Kihagyhatatlan helyszíne a Petőfi-ünnepségeknek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült Petőfi körtefája. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.
A történelem viharos sodrásában Petőfi körtefája olykor-olykor feledésbe is merült, hiszen a leírások és az utólagos elbeszélések szerint a költő, a szabadságharcos tiszteletére rendezett emlékünnepélyek minden évben az 1928-ban a kúria falán elhelyezett emléktábla előtti udvarrészen zajlottak le.
A legendás körtefáról eddig nem tudhattunk többet, azonban most előkerültek most olyan tények is, amelyekről eddig írott formában senki nem tájékoztatta az olvasókat. A legenda tehát tovább szárnyalt. Nem kellett más hozzá, csak egy lelkes Petőfi-rajongó, id. Sándor József.
A Székelykeresztúron elő Sándor József bácsiról (szül. 1929-ben) írtunk pár alkalommal. Az ő keze munkáját dicséri többek között az Etéd fele vezető útvonal Peszente-lankáján levő Csaba kútja, a Betfalva végi, székely rovásírásos Erzsébet kútja és a galambfalvi, egykor titokban Erkel hídnak mondott építmény is, melynek oldalára az eredetileg a vízszint mérésének megfelelő jelzéseket hangjegyek formájában öntette be. Különlegessége abban állt, hogy a jelek a magyar himnusz első sorait takarták. Mondanunk sem kell, hogy mindez a kommunista érában történt.
Csak nemrég tudtuk meg, hogy Jóska bácsi a múltban egy nagyobb lélegzetű tettet is végrehajtott, amely, hogy úgy mondjuk, napjainkban is büszkesége a városnak. Ha nevén akarjuk nevezni a dolgokat, id. Sándor Józsefnek köszönhető, hogy Petőfi körtefája olyan arcot kapott, amilyent az már régtől fogva megérdemelt.
Hadd beszéljen Jóska bácsi erről:
„Édesapám jó kapcsolatba került a nagybirtokos Gyárfás családdal, oda bejáratos volt, apró-cseprő bútor- és épületjavításokat végzett azok kérésére. Így a Petőfi emléke iránti rajongása is tovább fokozódhatott. 1941-től 1975-ig alig két-három alkalommal nem lehetett jelen a júliusi megemlékezésen. Közben szoros baráti kapcsolat alakult ki a timafalvi Farkas Gábor igazgató-tanító bácsival, az ugyancsak nagy Petőfi-rajongóval. Gábor bácsinak tanítóként dalárdája volt, és a kulturális élet nagy mozgatója, irányítója, lelkes híve volt. Édesapám és Farkas tanító bácsi sokszor közösen gondozták a timafalvi temetőben levő, legendai Petőfi-sírt, valamint a Gyárfás kertben az 1940-es évek végén és az 50-es évek elején a Petőfi-körtefa környékét.
1956. február havában kerültem haza Keresztúrra, az újonnan alakított rajoni Néptanács út- és hídépítészeti osztályára műszakvezetői beosztásba. A szüleimtől és főleg édesapámtól kapott nevelés, a székelykeresztúri és marosvásárhelyi középiskolában tanított és tanultak folytán én is Petőfi-rajongó lettem. A Petőfi-ünnepségeken először itt, Keresztúron vettem részt mint diák, míg Fehéregyházán és Segesváron 1948 júliusában. Visszaemlékszem, hogy a reggeli vonattal mentünk Fehéregyházára, a vonat már itt, Keresztúron zsúfolva volt, hiszen Udvarhely környéke ezzel utazott oda. Az emlékhely magyar és román zászlókkal volt teli. A tömeg teli torokból énekelte a magyar himnuszt. Akkor ez még szabad volt. Az ünnepély után a tömeg nagy része gyalog ment le Segesvárra, az országúton és a vasút menti ösvényeken, a várban levő Petőfi-mellszobor koszorúzási ünnepélyére. Este ugyancsak a zsúfolt vonattal jöttünk haza, de Héjjasfalváig a vonatlépcsőn, ütközőkön is csüngtek az utasok.
