis tej, mindig jutott egy betevő falat, temérdek mese és történet a pattogó tűz mellett, megannyi jó szomszéd, akik kisegítették egymást még a legínségesebb időkben is.
Jolán tizenöt éves lehetett, amikor az egész történet elkezdődött. Hosszú fekete haja színes szalagokkal ékesített fonatokban hullott a vállára. Időnként szeretett is kacérkodni vele, de visszafogott jelleme és apjától örökölt modora nem engedte túlságosan elengedni magát. Az ifjú Sándor pontosan ezt a visszafogottságot szerette meg benne. A tízéves korkülönbség ellenére szívesen kísérgette haza Jolánt egy-egy bál vagy táncházi mulatság után. A kísérgetések végül leánykéréssé, majd házassággá értek. Szerelmük gyümölcse, valamint történetünk főhőse is, a kicsi Sanyika egy évre rá, 1965 májusában látta meg a napvilágot első gyermekként. Rá két évre kisöccse is született, Lacika. A család nem volt tehetős, az édesapa, Sándor egy gyárban dolgozott gyári munkásként, Jolán pedig az elején háztartásbeliként, később a kollektívában, mezőgazdasági munkásként tevékenykedett.
Annak ellenére, hogy a kis Sanyika gyermekkora tele volt kihívásokkal, soha nem tapasztalt valódi szűkölködést, hiszen a család szeretetteljes légköre, a nagyszülők és a dédszülők már-már valószínűtlennek tűnő történetei szőtték át ezeket a korai éveket. „Bár anyagi szempontból nehéz időszak volt, a szüleink mindig igyekeztek megteremteni számunkra a tanulás, a fejlődés lehetőségét” – emlékszik vissza Sándor. Kisfiúként csintalan, nagyon kíváncsi természetű volt, aki szerette az idősek meséit, és annál jobban szerette a könyveket, az olvasást. A nagypapája háborús történetei fogták meg a leginkább. „Ábrahám nagyapámék, s a vén Ábrahámék is igazán nagy szegénységben éltek. Megélték a háborút és az utána következő időszakot is. Ami szintén nehéz volt. Rögtön a második világháború után akkora volt a szegénység, hogy még kenyérre sem jutott. A kolbász vagy a szalonna már-már ritkaságnak, ünnepi ételnek számított. Kevés volt, de valahogy beosztották. Az öreg sokat mesélt erről az időszakról. Egyszer például a Maros közepéig beúszott, mert azt hitte, hogy egy darab fehér [kenyér] lebeg a víz tetején. Igazából csak egy fadarab volt” – meséli Sándor. De későbbi felnőttkorát, az életét leginkább az anyai nagyapja, János tata élete határozta meg. „A felszegi tatát háborús bűnösnek nyilvánították. Hogy miért? Mert megtagadta azt, hogy fegyvert ragadjon. Vallási okokból főként, de azért is, mert azt mondta, hogy az Isten az embert nem azért teremtette, hogy öljön, hanem azért, hogy vigyázzon és becsülje az életet. Ezért az öreg nem vett fegyvert. A hivatalban elmondták neki, hogyha megtagadja a parancsot, az is lehet, hogy többé nem látja a családját, az is lehet, hogy úgy elviszik egy munkatáborba, hogy soha többé nem fog hazatérni a szeretteihez. Ennek a tudatában, de a jobb jövő reményében, hittel mégis megtagadta az erőszakot. El is vitték szinte öt évre a Duna-deltába, megkínozták, kényszermunkával büntették. A felesége otthon maradt három kicsi gyermekkel. Akkoriban nem volt se szociális rendszer, semmi. De a falu, a szomszédok és a környékbeli rokonok a család mellé álltak. Aztán egyszer csak tata hazajött, senki nem hitte, hogy újra látni fogják. De hazajött. Kitartott mindvégig, és soha nem tagadta meg a hitét. Számomra ez a mai napig példaértékű.” Ez a történet később fontos szerepet játszott Sándor életében.
