Tövisháti falurajz: Désháza

Szilágycsehtől kilenc kilométerre déli irányban, a Zilah felé vezető műúttól s a Szilágy-pataktól három kilométerre fekszik a Szilágyszeg községhez tartozó közismert tövisháti falu, Désháza.

Szilágycsehtől kilenc kilométerre déli irányban, a Zilah felé vezető műúttól s a Szilágy-pataktól három kilométerre fekszik a Szilágyszeg községhez tartozó közismert tövisháti falu, Désháza. Szilágyszeg, Oláhnádasd, Nagyszeg, Dabjon, Nyírmon román, illetve vegyes lakosságú falvak szorításában húzódik meg egy szűk völgykatlanban ez a színmagyar település.

Nem hiába nevezték a közelmúltig tréfásan Kismagyarországnak, amit a falu lakói büszkén vállaltak is. A múltidéző szájhagyomány szerint a település egykor közelebb feküdt a Szilágy-patak völgyéhez, de a 17. században a tatárok támadása elől az emberek behúzódtak a völgykatlan belsejébe. A völgy szűk, az utcák nem kapaszkodtak fel a domboldalakra, s a telkek, a házak szorosan húzódnak egymáshoz, mint a jó emberek. Így alakult ki a Désházára jellemző sűrűn lakott faluszerkezet.

Désháza történelmi gyökereit igazolja a neve, amely a középkori magyar településnév-típusok közé tartozik, és személynévi eredetű. Alapítójáról, Deésről kapta a nevét. Első említése 1343-ból való. Ekkor a leleszi konvent a részjószág negyedrészét Deés fiainak adta. Zsigmond király a birtokot 1414-ben a kusalyi Jakcsoknak adományozta. Ez ellen tiltakoztak a désházi nemesek, akik közül a dokumentumok Menyői Barcka fia, Benedek fia Lászlót és Désházi Veres Györgyöt említik, akik pert indítottak a birtokajándékozásért. Az ítélet szerint a birtok a désházi Menyői Benedek fiáé, Lászlóé lett, aki igazolni tudta ősei tulajdonjogát.

A falu gyakran volt vármegyei gyűlések színhelye. 1705-ben désházi nemesek voltak: Alszegi János, Petkes Dávid, Petkes Péter, Petkes János, Petkes András, Petkes Ferenc, Németh Bálint, Nagy István, Hunyadi István, Fazekas István. Ezek ma is élő családnevek Désházán. Napjainkban a falura jellemző más családnevek: Molnár, Szarvadi, Debreczeni, Lakatos, Máté, Oláh, Boros, Sándor, Balogh, Szabó, Tóth, Opris, Dull, Szopri.

Az egykori désházi kisnemesek nem rendelkeztek nagy birtokokkal, kevés földjük, szőlőjük, legelőjük volt, ugyanis a település külterülete már akkor is kicsinek bizonyult más falvakhoz viszonyítva.

Ismert határrészek: Határkapu, Versenytelek-hát, Csúcs-hegy, Bérc, Szépágú cser.

A szorgalmukról, munkabírásukról ismert désházi emberek az évszázadok során földvásárlással gyarapították a falu mezőgazdasági területét. A környező falvak határaiban több kilométer távolságra fekvő földeket is megvett a désházi gazda. Ilyen határrészek: Bőnye (szántó és legelő Szilágyszeg és Szilágycseh között), Szilágyszegi forduló, Burjászó, Nádasdi-határ, Nagyszegi-határ, Dabjoni-határ, Szénafű, Hatfaludi (szántó és rét). A 19. század végén, 1895-ben a falu gazdasági területe 705 katasztrális hold (406 hektár – szerk. megj.) volt, amelyet az 1950-es évek végéig sikerült 520 hektárra növelni.

Ma a falu belterülete 95,35 hektár, ebből 63,83 lakott terület, és közel 400 telket foglal magába. Az egykori külterület nagysága lényegesen nem változott.

A désházi korongozásról

A falu szerény gazdasági lehetőségei miatt a lakosság jelentős része századok óta fazekasságból pótolta a jövedelmét. Szilágy megyében Zilah és Szilágysomlyó mellett Désháza volt jelentős fazekas központ. Tányérokat, tálakat, csuprokat, szilkéket, káposztásfazekakat, virágcserepeket, sőt kályhacserepeket is készítettek. Dr. Kós Károly néprajzkutató 1850-ből származó adatokat talált a désházi kályhacsempékre vonatkozóan, miszerint a kisdobai papi lak csempéit Désházán készítették. Kutatásai szerint az első világháború előtt 65 fazekas volt a faluban. Az értékesítést azonban megnehezítette, hogy a zilahi és a somlyói fazekascéhek nem engedélyezték a désháziak számára az árusítást ebben a két városban. Zilahon csak 1900-tól árulhattak, miután a désházi fazekasok elkészítették a zilahi kórház számára szükséges cserép vízvezetékcsöveket. Így a désháziak a tövisháti piacokon, vásárokon árultak. Szekereikkel eljutottak Nagykárolyig is, az Alföldig, ahol termékeiket gabonára cserélték.

1954-ben 36 iparengedéllyel dolgozó fazekas volt Désházán. Azonban e háziipari munka iránt egyre inkább csökkent az érdeklődés, mert az iparban, az építőtelepeken új munkalehetőségek jelentek meg (például Nagybányán), s népszerű lett a kőműves és az ács szakma. A désházi kőművesek, ácsok ma is elismertek. A múlt század ’70-es, ’80-as éveiben Désházán már csak két fazekaskorong forgott, a Szarvadi Gyuláé és a Hunyadi Imréé. Betegsége miatt Szarvadi Gyula már keveset dolgozott, de Hunyadi Imre a fogyasztási szövetkezetnek is bedolgozott. A hagyományos cserépedények mellett ő már boros, pálinkás és kávés készleteket is készített.