Itt Keresztúron a Petőfi ünnepségen az 1941-es évben vettem részt, különben lakóházunktól a Gyárfás-kúria még száz méter távolságra sincs. Aztán a bolsevizmus kezdeti időszakában Petőfi nekik proletárköltő volt, így méltatták, és elmaradhatatlan volt az Internacionálé éneklése is.
Édesapám 1958 nyarán egy alkalommal áthívott a Gyárfás-kertbe, hogy segítsek neki egy bizonyos részen a fű lekaszálásában és a terület rendbetételében. Ezt a területet 1948-tól, Gyárfásné nyugatra való távozása után, elmondása után évenként kaszálgatta… ez volt a monda szerinti Petőfi-körtefa környéke. A Gyárfás kertben 1945 után a bolsevista pribékek a kertben levő hatalmas cserefákat, fenyőfákat építkezési célra a buzgó párttagjaik között kivágatták és kiosztották. A gyümölcsfákat a prolik között tűzifaként osztották szét. Ezek a mámoros fejű bolsevikok nemcsak a földbirtokosokat, de a jól működő iparosokat és kereskedőket is szívből gyűlölték. Ez a politikai folyamat 1948 (az államosítás) után kegyetlenül beállt. A suszterek és csizmadiák időszaka volt ez.
A fent említett füves terület lekaszálása után édesapám azt kérdezte tőlem: „Fiam, hogyan lehetne, és meg lehetne-e menteni a pusztítástól ezt a Petőfi-körtefát?…” Ebben az évben a gyümölcs- és a díszfák 90%-a már ki volt irtva! Félő volt, hogy ezt a fát is kivágják tűzifának. Édesapámat megnyugtattam ekkor, hogy a jövő év folyamán kerítéssel körbefogjuk. Heteken, hónapokon keresztül foglalkoztatott ennek a kivitelezése. Addig semmilyen kerítés nem védte a körtefát. Úgy állt ott vadon, ahogy az Isten megteremtette.
Megemlíteni kívánom, hogy akkor én, 1958-ban, már a Keresztúr Rajoni Néptanács út- és hídépítészeti osztályának osztályvezetője voltam. És elérkezett 1959 tavasza. A hóolvadások után elkészítettem annak tervrajzát, anyagszükségletét stb. A kerítést 12 szögletűre terveztem – mint Krisztus és tanítványai, 3 méter 90 centi külső átméretben, 1 méter magasságú kerítéssel, melyből 40 cm betonalj és 60 cm kopjafás oszlopok, tulipános lécezéssel. Az oszlopok közötti lécek száma 7 darabból tevődött össze, mint a Miatyánkban a 7 kérés.
A szükséges anyagokkal nem volt igazán probléma, hiszen a vezetésem alatt levő útépítészeti osztály minden anyaggal rendelkezett (betonkavics, cement, vas, deszka, cserefa fűrészáru, homok, szeg, festék meg a szállítóeszköz). Vagyis én mindent tudtam biztosítani a „köztulajdonból”. Lelkiismeret-furdalás nélkül bátran kijelentem, én az anyagokat el nem loptam, a közjóra használtuk fel, nemes célt szolgált! A szükséges munkaerőt ehhez a nemes célhoz hazafias érzelmű lelki barátaim ajánlották fel önkéntesen. Erre a munkálatra nem vettem igénybe, csak egyetlen személyt, az anyagszállítót, az útügyi osztályról.