Az iskolai élményeit is leginkább a kíváncsiság, a világ felfedezésének igénye határozta meg. A kommunista diktatúrában ez nem volt mindig annyira könnyű, hiszen nem volt minden könyv, minden irodalmi mű elérhető. Sándort leginkább az útikönyvek, a történelmi leírások nyűgözték le. A könyvek világa mindig menedéket nyújtott a számára. A szemközti lakásban egy öreg pap lakott, aki, látva a szorgalmát és a könyvek iránti mély csodálatát, nekiajándékozta a könyvtárának a jelentős részét. A középiskolai és a tinédzserévekben az olvasás jelentős szerepet töltött be Sándor életében. Egy olyan világban, ahol megszabták, mit mondhatsz, néha azt is, mit gondolhatsz, a történetek szabadságot és menekülési lehetőséget nyújtottak. Sándor a középiskolai évek alatt számos barátságot kötött, amelyek közül néhány a mai napig is tart. Az egyik leginspirálóbb oktatója a földrajztanára volt, aki szívesen vitte el a fiatalokat kirándulni, és aki segített nekik meglátni az élet mélyebb, talán elsőre kevésbé látható összefüggéseit. Az élet, a lehetőségek hiánya viszont egy időre parkolópályára küldte a továbbtanulás adta lehetőségeket. A szakiskola befejezése után Sándor rögtön munkába kezdett, és az egyik marosvásárhelyi gyárban kezdett el dolgozni. „Azok az évek a trógerség, az iszákosság, a bulizás évei voltak. Szegény anyám. Mennyit aggódhatott értem. Volt olyan is többször, hogy napokig semmit nem tudott felőlem. Egyik nap bementünk reggel a munkába, de nagyon meguntuk, felültünk a vonatra, s elmentünk Bukarestbe, csak úgy. Napokig haza sem jöttünk. Akkor nem volt mobil, sem követős rendszer. Persze azért vigyáztam. Mindig ott volt a lelkiismeretem, ami nem hagyott óriási butaságokat csinálni” – meséli Sándor a mai napig fiatalságának történeteit.
Talán a legkeményebb mind közül mégis a katonaság volt. Ott tapasztalta meg először, mit jelent éhezni, fázni, mit jelent kiszolgáltatottnak lenni. Mivel kisebb-nagyobb mértékben mindig is a kommunizmus ellen küzdött, ezért az egyik legkeményebb katonai bázisra küldték. „A tiszt azt mondta, hogy maga nem fog innen hazamenni. Aztán mégis hazajutottam. Igaz, hogy borzasztóan kemény évek voltak. Utólag hálás is vagyok, hogy ennyivel megúsztam, hiszen kútba dobni a román zászlót, vagy összeszakítani az Omagiut [Ceaușescu születésnapjára a ’70-es, ’80-as években több alkalommal is közreadtak ezzel a címmel egy-egy nagy formátumú, díszkiadású könyvet – szerk. megj.] felért egy öngyilkossággal. Ráadásul megvertem az egyik román kollégámat. Nem is volt olyan nagy dolog, lerendeztük egymás között, nem haragudtunk egymásra. De a hatóságok úgy ítélték meg, hogy nemzetellenes cselekvés volt, így mindig jelentkeznem kellett a rendőrségen egy jó ideig. Szóval a katonaság szörnyű egy hely volt. A tisztek és a felsőbb évesek csúfolkodtak velünk. Alig hagytak ennivalót, elvették a pakkunkat, amit otthonról kaptunk. Ráadásul akkoriban nagyon hideg telek is voltak, mínusz húsz fokok. Annyira fáztunk, hogy matraccal takaróztunk”.
Amikor Sándor mesélt, újra a húszas éveiben járó fiatal lett, és ismét érezte ez ujjaiban a már-már sajogtató hideget. A leszerelés utáni évei többnyire munkával és bulizással teltek el. Bár a gyülekezés tiltott volt, titokban Sándor a szülői háznál számos videónézést szervezett. A falu nagy része oda járt esténként, éjszakánként filmeket nézni. A mozi, a filmek fontos szerepet játszottak az életében. Ahogyan azok a barátok is, akikkel ezeket a filmeket nézték.
