Irodalom Székelykeresztúron

Hol és kivel is kellene kezdeni a Ke­resztúr irodalmi életéről szóló bemu­tatót?, teszem fel magamnak némi­képp zavartan a kérdést, hisz e város talán nem büszkélkedhet olyan nagy nevekkel, mint Nagygalambfalva Kányádi Sándorral, vagy Farkaslaka Ta­mási Áronnal (hogy a példálózással csak a szűkebb régióban maradjak). Igaz ugyan, hogy Tompa László Betfalván született (s Betfalva manapság már Székelykeresztúr adminisztratív része, utcája), sőt, az elemi iskolát is Keresztúron végezte, költővé azonban Székelyudvarhelyen vált, munkássá­ga inkább ahhoz a városhoz kötődik, annak a „márkaneve”.

Orbán Balázsunk is csak félig van: egy kicsit mi is magunkénak tartjuk, mert iskolai ügyeinknek (is) pártfogója volt (utca és iskola is viseli nevét váro­sunkban), ő azonban lengyelfalvi szü­letésű, Udvarhelyen diákoskodott, élete utolsó negyedét pedig jobbára Budapes­ten töltötte.

Van Keresztúrnak azonban egy Or­bán Jánosa, aki talán nem olyan hí­res, mint Orbán Balázs, a város azon­ban méltán lehet büszke rá, hisz olyan irodalmi megvalósítást tudhat magáénak, amellyel felzárkóztatja a várost az említésre érdemesek közé. Megírta a Székelykeresztúr története című nagy munkát, amely címe sze­rint elsősorban helytörténeti írás, te­lepülésmonográfia, én azonban szép­irodalmi könyvként is tekintek rá. Mert szerzője szépírói vénával ren­delkezik: könyvét színes, plasztikus nyelvezet, olykor metaforikus beszédmód, illetve bizonyos részeiben izzó szenvedély jellemzi. Mindezek pedig a szépírói stílus sajátjai. Természete­sen mindazok az adatok és dokumen­tumértékű leírások is megtalálhatók benne, amelyek egy helytörténeti kö­tettől elvárhatók, de nem szárazon, hanem olvasmányos körítéssel. A kö­tet 1943-ban látott első ízben napvi­lágot a kolozsvári Minerva Kiadónál, és magán viseli a második bécsi dön­tés utáni hurráoptimizmus halvány nyomait. Nem csoda, ha az 1945-ös visszarendeződés, majd államosítás után e kötet eltűnt a forgalomból, in­dexre került, persze, azért jó néhány keresztúri család őrizgette titkos he­lyen. Ennek ellenére egészen 2015-ig olyan kultuszkönyvnek számított, amelyhez lehetetlen volt hozzájutni, amelyről jóval többen hallottak, mint ahányan olvasták. Ezt az áldatlan állapot 2015-ben szűnt meg, amikor testvértelepülésünk, Kuntszentmiklós Város Önkormányzata a keresztúri Molnár István Múzeummal együtt­működve újra kiadta. Reprint, hason­más kiadásról van szó, a régi borítót és a szövegbe ágyazott fényképeket is felhasználva.

Orbán János 32 éven át volt kato­likus plébános Székelykeresztúron, 1907-től 1939-ig, a „kicsi magyar vi­lág” idején nyugdíjasként, kedvtelés­ből írta meg könyvét, amelynek gerincét a két világháború közti időszak adja. Vagyis a kötetben a szerző saját élményvilága, tapasztalatai, így véle­ménye is megjelenik. Jó kedélyű em­bernek mutatja a könyv a szerzőjét, aki szereti a tréfát, ugyanakkor szere­ti nevén nevezni a dolgokat, amolyan odamondósan. A román csapatok 1918. december eleji, keresztúri bejövete­léről például így ír: „A legnagyobb óvatossággal jöttek, és amikor kita­pogatták, hogy itt nincs harcra kész magyar, a községháza előtti téren zsivajos táncot rendeztek. A katonákról cafatokban lógott le a rongy, némelyi­ke felemás női félcipőt viselt és ron­gyos paplant lógatott a hátán. Külön­ben Erdély-szerte legtöbb helyén így volt, gúnyjára a magyarnak.”