Hadd maradjanak meg örök időkre e lelkes Petőfi-rajongó barátaim nevei, akik mellém állásukkal magyar nemzetünket szolgálták, és szolgáltuk mind a nyolcan: Buzogány László (gépész, traktorista; nagysolymosi születésű, az akkori Keresztúr rajoni Néptanács ügyosztályának alkalmazottja), Demeter László (tanító, csekefalvi születésű, az akkori városi kultúrotthon igazgatója Keresztúron), Imecs Károly (tanító, keresztúri születésű, Galambfalván tanított), Szabó Béla (tisztviselő, kisgalambfalvi születésű, akkor Keresztúr Néptanácsának titkára), Kibédi Elek (tanító, majd tanár, nagymedeséri születésű, akkor Keresztúr Rajoni Néptanács kultúrosztályának vezetője), Szőke András (tanító, majd tanár, rugonfalvi születésű, az akkori Keresztúr Rajoni Néptanács tanügyi osztályának tanfelügyelője), Sándor Mózes (édesapám, nyugdíjas bányász 60 éves korában), és végül jómagam, akkor voltam 29 éves.
A munkálatot májusban kezdtük meg, amit én irányítottam az első kis cölöp leütésétől a kerítés festéséig, illetve a Petőfi-körtefa környezetének teljes rendbetételéig. Lelkesen dolgozott naponként az a két-három személy úgy, ahogy az időnk engedte. Drága édesapám a famunkát végezte ez idő alatt, a kerítés 12 darab faragott kopjafa oszlopát, a 84 darab kerítéslécet (melyből 14 darab tulipános fejű volt), az azokat tartó rigliket és szegőléceket készítette. Az oszlopokat beleöntöttük a kerítés betonaljába. A betonrész vakolási munkáit Pitó Domokos keresztúri születésű mesterrel végeztettem, melynek munkadíját személyesen én álltam. A kerítést világoskékre, az oszlopokat zöldre, a tulipános léceket pirosra festettem. Az egész munkálatot Petőfi Sándor halálának 110-ik évfordulójára elkészítettük. Szívrepesve vártuk a megemlékezés napját, hiszen akkor az 1956-os magyar forradalom (és nem esemény, ahogy akkor tanácsos volt mondani) utáni harmadik esztendőben voltunk. Petőfi neve, a forradalom, a szabadságharc – nem volt ajánlatos társalgás közben együtt emlegetni ezeket.
A megemlékező ünnepség a kúria falán ’28-ban elhelyezett emléktábla előtti udvarrészen volt, rövid időtartammal. A kegyelet virágait az emléktáblánál helyezték el, de ügyes női személyek a kis virágcsokraikból juttattak az új megemlékezőhelyre, a Petőfi-körtefát körülvevő léces kerítésre is. Mi, a kis baráti közösségünk tagjai, örömmel néztünk az eseményre, hiszen úgy tekintettünk a mintegy 6–8 virágcsokorra, mint azokra a méhecskékre, amelyek a határban mézlegelőre találtak, és rajtuk keresztül az egész kaptár sokasága oda fog repülni, onnan fog gyűjteni éltető anyagot. Az évenkénti ünnepségeken nagy buzgalommal tevékenykedett a már említett Farkas Gábor igazgató-tanító bácsi, az ugyancsak Petőfi-rajongó. Így jutottunk el az 1959-es évhez, a 120. évfordulóig, amikor állítólag az ő kezdeményezése folytán egy fiatal körtefaoltvány is lett az „öreg” mellé ültetve. Én ezt az érzelmi cselekedetet, kezdeményezést Sebestyén Gyula doktor úrnak tulajdonítom, bár meg kell vallanom, hogy erre már egész pontosan nem emlékszem.
A 120. éves ünnepi megemlékezésen nagy tömeg volt jelen, amely már a Petőfi-körtefa körüli területen gyűlt össze, és nem a kúria falán elhelyezett márványtábla előtt. 1969 óta minden évben a körtefa körül történik a megemlékezés, koszorúzás, de virágcsokrok ékeskedtek az emléktábla előtt is. Az Istennek nem tudok eléggé hálát adni, hogy már fiatal koromtól megsegített, erőt és bátorságot adott életem e nagy álmának megvalósításában, hiszen ezzel tovább növeltük itt Székelykeresztúron a Petőfihez fűződő emlékek és zarándokhelyek számát, ahol teljes hazafias érzelemmel énekelhetjük a megemlékezések napján nemzeti imánkat és Vörösmarty Szózatát a magyar zászló alatt.