A ’90-es évek hozták el a legnagyobb változásokat, de a legnagyobb kihívásokat is egyben. 1989-ben összedőlt a rendszer, vége lett egy diktatórikus korszaknak. Sándor szabad lelke szinte szárnyalt. „Reggel, amikor beértünk a gyárba, tudtuk, hogy ma valami történni fog. Hallottuk, hogy forrongások vannak az egész országban. Aztán pár óra múlva meg is történt. Kinn voltunk az utcán, hallottuk, láttuk. Egész este ünnepeltünk utána”.
Egy új korszak kezdete köszöntött be. Még ha az országban ez a folyamat lassabban történt is, Sándor életében elérkezett a változás. 1993-ban Sándor egy társkeresőn keresztül megismerte élete párját, Melindát. A kapcsolat kezdetét egy különleges jelszó fémjelezte: egy fantasyregény címe, amely mindkettőjük közös szenvedélyét tükrözte. Az olvasás mindig is fontos szerepet játszott mindkettőjük életében, és ez a közös érdeklődés alapozta meg a kapcsolatukat. A jelszó nemcsak egy kapocs volt, hanem szimbolikusan is visszavezette őket ahhoz a világhoz, ahol a könyvek és történetek mindig is menedéket nyújtottak számukra, és ezzel együtt megnyitották az utat egy életre szóló közös kaland felé.
Az első évek varázslata tökéletesen összefonódott a rendszerváltás hozta szabadsággal, mintha az új élet friss levegője mindenütt jelen lett volna. Sándor és Melinda szerelmét áthatotta a változás szele; mintha a világ újrarendeződése egyben a közös jövőjük ígéretét is magában hordozta volna. Az első pillanattól kezdve megélték az összhangot, ahol minden mozdulat, minden szó természetes könnyedséggel illett egymásba. A házasságuk olyan volt, mint egy gyönyörűen megkomponált szimfónia, amelynek minden hangja a boldogságot hirdette. A mindennapok színes palettáján Melinda mosolya és Sándor odaadó tekintete festette a legszebb árnyalatokat, miközben az életük első közös otthonában elmerültek a szerelem nyújtotta békében. A házasságuk első éveiben még egy új csoda is beköszöntött: megszületett első gyermekük, akinek érkezése mintha csak tovább emelte volna boldogságuk fényeit. A kisbaba érintésében ott volt az élet új kezdete, egy új fejezet, mely még teljesebbé tette közös történetüket. A világ mintha megállt volna körülöttük, és csak ők hárman léteztek egy tökéletes harmóniában. De ahogy minden mesében ott lapul a sárkány, úgy Sándor és Melinda életében is lassan felbukkantak a homályosabb árnyak. A boldogság tündérmeséjének pompás fényei mögött fokozatosan gyülekezni kezdtek a felhők, először csak észrevétlenül, majd egyre vészjóslóbban. A kezdeti idillre rávetült a mindennapok kíméletlen súlya: Sándor próbálkozott megvetni a lábát az új világban, de a munkakeresés kudarcaiban a rendszerváltás új ígérete hamar csalódássá szürkült. Hiába voltak álmok és remények, érettségi nélkül szinte minden ajtó zárva maradt előtte. Az első néhány visszautasítást még sikerült humorral és reménnyel kezelni, de ahogy az elutasítások halmozódtak, úgy telepedett rá egyre inkább a tehetetlenség érzése.
Melinda, bár mindvégig támogatta őt, a család mindennapi terhei alatt maga is meggyengült. A kudarcok szikrái idővel családi viták lángjává nőttek, és a korábban szilárd alapokon álló otthonuk mintha megremegett volna. A szerelmük, amely egykor a legmagasabb hegyek csúcsát érintette, a mindennapi küzdelmek mély völgyébe zuhant. A korábban harmonikus pillanatok helyét egyre gyakrabban vették át a feszültség csendes, majd hangos robbanásai.
