A dévai gyermekotthon története

A dévai ferences kolostort és templomot bolgár ferencesek alapították, akik a törökök üldözése elől a 18. század elején Dévára menekültek, és ebben a városrészben telepedtek le.

A dévai ferences kolostort és templomot bolgár ferencesek alapították, akik a törökök üldözése elől a 18. század elején Dévára menekültek, és ebben a városrészben telepedtek le. A kolostort 1712-ben kezdték el építeni, a templom építésére két évvel később, 1714-ben kaptak engedélyt. Egy évtizeddel később, 1723-24-ben a korai templomot kibővítették, majd 1762-66 között a mai formájában újjáépítettek, mert a talajvíz miatt a régi épület összeomlással fenyegetett.

Írásos feljegyzések szerint 1733-ban alapították az első iskolát a ferences kolostorban. Már az első évben a 36 elemi iskolás mellett olyan fiatalokat is képeztek, neveltek, akik papi, szerzetesi hivatásra készültek.

Az 1919-20-as tanévben a szerzetesek által vezetett dévai iskolahálózatnak 752 növendéke volt, 197 a városi római katolikus elemi iskolában, 156 a telepi katolikus elemi iskolában, 366 a főreál iskolában és 36 a kereskedelmi szakiskolában. Az intézmények felszerelése és teljes vagyona a ferencrendi szerzetesek tulajdonát képezte.

1923-ban az állami hatalom betiltotta a főreál iskolát és a kereskedelmi szakiskolát. 1948-ban erőszakkal államosították az összes többi iskolát is, sőt az épületek egy részét lerombolták.

Fél évszázados csend után, 1993-ban…

1993. szeptember 15-én fél évszázados csend után újból gyermekek zsivaja töltötte be a dévai ferences kolostort. Szórványkollégium indult 35 olyan gyermekkel, akiknek szülei nem élnek, anyagi helyzetük miatt nem tudnak gondoskodni gyermekeikről, illetve nincs lehetőségük anyanyelvükön tanulni. A gyermekek közül 21 alsóba (1–4. osztályba) járt, a többi líceumba a helyi román iskola magyar tagozatán. Így született meg a Szent Ferenc Alapítvány Déván. Erről így vall Csaba testvér: „Dél-Erdélyben a kommunista rendszer óriási anyagi áldozatokkal kiépített egy már akkor elavult ipart. A Zsil-völgyéből jött a szén, a Nyugati-Érchegységből az érc, Vajdahunyadon, Pusztakalánban beindult a kohászat. A működtetéséhez az ország minden részéről hoztak olcsót, jórészt szakképzetlen fiatal munkaerőt. Több százezer embert mozgattak meg, ezek egyszerű, kis szolgálati lakást kaptak és közülük sokan szép, sokgyermekes családot alapítottak. A diktátor szükségszerű bukása magával hozta a megalomániás tervek bukását is. Egyik napról a másikra ez a gyökér nélküli tömeg munkanélküli lett, sok család összeroppant a nehézségek, a gondok alatt, és ami nagyon szomorú, az ártatlan gyermekek az utcára kerültek.

Közben a ferences közösség ötven éves kényszerű hallgatás után újraindult, és Isten akaratának éreztük, hogy erőnkhöz mérten felvállaljuk népünk, térségünk gondjait, problémáit. 1992-ben kerültem Désről Dévára, és 1993 tavaszán létrehoztuk a Szent Ferenc Alapítványt, mely megfelelő keretet nyújtott és nyújt ahhoz, hogy összefogjuk a sok-sok belföldi és külföldi jóakaratú személy segítőkészségét, tenni akarását térségünk gondjai, bajai megoldására.

Az első felmérések után, 1993 nyarán, egy szórványtábort szerveztünk. A tábor végén megfogalmazódott bennünk, szervezőkben a vágy, hogy egy egész éves tábort kellene szervezni ezeknek a gyermekeknek. Elkezdtük hát rendbehozni a kolostort, és elmentünk a kolostor melletti állami román iskolába beíratni a gyermekeket.