Megemlíteni kívánom kiemelten, hogy én a körtefa bekerítésével kapcsolatos ügyben soha, senkihez jóváhagyásért, engedélyért vagy támogatásért nem folyamodtam! Ez az alkotás az akkori hatóságok (városi és rajoni) engedélye nélkül készült el. A felelősséget hajlandó voltam egyedül vállalni. A kis munkaközösségünk úgy tudta, hogy én az engedélyek birtokában vagyok, így nyugodtan végezték az önkéntesen vállalt munkát. A kerítés elkészítése után megkértem dr. Molnár István egykori tanáromat, aki a helybéli múzeum igazgatója volt, hogy nem-e lehetne leltárba venni az új műemléket, hogy így a múzeum tulajdonába kerülhessen. A tanár úr rövid idő alatt ezt megoldotta, így hamarosan műemlékké nyilvánítódott a Petőfi-körtefa. Megismétlem: ennek keletkezését nem firtatta a keresztúri néptanács, de még a rajoni néptanács vezetősége sem. Igaz, akkor már Szabó Béla barátom (és volt osztálytársam a gimnáziumban) a városi néptanács titkára volt. 1960 decemberében közigazgatási reform lett, Keresztúr rajont megszüntették, a személyzet cserélődött, ellenben a körtefa bekerítésével továbbra sem foglalkozott senki. És ismételten kijelentem: a kerítés építéséhez felhasznált összes anyag az útügy osztálytól (az államtól) eltulajdonított anyagkészletből tevődött ki. Nem vádol a lelkiismeretem, mert ezeket a közjó javára használtam fel. De említést kell tennem a körtefáról írt Kányádi Sándor-versről is. Mielőtt hozzáfogtunk volna 1959-ben a kerítés elkészítéséhez, nem voltam birtokában az erről szóló Kányádi-versnek. Kerestük-kutattuk, számtalan helyen érdeklődtünk annak sorsáról, de nem jutottunk a tényleges szöveghez. Az azelőtti időben én is valahol olvastam, de az feledésbe ment. 1959-ben került Szabó Béla, volt osztálytársam a keresztúri néptanácshoz titkárnak. Ő szerezte meg, de már a júliusi megemlékezések utáni időben, ennek a versnek az eredeti sorait. A fehér márványlap 60 x 40 cm nagyságú. Széll Mózes akkori kőfaragómesterrel vésettem bele a Petőfi-körtefáról írt Kányádi Sándor-verset, amelynek munkadíját, 200 lejt én személyesen fizettem ki. Akkori fizetésem 725 lej volt. Eredetileg a márványtáblát egy bazalttömbbe szerettem volna tétetni, s azt pedig a körtefa törzse elé. Ez elmaradt, így a kerítés frontrészére került, fémrámába téve.
Pár évvel ezelőtt zsindelyes fedél került a körtefa törzse fölé. A júliusi ünnepélyen név szerint voltak megemlítve azok a személyek, akik védő fedelet készítettek, de hogy kik mentették át a jelenlegi stádiumba, arról egyetlen szó sem esett.
Sajnos, pár évvel ezelőtt, barbár kezek egy napon a szó szoros értelemben kidöntötték a Petőfi-körtefát. Esésekor a már régen elkorhadt öreg fatörzs nagyon megrongálta az ugyancsak korhadt állapotban levő tulipános kerítést is. A helyi polgármesteri hivatal újat kellett készítsen. Olyan javaslatok is születtek, hogy legyen fémből a kerítés, de ezt megtudtam, így határozottan kijelentettem, követeltem, hogy a kerítést állítsák vissza eredeti formájába, kopjafás oszlopokkal, mert ha nem – elmondtam én mindenkinek –, én leszek az, aki összetöröm az egész munkát. Végül is az én érvelésem győzött, annyi megjegyzéssel, hogy a kivitelezés folytán suta kopjafák lettek, ilyen-olyan megmunkálással. Emlékeztetőül csak annyit, hogy a jelenlegi kerítés nem az eredeti kerítés már, hanem az csak egy nem sikerült utánzata.