És ott volt az alkohol – először csak mint menedék, egy pohár bor a vacsoránál, aztán mint egy halk, de állandó kísértés. Sándor egyre gyakrabban talált vigaszt az italban, ahol a világtól és a kudarctól elmenekülhetett, legalább egy időre. Ami kezdetben átmeneti enyhülést hozott, hamarosan újabb gondok és feszültségek forrásává vált. Az üvegek sokasodtak, és velük együtt a veszekedések is. Melinda pedig kétségbeesetten próbálta visszahozni azt az embert, akibe egykor beleszeretett, de minden egyes próbálkozása egy újabb zátonyra futott a szavak és könnyek tengerében. Ahogy a mesék sárkánya, úgy az életükben felbukkanó démonok is könyörtelenül tettek próbára minden korábbi erőt, hitet és kitartást. „Így visszaemlékezve arra az időszakra, csak csodálkozni tudok, és hálát adni azért, hogy a feleségem mellettem maradt. Sokat bántottam mindenkit, magamat is. Kilátástalannak láttam a helyzetet, szerettem volna megváltozni. Egy-egy napra sikerült is, de aztán újra az ital rabja lettem” – magyarázza Sándor.
A sötétség egyre mélyebbre húzta őket, mígnem Sándor és Melinda egy nap szembenéztek azzal a valósággal, amit eddig mindketten kerülni próbáltak: a házasságuk véglegesen szakadék szélére került. A veszekedések olyannyira elmérgesedtek, hogy már nem látták a kiutat. Sándor tehetetlen dühvel nézte, ahogy az alkohol marta el mindazt, amit felépítettek, Melinda pedig lassan beleroppant a családi élet terheibe. Már nem volt ott a régi fény a szemükben, amely valaha annyi reményt adott nekik. Felmerült a válás gondolata, s a kimondott szavak úgy hullottak közéjük, mint éles pengék. Szinte hallani lehetett, ahogy a közös életük egyre inkább szétrepedezik, mint egy öreg fa, amelynek gyökerei már nem tudják tartani a viharban. Mégis, valami mélyről feltörő ösztön, talán az együtt töltött évek iránti tisztelet vagy a családjuk iránti felelősségérzet, megállította őket a szakadék szélén. Ott, ahol már nem volt visszaút, mégis úgy döntöttek, hogy adnak egy utolsó esélyt a kapcsolatuknak. Elhatározták, hogy ha már minden más kudarcot vallott, megpróbálják helyrehozni azt, ami maradt. Nem tudták, merre induljanak, de egy helyi vallásos közösségről hallottak, ahol párok számára tartottak párterápiát, és bár először szkeptikusak voltak, érezték, hogy más választásuk már nem maradt.
A közösségbe való belépés eleinte furcsán idegen volt. A csendes imádságok és mély beszélgetések közegében Sándor és Melinda, akik addig a veszekedésben találták meg az egyetlen kommunikációs csatornát, most új módon kezdtek szólni egymáshoz. A hit lassan, de biztosan átszőtte a mindennapjaikat. Nem volt gyors, sem könnyű út, de a közösség nyugalma és az együtt töltött csendes órák kezdtek repedéseket ütni az életüket megbénító sötétségen. A vallásos közösség nemcsak a kapcsolatuk gyógyulásának helyszíne lett, hanem a lelküké is. Újra megtalálták a hitet – nemcsak Istenben, de egymásban is. A terápia során rájöttek, hogy a régi sebeket nem tudják eltüntetni, de megbocsátással és kitartással képesek lehetnek begyógyítani őket. Az imádságok során újra megnyíltak egymás előtt, szavak nélkül is megértették a másik fájdalmát, és ez a csendes, kölcsönös megértés több volt, mint amit a hosszú évek alatt valaha is elértek. Sándor lassan kiszabadult az alkohol bódító fogságából, amely egykor menedéket nyújtott számára, és helyette a hit erejében talált új kapaszkodót. Melinda megtanulta újra szeretni és elfogadni azt az embert, aki a férje volt, és aki immáron egy új úton indult el. Az évek során összegyűlt csalódásokat és fájdalmakat lassan felváltotta valami új: a közös cél, hogy megmentsék azt, ami egykor olyan erős és szép volt közöttük. A közösség, a hit és az újrakezdés lehetősége lassan átformálta az életüket. Az egykor kilátástalan helyzetük most egy új lehetőséggé vált: nemcsak hogy megmentették a házasságukat, hanem új alapokra is helyezték azt. A hit egy új világot nyitott meg előttük, amely nem a tökéletességről szólt, hanem az egymás iránti türelemről és megértésről. Már nem az volt a fontos, hogy minden tökéletes legyen, hanem hogy együtt, kéz a kézben, újra megtalálják azt a szeretetet, amely egykor összekötötte őket. Így a sárkány, amely egyszer majdnem tönkretette az életüket, most legyőzve, porrá hullott, helyét pedig a közösen megélt megújulás, az egymás iránti tisztelet és az új élet iránti hit vette át.