1993-ban egy esti mise előtt egy kedves néni egy kislánnyal jött hozzám, és azt mondta, hogy ezt a gyermeket az állomásban találta. Gratuláltam neki a szerencséjéhez és mondtam, hogyha ő találta, az övé és vigye haza. A néni a gyermeket szerette volna a plébánián hagyni – látva a szórvány-kollégiumunkat –, de én ezt a papírok nélküli talált gyermeket nem mertem befogadni. A néninek mondtam, hogy imádkozom majd én is, és a Szentlélek Úristen megmutatja, hogy mi történjen ezzel a gyermekkel. A szentmise evangéliumát én olvastam fel, döbbenten láttam Jézus szavait: »Aki egyet a legkisebbek közül is befogad, engem fogad be!« Úgy éreztem abban a szentmisében, hogy nem beszélni kell szeretetről, befogadásról, hanem cselekedni kell. Úgy döntöttem, ha mise végén újból megkérnek, hogy fogadjam be a gyermeket, be fogom fogadni, annak ellenére, hogy senkit nem ismertünk a rokonai közül, nem tudtuk ki az apja, anyja, nem volt a gyermeknek lakhelye, papírja semmi. Kacagva, mosolyogva a szentmise végén újból bejött a kislány a sekrestyébe, megöleltem az álarcos Jézus Krisztust, és befogadtuk a plébániára. A szakácsnő, Vera mondta, hogy büdös a gyerek. Én biztattam, hogy akkor ne szagolgassuk, hanem fürdessük meg! Turkáltam neki néhány ruhát, és azalatt szépen megfürdették, megfésülték. Én magam csodálkoztam, hogy egy óra alatt ez a kolduskislány szép tiszta ruhában mennyire megváltozott, meg­szépült. Ő volt az első gyermek, akit egyenesen az utcáról fogadtunk be.”

1995 őszén létrejött Románia első magyar magániskolája

Az első tanévben 35 gyermek volt, az 1994–95-ös tanévet már 72 hat és tizenhét év közötti gyermekkel zárták. 1995-ben új oktatási törvény született Romániában, amely lehetővé tette, hogy magániskolát nyisson az alapítvány. Így az 1995–96-os tanévben elemi magániskola indult 68 gyermek számára, közülük 54 a kollégiumban lakott, a többiek a városból jöttek. Az elemistákon kívül még 16, 5–8. osztályos és 18, 9–12. osztályos diák talált otthonra az alapítványnál. Így a nagycsalád összlétszáma 102 gyermek volt.

A magániskola sokáig a kolostor épületében működött, majd 2002-től az 5–8. osztály a „vasúton túlra” költözött egy új iskolaépületbe (2007-ben megépült a Téglás Gábor Elméleti Líceum, mint a megye magyar iskolaközpontja, ekkor megszűnt az alapítvány magániskolája, és a diákok, a tanárok testületileg átkerültek a Téglásba, de az 1–4. osztály tanterme még 2012 őszéig a kolostor épületében működött). A magániskola vezetését Szombati (Lengyel) Izabella vállalta.

Az első család beköltözött a blokklakásba 1996-ban

1996-ban az alapítvány ismeretlen holland támogató segítségével megvásárolta az első két lakást a kolostor melletti blokkházban, mert addigra már a kolostor megtelt gyermekekkel, illetve beindult a magániskola is a kolostorban. „A családok, a plébánosok, amikor látták, hogy mi Isten nevében gyermekeket fogadunk be, nagyon hamar elkezdtek hozni innen is, onnan is aranyos, kedves gyermekeket. Így nagyon hamar kinőttük a dévai kolostort. Akkor történt, hogy egy kedves holland úr átutazás közben meglátogatott. Ebéd után, amikor kikísértem, egy anyuka három gyermekkel állt a kolostor előtt. Arra kért, hogy fogadjam be a gyermekeit. Mondtam, hogy sajnos, már nincs hely, minden szoba, minden ágy tele van. Ez a számomra ismeretlen ember azt kérdezte, hogy miért nem vásárolok újabb házakat? Mosolyogva mondtam, hogy mert nincsen pénzem. Megkérdezte, mennyibe kerül egy lakrész? Olyan 10–15 ezer márka, mondtam. A férfi szó nélkül elment, és két hét múlva küldött nekem harmincezer márkát, ami akkoriban nagyon nagy pénz volt, és amiből tudtam vásárolni két tömbház-lakást, egyet a fiúknak, egyet a lányoknak. Így elkezdtünk növekedni.”