De hálával és kegyelettel gondolok drága édesapámra, valamint az egykori Petőfi-rajongókra, akik sajnos ma már nincsenek az élők sorában: Demeter László, Imecs Károly, Kibédi Elek, Szabó Béla, Szőke András.
Egyedül maradtam ezekkel az emlékekkel. Bizakodva gondolok azért az utókorra; tán csak lesznek egy néhányan majd, akik emlékezni fognak, akik életben is tartják majd az emlékeket” – mondta mintegy befejezésül Jóska bácsi.
Petőfi körtefájától a népdalokig
Százesztendős is elmúlt már az a fénykép, amelyet a székelykeresztúri, 1927-ben született Lőrinczi Anna (sz. Sebők) mutatott meg nekünk. A felvételt Nagy Béla, Székelykeresztúr egykori fényképésze még 1948-ban készítette, amikor a város éppen az 1848–1849-es szabadságharc 100. évfordulóját ünnepelte. A kép valamikor az 1950-es évek derekán került hozzájuk, ajándékképpen. A képen a ma, általunk ismert, úgynevezett Petőfi körtefája látható, mondhatni elég épségben, és az egykori visszaemlékezések alapján, „annak teljes pompájában”. Lőrinczi Anna néni elmondta, a képen látható Petőfi-körtefához kötődő legszebb emléke talán 1956-ból való.
Szó, szót követett, aztán elmesélte: „Akkoriban tanítottam még, és a gyermekekkel, illetve több más osztállyal együtt ünnepeltünk a fa körül. Emlékszem, szemerkélt az eső. Sorban, csoportokban, fegyelmezetten érkeztek meg az iskolások. Befelé menet, a fa felé elkezdtem: »Esik eső karikába, / Kossuth Lajos kalapjára, / Valahány csepp esik rája, / Annyi áldás szálljon rája…« Aztán az egész gyermekkórus rázendített, így mentünk a fáig. Akkoriban az szebb volt. Körülötte hatalmas, vastag törzsű fenyők nyúltak a magasba. Amikor fújt kicsit a szél, olyan gyönyörűen zúgtak, susogtak, mintha angyalok zenéltek volna a tűleveles ágak között. Végül is több ilyen nótát elénekeltünk. Csak a Talpra magyart nem szabadott szavalni. Ha jól emlékszem, piros-fehér-zöld zászlók lengtek mindenhol. A Budai Nagy Antal utcában nem is volt olyan ház, hol ne lett volna kitéve a magyar zászló. (Az alany rosszul emlékszik, 1956-ban a magyar nemzeti színekért zaklatás járt – Benkő Levente megj.) Összetartóbbak voltak az emberek akkoriban, nem igazán félt senki, hogy ebből baj lehet. Fiatal tanító voltam, férjem pedig igazgató volt az egykori gyermekotthonban, és ugyan iskolás gyermekeink voltak már, tanításuk mellett kedvet kaptam a népdalgyűjtéshez is. Összefutottam egy szünetben Gálfalvi Sándor igazgató úrral, aki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hány népdalt tudok? Mondtam neki, úgy 30-at biztos igen. Erre ő: »Akkor jó lenne igyekezni, mert a maga Csilla lánya a minap 150-et is lejegyzett.