A fenti részben kitapintható némi revansvételi igyekezet, a továbbiak­ban a stílus azonban nem válik szél­sőségessé, megőrzi szigorú higgadt­ságát. Az olykor elkomoruló részeket jól oldják olyan betétek, mint például a szerző által gyűjtött keresztúri ado­mák, anekdoták, de az ipari/gazdasági tevékenységek bemutatása mellett e könyvben találunk legrészletesebb le­írást a keresztúri Kaszinó, a Nőegylet és a Jótékonycélú Polgári Társaskör működéséről is. Olyan könyv ez te­hát, amelynek minden lokálpatrióta könyvespolcán ott kell lennie, amely­re büszkék lehetnek a keresztúriak. E könyvben olvasható Petőfi keresztúri tartózkodásának és utolsó vacsorájá­nak legpoétikusabban megírt történe­te is. Apropó, Petőfi: kicsit magáénak tartja Keresztúr, lévén, hogy 1849. jú­lius 30-án ide állomásozott be a láng­lelkű költő is, Bem hadaival együtt, hogy másnap megütközzön Fehéregy­házánál az orosszal, s örökre nyoma vesszen. Orbán János így tesz pontot a Petőfi hollétét, illetve hol nem létét firtató vitára: „(…) békében hagyják Petőfit, hogy pihenjen a legszebb sírban: a magyar lelkekben”.

Írásom bevezetőjében már szóba hoztam Kányádi Sándort, de ezúttal Petőfi és Keresztúr vonatkozásában is említenem kell: egy ideig e városban diákoskodott ő is, aztán már kiforrott költőként, az 1970-es években a haldok­ló Gyárfás-kerti Petőfi-körtefa megihlette: a vers ma is olvasható egy már­ványtáblán az azóta rehabilitált körtefa tövénél: „Haldoklik az öreg tanú / Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik: ő látta volt / Verset írni utoljára”.

Csak zárójelben, mert nem tartoz­nak szorosan mostani összefoglalóm tárgyához: Orbán János könyve mel­lett két másik kiadványt is említenünk kell, amelyek várostörténeti szempont­ból jelentősek, bár ezek nem szépiro­dalmi jellegűek, szerzőik sem kereszt­úriak: a Váradi Péter Pál – Lőwey Lilla szerzőpáros Fehér-Nyikó és Keresztúr vidéke című kötetét (Viza Kft., 1998), il­letve Vofkori György Székelykeresztúr képes története (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2002) című kiadványát.

Vannak még szépírók, akikre Ke­resztúr büszke, kérdés, hogy a nagyvi­lág számon tartja-e, hogy ők ilyen vagy olyan értelemben keresztúriak (is). A homoródalmási születésű Szabó Gyu­la (1930-2004) például szintén itt diákoskodott, íróként is gyakran visszajárt a városba. Emlékszem, mekkora döbbe­nettel lestem 1993-ban, tizenegyedikes diákként, amint a gimnázium alapí­tásának 200. évfordulójára szervezett ünnepségen legkevesebb százötven (!) darabot dedikál a frissen megjelent Os­torod volt-e Rodostó? című könyvéből. Az, hogy a város megbecsüli Szabó Gyu­lát, később is kifejezésre jutott: 2000 májusában Székelykeresztúr díszpolgá­rává avatták, a laudációt mondó Nagy Emma tanárnő így fogalmazta meg a ragaszkodást: „Szabó Gyula már hosszú idők óta Keresztúr egyik büszkesé­ge… Ő az örök hazajáró.”

Amikor az innen rajtoló, de karriert máshol megvalósító emberek kerülnek szóba, mindig felmerül a kérdés ben­nem: vajon, ha itt maradnak, mi lesz belőlük? (Apropó: a www.keresztur.ro honlap Kultúra/Jeleseink rovatában is találhatunk olyan szerzőket, főként köz­írókat, akik kötődnek Keresztúrhoz.)

Hegedűs Imre János (sz. 1941, Székelyhidegkút) irodalomtörténész, kri­tikus is elsősorban iskolái révén kap­csolódik Keresztúrhoz, de tudom, hogy számon tartja a várost, pedig messzire sodorta a sors: évekig Ausztriában, je­lenleg Budapesten él. Nem mulasztja el mostanság sem, hogy be ne mutassa rendre megjelenő könyveit a kereszt­úri közönségnek is (ilyen szempontból legutóbbi könyve igen beszédes című: Székelyország: szerelmes földrajz), s az időszámítást nála a hazajövetelek cik­likussága határozza meg.

Hazajáró embernek tekinthetjük Szávai Gézát (sz. 1950, Küsmöd) is, bár ő is csak a középiskolát végezte itt: a magyar-francia szakos diploma megszerzése után rövid ideig tanárkodott a környéken, de aztán rövidesen Bukarestbe került, 1988 óta pedig Budapesten él.