Az első nevelő Márkó Piros volt, aki összeköltözött a gyermekekkel egy lakásba. Ezzel kialakult a mai szociális család struktúrája: egy nevelő – mint nevelőszülő – lakik együtt nyolc–tíz gyermekkel (kezdetben Pirosnál még fiúk is, lányok is laktak, később külön családok lettek fiúknak, lányoknak. Azóta a gyermekek az alapítványnál ilyen szociális családokban élnek egy-egy nevelő/nevelőnő napi gondoskodása mellett). Csaba atya idővel a többi lakást is megvásárolta Déván a lakóktól, 2008–2009-re mind a húsz lakás az alapítványhoz került.

A kolostort hivatalosan csak 1999-ben kapta vissza a rend, és lett az alapítvány tulajdona. 1999-ig Csaba testvér közvetlenül irányította a dévai nevelőket, ettől az évtől kezdve Kolozsi Noémi vezetőnevelőként átvállalt tőle feladatokat. 2001-től Kolozsvári Tibor lett a dévai ház vezetője, 2005-től Karda Robert, és 2010-től Palkó Cecília vezeti a házat.

1999-ben Csaba testvér megnyitotta az első Déván kívüli gyermekotthonát Dévától 20 km-re, Szászvárosban, majd 2003-ban Szovátán. Innen kezdve sorra nyíltak meg a gyermekotthonok a magyarok által lakott területeken. „Aztán 1999-ben a Ferences rend nekünk adta a szászvárosi kiürült kolostort is, majd 2003-ban a Magyar Püspökkari Konferencia gyűjtést szervezett az erdélyi árva gyermekeknek. A magyarországi diákokat biztatták, hogy osszák meg a kenyerüket az éhezőkkel. Nagyon jól sikerült ez a gyűjtés, 14 millió forint gyűlt össze, és ebből vásároltuk megy Szovátán a Szent József Gyermekvédelmi Központ telkét, ahol ma 130 gyermek kacag, dicséri az Istent. Így indult el a Szent Ferenc Alapítvány gyermekvédelmi hálózatának a kiépítése.”

Jelenleg 160 (három és 20 éves kor közötti) gyermek él az otthonban, 20 szociális családban. Déva ezzel a legkomplexebb gyermekotthona az alapítványnak: nevelkednek itt óvodások, alsós, felsős diákok, gimnazisták. Az itt végzett fiatalok – ha kérik – még egy évig lakhatnak a „nagyfiúk házában” a sarkon, csekély térítés ellenében.

Bemutatjuk a Hunyad megyei bentlakó otthonainkat

Magyarok Nagyasszonya Gyermekvédelmi Központ, Déva

Tizenhat éve kerültem az alapítványhoz, mint könyvelő. Ezelőtt három évvel elvállaltam a dévai ház vezetését is. Erre a két munkakörre való tekintettel a vendégek – akiknek az otthonunkat mutatom be – meg szokták kérdezni: „Miből tartjátok fent ezt az egészet, hogy lehet előteremteni a mindennapit?” Erre a következő történetet mesélem el:
a munkatársakkal minden héten gyűlést tartunk, ahol megbeszéljük gondjainkat, bajainkat. Tavaly nyáron, egy ilyen gyűlésen, mondták a nevelők, hogy elfogyott a mosópor. Az agyamon végigfutott, hogy a raktárban sincs, a kassza is üres, a gyerekek nem járhatnak mocskosan, mit is válaszoljak? Hogy ne tűnjön nagyon drámainak a helyzet, mondom a nevelőknek, menjenek a templomba, imádkozzanak Szent Antalhoz, beszéljék meg vele, hátha küld! Gondoltam, valahogy csak megoldódik a helyzet pár nap alatt.
Délután jött egy nevelőnő, hogy van neki egy játék autója, amin azt írja „PERSIL”, ő azt odaviszi Szent Antal szobrához a templom előterébe. Mondom, jó, de lehet, nem fogja tudni, mi az a PERSIL, és valami egyéb port fog küldeni. A nevelő végül odavitte, imádkozott, kérte Szent Antal közbenjárását, hogy kapjunk mosóport. Rá két napra megáll egy kamion a ház előtt, hozott néhány zsák lisztet. Nagyon örültünk, de én viccesen megjegyeztem, hogy Szent Antal csak nem tudta mi a PERSIL. A nevelőnő nem hagyta magát, visszament Szent Antalhoz. Jött vissza elkeseredve, hogy eltűnt az autócska. Következő héten megint megállt egy kamion a ház előtt, és mi volt benne? A várva várt mosópor! Egy egész kamionnal!
Gyorsan megköszöntük Szent Antalnak, és megállapítottuk, hogy a szentek szeretnek viccelni.