A változás több szinten volt észlelhető. Nemsokára világra jött a második gyermek is a családban, aki a Benjámin nevet kapta, ami annyit jelent: Isten ajándéka. Sándor és felesége Isten ajándékaként tekintett az új jövevényre, új életük piciny csodájára. Sándor azt is tudta, hogy ezentúl mindennap szembe kell néznie a sárkányaival, és meg kell küzdenie velük.
Sándor élete gyökeresen megváltozott, miután a hit és a szeretet megtalálása új irányt adott neki. A vallásos közösségben megtapasztalt megújulás és belső béke nemcsak a házasságukat mentette meg, hanem saját magát is új útra vezette. Érezte, hogy az a szeretet, amelyet kapott – Melindától, a közösségtől, és a hitétől – több volt, mint amit el tudott volna képzelni. Ez az érzés azonban nem állt meg a szívében; valami mélyebb ösztön hajtotta, hogy mindezt visszaadja másoknak, hogy ő is eszközévé váljon annak a jónak, amit megtapasztalt.
Sándor, bár életének harmincadik évéhez közeledett, elhatározta, hogy újra iskolapadba ül, és leérettségizik. Ez a döntés nem volt könnyű, hiszen az évek alatt megszokott életvitelét és a hétköznapi rutinjait teljesen át kellett alakítania. Mégis, a tanulás öröme és a belső elkötelezettség hajtotta. Az érettségi megszerzése számára több volt, mint egy papír: egy fontos mérföldkő volt azon az úton, amelyen elindult. A vizsgákra való felkészülés során egyre közelebb került ahhoz az álomhoz, amely a hite révén megfogalmazódott benne – hogy majd egyszer mások életében is segítsen megtalálni a békét és a helyes irányt.
Az érettségi után Sándor nem állt meg. Elhatározta, hogy továbbtanul, és beiratkozott a teológiára. Ez az újabb kihívás egyben a személyes küldetésének is a része lett: hogy mindazt a szeretetet, amit ő kapott, valamilyen módon visszaadhassa a világnak. A teológiai tanulmányok alatt egyre mélyebben elmerült a hit és az emberi lélek titkaiban, és minden egyes tanóra során úgy érezte, közelebb kerül ahhoz, hogy beteljesítse küldetését. Nemcsak a tudást szívta magába, hanem az elhivatottságot is: hogy segíthessen azoknak, akik valaha ugyanúgy eltévedtek, mint ő. A teológia végzése nemcsak szellemi, hanem lelki fejlődést is hozott számára. Sándor számára az élet többé már nem a kudarcok és a sötét idők folytatása volt, hanem egy új kezdet, ahol a szeretet és a hit irányítja minden lépését. Most már készen állt arra, hogy mások számára is világítótorony legyen – hogy olyan embereknek nyújtson segítséget, akik, mint ő egykoron, elvesztek a sötétségben, de a fényt keresik.