« Nem tudom, kinél lehetett, de pont itt volt Horváth István, az író, leányával, Horváth Arannyal, aki, ha jól emlékszem, a Dolgozó Nőnek cikket írt a keresztúri gyermekotthonról. Ők is biztattak, hogy kutassak, írjak le mindent, amit hallok. Azt mondták, lesz idő, amikor már senki nem emlékszik ezekre a dalokra. Ekkor kezdtem el lejegyezni mindent, amit csak tudtam. Aztán embereket kerestem, kutattam fel. Elmentem haza, Küküllőkeményfalvára is, és édesapámtól kezdve mindenkit meghallgattam, aki csak énekelni tudott. Lejegyeztem minden nótát. Össze is gyűjtöttem vagy 300-at. Nyugdíjas koromra is van, mivel foglalkoznom legalább – gondoltam akkor. Fejembe vettem, hogy lekottáztatom az egészet, hiszen az összesnek ismerem a dallamát. Aztán, ha megoldódna ez valamiképpen, terveztem, hogy Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő folyása címen kiadatnám valahol. Kórusba is járok, és bizony hiányolom, hogy a régebbi nótákat a fiatalabbak nem ismerik már. Ezért szeretném, ha egyszer megjelenhetne. Ne feledje el senki azokat, amiket egykoron mi olyan lelkesedéssel, néha minden tiltás mellett is énekelni mertünk. Utólag azt is bánom, hogy Nagy Béla bácsitól nem kértünk több képet. Gyönyörű képeket készített a városról. Szinte mindent megörökített. Ki gondolta volna, hogy évtizedekkel később jelenteni is fognak azok valamit?! A fa, a Petőfi körtefájáról készült kép, az más; az emlékeztetőül szolgált arra nézve, hogy kik vagyunk. Tudja, ünnep volt az is, ha láthattuk azt a fát. Hiszen Petőfi Sándort, a hagyomány szerint, ő látta verset írni utoljára! Persze, sokkal több az nekünk. Sokkal több!”
Amikor Zeyk Domokost megviccelték
Egy udvarhelyi származású öregasszony, S. Róza néni mesélte, hogy gyermekkorában Betfalván szolgált, és hallotta, hogy amikor Petőfi utoljára Székelykeresztúron volt, itt tartózkodott Zeyk Domokos is. Mivel lóháton is sokáig tartott idáig az út, hogy a csapattársaival találkozzon, korán lepihent. Akkoriban föl volt bolydulva a város, ki örült, ki búsult, mert hát egyeseknek csatába kellett menni a kozák ellen. Azon az éjjelen valami nótázók nem hagyták nyugodtan aludni az urat. Mulatós ember hírében állott ő is, hát hamar felkelt, aztán csatlakozott a társasághoz.
Jól belakhattak azok borból, mert hajnalban, amikor a katonáknak gyülekezőt fújtak, mesélték, hogy Zeyk nem kapta sehol a kardját. Meg volt indulva rendesen, ahajt valami pénzt nyomott valaki kezibe, hogy fusson ide s ide, nézzen a kard után. A fegyver meg is került, de gondolták, megviccelik az uraságot. Amikor visszamentek hozzá, azt mondták neki, hogy nem találták meg. Zeyk Domokos, hogy ne mutassa mások előtt, mennyire megijedt, így vágta ki magát: Ha nincs meg, hát nincs. Majd szerzek az ellenségtől!
Apáról testvérek
Ivóban járt Hermann Gyula székelykeresztúri festőművész. A táj fensége ad ihletet a képeihez, azt mondja. Az emberekkel való beszélgetés pedig egyszerűen jólesik. Előhozódik ez is, az is, amint kiderül a helyiek számára, hogy Székelykeresztúrról való, hát itt is van egy Petőfi-szobor, nekiszegezik:
– Szovátán járt-e?
– Igen, hogyne – mondja Gyula bácsi.
– Ott van két költő, Petőfi és Eminescu szobra. Tudja-e, hogy apáról testvérek voltak?
– Nem. Az lehetetlen. Ilyent még nem hallottam!
– Érdeklődje meg, mert az biza úgy van, hogy apáról testvérek. Mind a két szobrot Bocskay Vince csinálta. Ő az apjuk!