Minden adományozónak köszönjük imájukat, jóságukat, szeretetüket és adományaikat.

Isten szeretete nélkül nem létezne a Szent Ferenc Alapítvány, nem léteznénk mi. (Palkó Cecília, házvezető, gazdasági vezető)

Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központ, Szászváros

A szászvárosi Szent Erzsébet Gyermekotthon 1999 januárjától működik. Ez a Szent Ferenc Alapítvány első fiókja, amely Déva után megnyitotta kapuit.
Otthonunkban 40, három és tíz év közötti gyermek lakik, szociális családokban. Egy nevelő nyolc gyermekkel él együtt egy lakrészben. Ők úgy élnek, mint egy család: együtt ébrednek, együtt étkeznek, együtt tanulnak, játszanak stb.
Az otthon mellett egy napközit is működtetünk 30 szászvárosi gyermek részére. Ez azért jött létre, mert sajnos, nincs elég hely, hogy több gyereket befogadjunk. A napköziben hét közben, reggeltől estig vannak a gyermekek. Reggelivel kezdik, utána óvodába/iskolába mennek, délután a nevelő mellett tanulnak, játszanak, s vacsora után hazamennek a szüleikhez aludni.
Mivel házunk eléggé régóta működik, az elmúlt évek során szükség volt a modernizálására, amely nagylelkű adományozóinknak köszönhetően nagy részben sikerült is. A hozzánk látogatók nem csak a sok maszatos gyermek nevetése mellett kapcsolódhatnak ki, hanem az otthonunkat körülvevő kertben is. Ott a patak csobogása és a madarak éneke messze távol visznek a város zajától, ezért „csend szigetnek” is szoktuk nevezni otthonunkat. A 98. évében járó Antal atya, jó útitárs lehet a szavak, történetek világában. (Menyhárt Ernő, házvezető)

Jézus Szíve Gyermekvédelmi Központ és Napközi, Petrozsény

Az ezredforduló elejére a Zsil-völgyében teljesen leépült a magyar oktatás. 2003-ban egy tanító bácsi foglalkozott hét–nyolc gyermekkel egy összevont 1–4. osztályos közösségben. Petrozsényben a Ferences nővérek iskolája üresen, elhagyottan állt. Ezt az épületet kezdtük rendbe szedni, elsőre csak egy szintjét újítottuk fel, majd emeletről emeletre az egész épületet. Nem csak kijavítottuk, hanem be is laktuk. A házat Jézus Szentséges Szívéről neveztük el, arról a szívről, amelyet a katona lándzsája átdöfött, de amely mégis feltámadt és szeretett. Jelenleg négycsoportos óvoda, 1–8. osztályos iskola és tíz szociális családból álló gyermekvédelmi központ működik itt, 100 bentlakó és 50 napközis gyermekkel – megmentve így a magyar oktatást. (Ács Éva, házvezető)

Az aratnivaló sok…

Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába. (Máté 9,35)

Sokan kérdezik, hogy mit várok el a munkatársaimtól, hogyan látom a Szent Ferenc Alapítvány jövőjét? E néhány gondolat talán megsejteti, hogy mit szeretnék, milyen irányba szeretném a nagy családunkat vezetni!

Alapítványunk a kezdet kezdetétől az élet szolgálatában áll. Célunk nem csupán a bajban lévő gyermekek védelme, hanem a családjaink, a nemzetünk védelme is, maga a föld, a földi lét szolgálata, melyet Istenünk drága, szép ajándékának tartunk. Ezt a munkát mi nem itt vagy ott szeretnénk végezni, hanem mindenütt a Föld színén! Azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokszor mi magunk, de a környezetünk, világunk is darabokra hullva, kaotikusan sodródik. Meg vagyok győződve, hiszem és vallom, hogy Isten jó világot teremtett, e hatalmas kirakós puzzle minden egyes darabja megvan, és ezek a csonkok, darabok egymásba találva értelmet lelhetnek. A mi feladatunk alázatos, bölcs odafigyeléssel mindennek megtalálni a helyét, hogy így egymást kiegészítve, együtt egy új világ hordozói lehessünk. Sejtjeink, szerveink együtt, jósággal egymásra hangolva, az értelem, a fény hordozói, belőlük, általuk otthonra lel a személyiségünk, az énünk, s így sokkal többek leszünk mind a részek összege. Ugyanúgy hiszem, hogy e nagyvilágban egymásra találva együtt okosabbak, többek, boldogabbak lehetünk, eredményesebben oldhatjuk meg gondjainkat. Egy szétesett katedrális kövei darabokra hullva törmelék, de szépen, rendezetten egymásba építve Istennek és az embernek otthona!

