Nagy Miklós Kund méltatása

Nagyenyeden minden a kollégiumról meg a borról szól. Meg a két rettenetes pusztításról 1704-ből és 1849-ből, amikor asszonyokat, csecsemőket, fegyvertelen öregembereket gyilkoltak. Nagyenyed szól a könyvtárról — pusztulásairól és újjászületéseiről, – meg az Erdélyi Gazda dél-erdélyi megjelenéséről, arról, hogy ez a szerkesztőség mutatta, Enyeden mindig voltak, akik újracsíráztatták a magyar közösség életét, akik a közösség életének fejlesztésében találták meg saját életük értelmét, akkor is, amikor a börtön falai, a nagyenyedi „szocialista egyetem” mutatta az állandó veszélyt is.

Nagy Miklós Kund innen indult, Nagyenyedről, ahol leginkább olyan embereknek járt ki a tisztelet, akik a közösségért alkotnak, olyanoknak, akiknek manapság az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) díjat ad, olyan rendkívüli teljesítményért, amely a mindennapi munka szorgalmából cementeződik bámulatunkat kiváltó teljesítménnyé.

Az enyedi fiatalember az enyedi kollégiumból, ahol egyik dédapja rektor volt, onnan, a Bethlen Gábor Kollégiumból indult Marosvásárhelyre, akkor még autonóm tartomány, a Magyar Autonóm tartomány székhelyére, tanárképző főiskolára. A korabeli rendnek megfelelően került a Nyárád mentére, Szentgericére magyar-román szakos tanárként 1965-ben. Románia újabb kori történetének sorsfordító esztendeje ez, Szentgericén viszont olyan nagyon ez nem érződött, inkább a hagyományőrző székely közösséget látta a fiatal tanár. A Marosvásárhelyi Rádió hangja kapcsolta a nyárádmenti falut a nagyvilághoz, ide került Nagy Miklós Kund 1968-ban, s ez az esztendő végleg meg is határozza életét. Ettől a naptól kezdődően újságíróként élt, napi feladata volt figyelni a társadalom életét, a művelődési eseményeket, létrehozni ilyen eseményeket – a Vastapsot például. A Marosvásárhelyi Rádió egykori nyílt műsora volt ez, amelyen a közönség részvételével készült a hangfelvétel – csapatmunka, amelynek egyik tagja Nagy Miklós Kund volt. Egy-egy ilyen produkció nyilván eseménye volt a rádiónak: riportereknek, szerkesztőknek, meghívott előadóművészeknek, de eseménye volt annak a székelyföldi városnak, községnek is, amelynek a művelődési otthona adott helyszínt a felvételnek.

Megszerezte az egyetemi diplomát is, Kolozsváron, államvizsga dolgozatának témája: irodalom a Marosvásárhelyi Rádióban. Dolgozatában példaértékűen mutatja be azt a teljesítményt, ami – mai szemmel – ebben a szerkesztőségben közművelődési projektként értékelhető. A magyar és a világirodalom klasszikus értékei mellett a kortárs irodalom, a születő irodalom és az irodalmi-művelődési élet eseményeiről tanúskodó műsorokat is számba vette, részben pedig saját munkáját. Munkája során jól beilleszkedett a rádió közösségébe, ahol pedig a műsorok ritmusa sok feszültséget okozott, de ő el tudta kerülni a személyes gondokat okozó konfliktusokat, s néhány tanulóév után a Művelődési osztály vezetője lett. Hadd említsük a Megy a magnó portréinterjú-sorozatát is, melyben sok interjút készített, amelyek ma is el-elhangzanak a rádióban. Még folytathatnám ezeknek az éveknek a számbavételét, de akkor mi maradna a későbbi évtizedeknek, amelyek pedig alkotói értékben is, mennyiségben is felülmúlják a rádiós esztendőket.

1985 töréssel indult, megszűnt a rádió, de Nagy Miklós Kund néhány hónap után újra a sajtóban kapott lehetőséget – a Vörös Zászlóhoz került, a megyei napilaphoz, ahol a művelődési oldalak szerkesztőjeként dolgozhatott. Azóta töretlenül jelen van a Maros megyei olvasók előtt a Múzsa szerkesztőjeként, a művelődési-közművelődési élet valamennyi vonatkozására figyel. Szakterületéül a képzőművészetet választotta, ebben mélyedt el, olyannyira, hogy a rádió, később az újság számára készített interjúk, riportok, műterem-bemutatók alapján immár több mint 30 kismonográfia, művészportré, művészalbum sorakozik a polcokon, amelyeknek ő a szerzőjük.