Sándor a teológiai tanulmányok elvégzése után nemcsak a hitében mélyült el, hanem a közösség egyik oszlopos tagjává is vált, akire mindenki számíthatott. Párjával az életük új értelmet nyert: a szeretet és a jótékonykodás a mindennapjaik szerves része lett. A házuk, amely egykor magányos fészek volt, mostanra nyitott ajtókkal fogadta a világot. Nem telt el nap anélkül, hogy valaki be ne tért volna hozzájuk tanácsért, vigasztalásért, vagy akár csak egy baráti beszélgetésre. A kapu mindig nyitva állt, mint egy szimbóluma annak a végtelen szeretetnek és elfogadásnak, amelyet Sándor és családja maguk is tapasztaltak a legsötétebb órákban.
Nem csak a helyiek találták meg náluk a menedéket: a világ minden tájáról érkeztek látogatók, akik a család vendégszeretetét élvezhették. A család szinte megszokta, hogy asztaluknál különböző nemzetiségű és hátterű emberek ülnek, s az étkezések során nemcsak finom ételek, hanem életre szóló történetek, tapasztalatok és tanítások cseréltek gazdát. Ez a vendégszeretet túlmutatott a mindennapi rutinon – a nyitott otthonuk az elfogadás, a szeretet és az egymás iránti tisztelet bástyájává vált.
Sándor és Melinda számára az önkénteskedés természetessé vált. Rendszeresen részt vettek gyermektáborokban, ahol önkéntesként segítettek a gyermekeknek élményeket és reményt adni. Ugyanakkor a telefonos szeretetszolgálatnál is hosszú órákat töltöttek, meghallgatva azoknak a történeteit, akik elkeseredetten kerestek valakit, aki hajlandó figyelni rájuk. Sándor szavai és megértése sokak számára vigaszt hozott, olyan embereknek, akik a legnagyobb sötétségben bolyongtak. Nem álltak meg itt. Rendszeresen látogattak árvaházakat is, ahol gyermekek vártak arra, hogy valaki végre törődjön velük. Sándor és Melinda megértette, hogy az ő szeretetük nemcsak saját családjukra korlátozódik, hanem ki kell terjednie mindazokra, akik rászorulnak. A mosolyok, az apró gesztusok, és az, hogy időt szántak ezekre a gyermekekre, mérhetetlen boldogságot hozott a lelkükbe. Az önkéntesség, a jótékonykodás nemcsak alkalmi tett volt számukra, hanem életformává vált – olyanná, amelyben az egész család részt vett, és amely mindennapjaik lüktető szívévé vált.
„A sok mosolygó arcot látva született meg a vágy a szívünkben, hogy szeretnénk még felnevelni gyermekeket. A mieink már elég nagyok voltak, s arra gondoltunk, hogy ahol elfér négy éhes száj, ott eggyel vagy kettővel többnek is akad hely. Így a feleségemmel meghoztunk egy fontos döntést” – mondta Sándor. Melinda és Sándor élete újabb mélységet és értelmet nyert, amikor elhatározták, hogy nevelőszülők lesznek. Úgy érezték, hogy a szeretetnek, amit megéltek és kaptak, tovább kell áradnia olyan gyermekek felé, akiknek a sorsa nem volt olyan szerencsés. Elsőként Mátét – vagyis a jelen írás egyik szerzőjét – fogadták be, akinek a története mélyen megrázta őket: a szülei kidobták egy szekérből, mintha csak teher lenne. Sándorék számára világos volt, hogy nemcsak fizikai értelemben kell befogadniuk őt, hanem érzelmi sebeire is gyógyírt kell találniuk.
Nem sokkal később Jenőt is a szárnyaik alá vették, őt születése után a kórházban hagyták, mintha soha nem is létezett volna. A gyermekek tragikus múltja mély nyomokat hagyott mindkettőjük lelkében. Az első hónapok nehezek voltak – mi, vagyis Máté és Jenő, bizalmatlanul és visszahúzódva fogadtuk be az új környezetet, és az érzelmi falak, amelyeket önvédelemből emeltünk maguk köré, szinte áttörhetetlenek voltak. Sándor és Melinda azonban kitartottak.