De, hogy ne csak az elmenőkről essék szó: él néhány fiatalabb kortárs szerző is Keresztúron, akik az otthon maradást (hazatérést) választották. Az 1972-es születésű Szente B. Levente sorsa szorosan összefonódik a városéval. Nem csupán azért, mert közművelődési életében is tevőlegesen részt vállal(t) – dolgozott a helyi televízió riportereként, a Kisváros című lap szerkesztőjeként stb. -, hanem azért is, mert ő itt, a városlakók szeme láttára vált költővé, és adja ki rendíthetetlen kitartással verseskönyveit (Az első éj, Örök szél dala, Tollkalitka, Tükörszilánk), de gyűjtött népmesét, és írt műmesét is.

Balázs K. Attila (sz. 1973) elvégezte a villamosmérnökit, aztán a magyar-angol szakot, s jó ideig Angliában kísértette a szerencsét, végül azonban úgy döntött, hazaköltözik, itt alapít családot és épít életet. Verseskönyve (Vizuáliák, 2009), majd regénye (A zöld fotel lakója, 2013) már hazatérte után jelent meg, ez azt példázza, hogy itthonról is lehet érvényesülni.

Vári Csaba (sz. 1978) évekig Kolozsváron kereste boldogulását, egyetlen verseskönyve (Kávé, félkeserű, 2008) ebből az időszakból való, aztán hazatért, s jelenleg úgy tűnik, pályája némiképp kisiklott, költőként azonban van annyira tehetséges, hogy bízom benne: fog ő még néhány lírai meglepetést okozni.

De Pálffy Tamás Szabolcsról (sz. 1979) is szót kell ejtenünk, aki az internetes irodalmi térben viszonylag rég jelen van, első e-book-ja Átléptem a Rubicont címmel jelent meg, de 2018-ban is jelentkezett egy érdekes kiadvánnyal: a Prófétákkal radarba futni című anekdotagyűjteménnyel (Garabontzia Kiadó, Marosvásárhely, 2018).

Zárásként, a hazatérők sorában önmagamat is megemlítem. Az a Zsidó Ferenc, aki íróként vagyok, 1976-ban született, magyar-német szakos diplomát szerzett, majd bölcsészdoktor lett, tanár, közben pedig írogatja prózaköteteit (Szalmatánc, 2002, Csigaterpesz, 2005, Autóstoppal Európában, 2007, Laska Lajos, 2012, Huszonnégy, 2017-2018). Igen, hazaköltözve, Keresztúron.

S most röviden vissza kell utalnom Orbán Jánosra: 1943-ban megjelent kötetében azt írja, Keresztúr lakossága 4637 fő. Ez ma 9-10 ezer közé tehető. Vagyis megduplázódott. Ez nem (elsősorban) a természetes népszaporulatnak köszönhető, hanem annak, hogy az 1970-es évek elejétől Keresztúron is kezdték felhúzni a tömbházakat, s betelepíteni az embereket a környék falvaiból. S hogy ennek a hirtelen gyökértelenné váló nemzedéknek újra ki kellett találnia önmagát. Ezt a jelenséget próbálom megfogni Huszonnégy című blokkregényemben, azt járva körül, milyen az élet egy székelyföldi átlagos tömbházban. Fiktív történet, de Keresztúrra (is) érvényes.

(És ismét csak zárójelben: vannak még újonnan feltűnő szerzők, például Tódor Csaba unitárius lelkész, kinek nemrég olvastam ígéretes novelláját a Székelyföld folyóiratban, vagy a Keresztúrról Budapestre költözött Faluvégi Anna, aki verset is, prózát is ír, vagy egészen fiatal tehetségek, mint a költészettel eljegyzett Mihálydeák Annamária. És… Lám, máris beállt a bőség zavara: az is lehet, valaki kimaradt a felsorolásból, mert például a Bardocz Levente által kezdeményezett, és kb. 2012 és 2016 között működő Felolvasó körön is bukkanhattak fel ígéretes nevek, kiknek „beérkezése” ezután várható Mindenesetre: bízhatunk az irodalmi utánpótlásban Keresztúron.)

A sornak itt nincs vége; tudjuk, vagy legalábbis véljük, hogy Keresztúrról folyamatosan áramlik fel a humánerőforrás a központokba – Kolozsvárra vagy éppen Budapestre –, amelynek bizonyos hányada kimunkáltan visszatér. Mi, székelyföldiek, szeretjük azt hinni, hogy nélkülünk ezek a központok nem is lennének azok, amik. Szeretjük azt hinni, hogy azért mi is megmaradunk: irodalomban és másképp.