Hadd mondjam el, hogy a 2000-es évek elején a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szakmai tábort szervezett Korondon, a sóvidéki képzőművészekről, hiszen az addig lényegében fehér foltnak tekinthető területen emlékezetes alkotásokkal tíznél több képzőművész jelentkezett néhány év leforgása alatt. A sajtóban viszont nem olvashattunk róluk jelentőségükhöz méltó módon. A tábor résztvevőinek anyagai közül kiemelkedett Nagy Miklós Kund tanulmánya, amelyben  példaértékű alapossággal sorakoztak a művészettörténész adattárába való információk, de Nagy Miklós Kund feltárta a helyi gyökereket is, továbbá összegzésében ki is jelölte azt a területet, amelyen jelentősnek találta az alkotót. Ráadásul példás fegyelemmel, alázattal és gondos, szakszerű nyelvezettel.

Mindeközben újságíró maradt, vagyis sok irányban érdeklődő ember, kíváncsi ember, aki – művelődési újságíróhoz méltó módon – a színház iránt is érdeklődött meg a művelődéstörténet iránt is, így születtek meg színészekkel is a beszélgetőkönyvek, és szinte csak úgy mellékesen, kiadásra rendezte Bernády György emlékiratait is. Ezt csaknem hivatali feladatként, hiszen a Bernády György művelődési alapítvány alelnökeként is tevékenykedik. Marosvásárhelyen a város szellemi központjává fejlődött a Bernády-ház, amelyben hónapokra előre le van foglalva a terem, egymást érik a tárlatok, de a kiállítások mellett más rendezvények is helyet kapnak, és ezeknek is a legtöbb esetben Nagy Miklós Kund a házigazdájuk.

A kiállítások szervezése, berendezése talán hivatali feladat, de megnyitásuk, a megnyitó beszédek megannyi művelődési tett, megannyi közművelődési esemény, megannyi szem a marosvásárhelyi magyarság összetartó láncában. Nem csoda, hogy több kitűntetést is kapott már, közöttük 2004-ben a MÚRE nívódíját, 2013-ban pedig a Pro Cultura Hungarica díjat, valamint a Maros megyei EMKE életműdíját. 2015-ben a Bernády-emlékplakett birtokosa lett.

Nincs most helye annak, hogy főszerkesztő-helyettesként, majd főszerkesztőként végzett munkáját is szemügyre vegyük, bár az is fontos eredmény, hogy a Népújság mindmáig Maros megye legnagyobb példányszámú napilapja.

Az Újságíró Egyesületnek alapítása óta tagja, de szerepet vállalt a Helikon–Kemény János Alapítványban is, a Marosvécsi Napok egyik szervezője. Inkább azt hangsúlyoznám, hogy nyugdíjba vonulása után vált láthatóvá igazán, hogy mennyit dolgozik. 1997-ben jelent meg a Helikoni arcképcsarnok, Hunyadi László plakettjeivel, s azóta minden esztendőben megjelenik egy-két kötete. Gondolom, most is készül valamivel. Marosvásárhelyen szinte minden jelentős képzőművészről írt könyvet, számba véve azt a rengeteg alkotást, melyek igazi értékét egyelőre talán fölbecsülni sem tudjuk, s ehhez kellene mérnünk Nagy Miklós Kund munkája értékének mértékét is. Könyvei nélkül sokkal kevésbé lenne látható az a kincs, amit az erdélyi festők derékhada – főleg a marosvásárhelyi iskola – létrehozott. Mindemellett folyamatosan ma is szerkesztője a Múzsának, amelyet nyugodtan tekinthetünk irodalmi-művelődési hetilapnak is, és talán megérdemelné, hogy évtizednyi anyaga kötetben, antológiaként is napvilágot lásson.

Arra gondolhatnak Önök, s legalább okkal, ha nem is joggal, hogy ennyi munkát csak vasszorgalommal és nagyon komoly, csaknem komor lélekkel lehet csak elvégezni. A vasszorgalommal egyetérthetünk, de a komorsággal már nem, hiszen Nagy Miklós Kund a ritka kabarészerzők egyike is. Sok éven át szerepeltek jelenetei, bökversei a vásárhelyi kabaré előadások műsoraiban, mikor a rádióban, mikor a színpadon. Néhány csujjogatót olvashatunk Székely Szabó Zoltán könyvében, de hallani mostanában az Újságíróklubban is szoktuk, amikor egyik-másik kollégát felköszöntjük. Egy-egy fordulata minduntalan felbukkan a vásárhelyi szólások között is, nyilván legtöbbünk nem tudja, hogy ez Nagy Miklós tréfája, de nem is azért írta a szerző, hiszen szerez ő másikat is, amikor akar.

 Kívánom, hogy még sokáig akarjon, dolgozzon. Gratulálok neki, és köszönöm az EMKE-nek, hogy érdemesnek találták Nagy Miklós Kundot a Spectator-díjra, amelyet a legigényesebb, széles látókörű és harcos magyar publicistáról neveztek el, Krenner Miklósról, írói nevén Spectatorról. A díjat most druszája kapja, Isten éltesse, sokáig szeresse.

(Elhangzott 2017. április 8-án Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)