Az otthonukban újra és újra bizonyították, hogy a szeretet nemcsak szavakban, hanem tettekben is létezik. Lassan, apró lépésekkel építették fel azt a bizalmat, amelyre oly régóta vártunk. A türelem, amelyet tanúsítottak, talán soha nem volt még ilyen fontos. Nem volt könnyű elérni, hogy biztonságban érezzük magunkat, hogy elhiggyük: Sándorék nem hagynak el minket, nem bántanak, és nem várják el tőlünk, hogy azonnal megbízzunk bennük.
Az apró gesztusok, az együtt töltött idő, az őszinte beszélgetések lassan átalakították az életünket. Számunkra a ház egyre inkább valódi otthonná vált, már nemcsak egy fizikai hely volt, hanem érzelmi menedék is, ahol végre elhittük, hogy szeretnek minket, és hogy mi is fontosak vagyunk. Az út rögös volt, tele kihívásokkal és nehézségekkel, de Sándorék hite és szeretete végül győzedelmeskedett. Békére leltünk abban az otthonban, amely egykor idegen volt számunkra, most pedig a biztonság és a boldogság színtere lett. Sándor és Melinda számára ez a nevelőszülői szerep nemcsak a szeretet új dimenzióját nyitotta meg, hanem azt a mély meggyőződést is, hogy minden gyermek, a múltjától függetlenül megérdemli a szeretetet, a bizalmat és az otthont. Egy új család született itt, amely az elfogadás és türelem jegyében erősödött meg.
Ma már tinédzserek vagyunk, és az életünk egyre inkább összefonódik azokkal a kihívásokkal, amelyek minden fiatalnak megadatnak. A Hétköznapi hőseink projekt keretében volt lehetőségünk átgondolni azt, hogy ki is számukra az az ember, aki a hétköznapi hős szerepét betölti. Először egy ismert helybeli tanárt választottunk, akiről mindketten azt gondoltuk, hogy megfelel a feladat követelményeinek. Neki is fogtunk a munkának, elkezdtük összegyűjteni az információkat, átgondolva, hogyan állítsuk össze a feladatot. Ahogy azonban haladtunk a projekttel, valami mélyen kezdett motoszkálni bennünk. Egyik nap csendben odaléptünk Sándorhoz, és zavartan, de határozottan megszólaltunk: „Apa, beszélhetünk veled?” Sándor, bár nem tudta, mire számítson, mindig készen állt arra, hogy meghallgasson. Ekkor bátortalanul elmondtuk, hogy meggondoltuk magunkat. Az igazi hős, akiről írni szeretnénk, nem a tanár – bár tiszteljük őt is –, hanem az apánk. „Írhatnánk rólad a projektben?” – kérdeztük. „Mert nekünk a hétköznapi hős azt jelenti, aki kiemelt minket a nehéz helyzetünkből, aki elhozta nekünk a biztonságot, és aki szeret minket.” A szavak, melyeket mondtunk, talán egyszerűnek tűntek, de mély tartalommal és érzésekkel voltak átitatva. Sándor szívét melegség töltötte el – az a szeretet és tisztelet, amit a fiúk iránta éreztek, most szavakba öntve érkezett meg hozzá.
Ez a pillanat mindnyájunk számára emlékezetes volt, mert nekünk nemcsak hogy sikerült szembenéznünk a múltunkkal, hanem elismertük azt a változást, amit Sándor és Melinda hozott az életünkbe. A „hős” szó így most már nemcsak egy címke volt, hanem egy mély, személyes tapasztalat, amely tükrözte azt a hatalmas szeretetet és erőt, amelyet Sándor adott nekünk.
Az írás készültekor, 2024-ben Bedő László Ferdinánd Máté és Huzsa Jenő a Gernyeszegi Teleki Domokos Általános Iskola 6., illetve 7. osztályos tanulói voltak. Előbbi a szászrégeni Lucian Blaga középiskola 9., utóbbi a gernyeszegi iskola 8. osztályában tanul tovább. A dolgozat irányítója: Rusu Szidónia szociológus.