Ha van egy síró gyermek, ki azért sír, mert nincs, ki ölbe vegye, akkor valahol csak van egy felnőtt, kinek a lét fáj, mert nincs, kit szeretettel karjai közé zárjon. Egészen biztos, hogy van valahol egy üres ház, épület, amely arra vár, hogy poros csendjét gyermekek zsivaja verje fel. Igen, vannak gyermekek, fiatalok, kik égő kíváncsiságtól űzve felemelnek minden fedőt és kihúznak minden fiókot, mert keresnek, jobbra, szebbre, többre éhesek. Vannak bölcs tanárok, nevelők, kik létük értelmét a válaszok adásában lelik, kik boldogan tanítanak, oktatnak, nevelnek, kik arra várnak, hogy nagylelkűen adhassanak, csodálatos, új vizekre vezethessék az ébredő, kereső fiatalt. Aztán vannak emberek, kik társra vágynak feladataik végzésénél, jó, becsületes, munkáskezekre, és vannak tipegő, topogó, helyüket kereső fiatalok, kik munkát, kenyeret keresnek, álmot, melyet ők tovább álmodhatnának. Jól feltarisznyált világunkban hiszem, hogy e hatalmas puzzle-nek, a boldog aranykornak, Isten Országának minden darabja megvan, csak türelmesen a darabokat fel kell ismerni, össze kell rakni!

Az évek alatt azt is megértettem, hogy nem egy központi magból épül fel az új világ, hanem a puzzle-rakók, bár figyelnek egymásra, mégis sokszor egymástól függetlenül, mindenki ott, ahol van, bátran kell, hogy lelkiismeretére hallgatva építse, szépítse világunkat. Ezért itt, a Szent Ferenc Alapítványnál nem én akarok fontoskodni, és nem is én akarom osztani az észt és a pénzt, folyamatosan ellenőrizni, büntetni az alkalmazottakat, hanem ferences alázattal a kollégáimat szeretném felszabadítani a szeretetre, a jóságra, hogy ők szépen, önállóan építsék Isten országát. Egyetlen dolgot tudunk tenni, ugyanazt mind Jézus Krisztus, bízni a mennyei Atya teremtette emberben és a szeretet világformáló erejében. Hinni abban, hogy sokkal nagyobb kaland, öröm a cselekvő szeretet útján alkotni, teremteni, szolgálni társainkat vagy az elesett kicsinyeket, mind bármi egyéb. Hinni azt, hogy ha az ember megtapasztalja az alkotó, cselekvő jóság adta örömöt, akkor soha nem fogja azt elcserélni más önző, bűnös örömökre. Én nem egy nagy központi intézetet szeretnék sok engedelmes nevelővel, bólogató bábokkal, hanem azt szeretném, hogy Istengyermeki méltóságukban kiteljesedve, mindenki a benne lévő értékeket szabadon, két kézzel szórva ossza testvéreinek. Azt szeretném, hogy az ember felszabadulva a félelem, a kishitűség láncaitól, Istenben bízó lélekkel, kreatívan a környezetében lévő értékekből válaszokat keressen és adjon korunk kérdéseire. Azért imádkozom, hogy kollégáim önállóan, a segítséget kérő, a bajban lévő gyerekek, családok számára utat tudjanak mutatni, a környezetükben élő emberekkel összefogva, világunk ráncait el tudják simítani!! Hiszem, hogy az ember képes Isten munkatársa lenni! Hiszem, hogy az embernek jó, és meg is éri Istennek társa lenni e világ tovább teremtésében. Maximilian Kolbe szerint az a szent, aki szentté teszi környezetét. Mi más lehetne a célom mind az, hogy akik társaim lettek, azokat felszabadítsam a kishitű félelem láncaiból és segítsem, hogy testvéreik javára ott, ahol élnek, szentek legyenek, és így világunk kérdéseire ők maguk, szorgalmas munkájuk legyenek a megnyugtató, boldogító válasz!

Sok szeretettel,

Csaba testvér

(Képek: Szent Ferenc Alapítvány)