Orosz Lujza méltatása

Orosz Lujza a Szilágyság szülötte, a kolozsvári színház és mindnyájunk büszkesége. Színházi munkája (viszonyulása kollégákhoz, rendezőkhöz, próbákhoz, előadásokhoz, turnékhoz), életvitele, derűje, pozitív kisugárzása mindnyájunk példaképévé emelte. Mindig, mindenki rajongással, tisztelettel emlegette és emlegeti. Mert igen sokan emlékeznek rá, sokan tartják most is példaképnek.

Számos sikeres alakítását emlegetik. A Kao Hszing-Csien A buszmegálló Családanyáját, Spiró György Csirkefej Vénasszonyát, Albert Camus Félreértés című drámájának Anyáját, Kemény Zsigmond – Csávossy György Özvegy és leánya Tarnóczynéját, Asztalos István A fekete macska Katusnéját – és sorolhatnám oldalakon keresztül a sok-sok szerepet, amelyeket mind-mind jelessé tudott tenni. Számomra mégis, talán a Trójai nők Hekábéja volt a legdöbbenetesebb alakítása.

Gyermekkoromtól színházrajongó voltam, szinte minden előadást megnéztem, de a Trójai nők különleges élményt jelentett. Úgy éreztem, elvarázsolták a lelkem. Akkor értettem meg, hogy mi is valójában a katarzis. Az előadás és Orosz Lujza Hekábéja annyira megrázott, úgy éreztem, jobb emberré váltam általa. Minden előadást látni akartam, és az volt az igazi csoda, hogy mindenik ugyanúgy hatott. Előadások után nem lehetett hozzám szólni, nem akartam kizökkenni a kiváltott hatásból. Ezért akartam színész lenni! Azóta is ezt az élményt keresem a színészi munkában, ezt hiányolom a mai színházi előadásokból. Ilyen pillanatokat akarok teremteni, ilyen hatást akarok a hallgatóságban, a nézőkben elérni. Ezért mondok verset, ezért tanítottam annyi éven át, hogy ezt továbbadjam a diákjaimnak. Ezt jelenti számomra Orosz Lujza, a nagybetűs Színész.

A színház igazi nagyasszonya, akire a portástól az igazgatóig mindenki felnézett. Mint az igazi nagy emberek, soha nem éreztette senkivel felsőbbrendűségét, sőt természetességével, kedvességével, szerénységével mindenkit meglepett, mindenkit meghódított. Bármilyen szerepet kapott, úgy dolgozott, mintha tudná, hogy ő a követendő példa. Őt soha senki nem hallotta panaszkodni, kollegákat fúrni, vagy valakinek az alakításáról rossz véleményt mondani. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik szentül hitte, hogy az előadás nem maradhat el. Játszott betegen, játszott olyankor is, amikor közeli családtagja temetésén kellett volna lennie… Őt is érték megaláztatások. Statisztált, amikor főszerepet kellett volna kapnia, megbántották, mellőzték, amikor érte kellett volna elővenni színdarabot. A rosszról soha nem beszélt. Ha rákérdeztek, mindig humorral leplezte a fájó emlékeket. Kilencven évesen annyi szeretet és derű árad belőle, hogy a látógatói úgy érzik, feltöltődnek életörömmel a közelében. Elégedett az életével.

Azt mondta nekem: „Meg kell tanulni megöregedni: nem látni, nem hallani, tapogatva menni a saját lakásodban. Meg kell tanulni a magányt. Ha beteg vagyok, akkor is… Jön a mentő, kinyitom az ajtót, kihúzom magam – tudod, jön a közönség. Ki a beteg? – kérdi a mentős. Mondom: Én! Ilyen az egyedüllét.”

Két leánya, unokái Budapesten élnek. Hiába próbálták magukhoz csalogatni édesanyjukat. Látogatóba ment… aztán haza. A lányok csak éljék a saját életüket! Ha megkérdik, miért nem marad kinn Budapesten, azt válaszolja: „Itt vagyok, ez az én lakásom, az én lépcsőházam, az én városom, az én emlékeim. Az otthonom, amelyhez ragaszkodom. Nem tudtam elhagyni soha. Szülőföldemhez való érzelmi kötődésem végigkísérte egész életemet. Ha Krasznáról vagy Zilahról hallok, ma is megdobban a szívem. Kraszna jelentette számomra az első igazi várost, Zilah pedig a sok-sok élményt: ott nyaraltam a nagynéninél, ott láttam életem első filmjét, ott vette meg nagynéném az első könyvem… Petenye, az egyetlen hely, ami az enyém. Igazi, gondtalan gyermekkorom világa. Petenyén születtem (ma Krasznahorváth nevet viseli) a szomszéd faluban, mert a szüleim akkor már Bogdánházán éltek. Kicsi, talpalatnyi föld, amely elindított, és amely velem van most is. Orosz Sándor nagyapám Kárpátaljáról telepedett ide molnárnak. Átúszta a Tiszát, valószínű… A Szilágyság számomra az apám, aki olyan volt, mint egy falat kenyér. Aki előbb leültette a jövevény embert a házban, megkínálta, és csak azután kérdezte meg, hogy hívják. Bogdánházán csak mi voltunk magyarok. Nagyanyám kemény, harcias asszony volt. Mi magyarul beszéltünk. Édesanyám cseh asszony volt. Prágai. Édesapám megsebesült az első világháborúban, Prágába került kórházba… ott ismerte meg anyukát. Megszerették egymást, elvette feleségül. Amikor nagyanyám hazahívta őket, édesanyám egyszerre tanult magyarul és románul. Mindig a prágai rádiót hallgatta, a himnuszt könnyes szemmel… Megtanultam tőle, hogy a másodrendű állampolgártól nem azt kell kérdezni: Mit ad a haza? Hanem azt, hogy: te mit adsz a hazának. Hogy én mit adtam? A hűségem és a hitem, hogy el kell menni a hegy tetejére is, ha segíteni lehet. A szórványba is! A színházat el kell vinni nekik is!”

Orosz Lujza sokféle kitüntetést kapott életében. Mindeniket kiérdemelte! A szilágysomlyói Báthory Alapítvány díjára meggyőződésem, hogy ő a legméltóbb.

(Elhangzott Szilágysomlyón, 2017. szeptember 23-án a Szilágysági magyarok díjátadó ünnepségén)