Máté Lajos fazekas

Ma már csak egy fazekas dolgozik Désházán, a 38 éves Máté Lajos. Mosolyogva fogad, ha belépsz a műhelyébe, s kemény darabossággal hullnak belőle a szavak, amikor a munkájáról mesél. Látszik rajta, hogy szereti, amit csinál, s boldog, ha megoszthatja mással is az örömét. Már gyermekkorától vonzódott a fazekassághoz.

Szívesen elnézte a korongozó szomszédját, Petkes Sándort, aki besegített az apósának, Hunyadi Imrének, mert sok volt a szövetkezeti rendelés. De Imre bácsihoz is szívesen bejárt, segített neki, s rejtett büszkeséggel mesél arról, hogy ügyes-bajos dolgai, elfoglaltsága miatt az öreg fazekas gyakran megbízta, hogy felügyelje a tüzet a kemencében. Az apja, a nagyszülők nem foglalkoztak ezzel a mesterséggel, de a dédapjai, a Marcik, vagyis Nagy Bálint Marci meg Miska Marci, fazekasok voltak. Tőlük örökölte az agyag iránti szeretetet, az alkotói kedvet. Az 1989-es fordulat után sikerült meggyőznie szüleit, hogy egy fazekaskorongot szerezzenek neki, s azóta dolgozik. Előbb virágcserepeket készített, majd komolyabb feladatokra is vállalkozott. Vallomása szerint öröm számára, hogy keze által formálódik az agyagtárgy, s a marka alatt tartott kifúrás előtti agyaggolyó fogása, irányítása ma is élményt jelent neki.

Az alapanyagot a Bükk-kertben ássa ki, a falu melletti legelőn. Valamikor az öregek öt-hat méter mélyre ástak le, míg elérték a szürke agyagréteget. Ott aztán a gödröt öblösítve termelték ki az agyagot, de óvatosan, mert életveszélyes volt. Hunyadi Imre édesapját valamikor omlás miatt ott érte a halál. Ma már nem ásnak olyan mélyre. Lajos nem szürke agyagból, hanem palából dolgozik. Ez jobb, mert nem hasad, nem kajszul száradás közben, nem olyan érzékeny, mint az agyag. Csak mázas edényt készít, a zománcot Korondról, Székelyföldről szerzi be. A festést is ő végzi, bár ez mindig az asszonyok dolga volt. A kerekvirágos mintát kedveli leginkább, tulipános, szegfűs, almás mintákat nem fest. Azokat a régiek festették, Imre bácsi, Gyula bácsi. A désházi cserépedényre mindig a virágos mintázat volt a jellemző. A zilahi edényeken megjelent a madár-motívum és a hullámos vonalazás, de a désházi edények mindig csak virágosak voltak.

A virágait natúr vagy színes alapra festi. Leggyakoribb a fehér, de zöld, kék és barna színeket is használ. A fiatal fazekas folytatja a hagyományt, tányérokat, fazekakat, szilkéket, csuprokat készít, de van nála béleses tányér, szűrő, boroskancsó poharakkal, váza és kürtőskalács-sütő is. Otthonról értékesíti termékeit. Nincs lehetősége arra, hogy vásárokba járjon. A világhálón is reklámozza tárgyait, s gyakran személyes rendelésekre dolgozik. Elmondta, hogy sok terve lenne, de egyet elárult. A régi típusú kemencéje helyett újat szeretne, más típusút, négyszögletest, az kisebb is lenne.

Máté Lajos útja egyéni, de a boldogulást, a megmaradást szolgálja és értékmentő. Hozzátartozik a falu világához, összekötő kapocs annak múltja és jelene között.

Új mesterségek

A századvég gazdasági fejlődésének hatása Désházán is megmutatkozott. A férfiak az építőtelepeken, ipari egységekben dolgoztak Nagybányán, Zilahon, Szilágycsehben. Ingáztak, nem költöztek ki a faluból, így a település az utóbbi 30–40 évben teljesen megújult. Az új, emeletes házak sokasága jelzi ezt a folyamatot, s ez a faluközösségben élő összefogási szellem, a kaláka hagyományának is köszönhető. Itt a család, a rokonság, a szomszédság ma is összefog egy-egy nagyobb munka elvégzésére. A désházi kőművesek, ácsok jó mesteremberek hírében állnak, s a ’89-es fordulat óta vendégmunkásokként már külföldön is dolgoznak, például Magyarországon, Németországban, Fran­cia­országban.

A hatodik mandátumát töltő Molnár József polgármester elmondása szerint Désházán fogékonyak az új lehetőségekre, kihasználják azokat. Első helyen az építészeti vállalkozók állnak (16), akik 10–20 embert foglalkoztatnak a megyében és azon kívül is. Ezek mellett hat egyéni mezőgazdasági vállalkozó is van a faluban, akik növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Nyolc magánvállalkozó a kereskedelemben és a szolgáltatások területén dolgozik. A faluban több vegyesboltot, bárt nyitottak, sikeres a személyszállítási vállalkozás, működik itt olajprés, takarmánykészítő malom, több asztalos, autóbádogos és -javító műhely, és informatikai tanácsadót is találunk a faluban. Sikerük titka a kemény munka, az odafigyelés, a pályázati lehetőségek kihasználása a fejlesztések érdekében.

Lakosság

Désháza lélekszáma az évszázadok során fokozatosan gyarapodott, a falura nem volt jellemző az elvándorlás. A múlt század második felében a bányákban és az építőtelepeken a falutól 60–70 kilométer távolságra dolgozó férfiak csak hetente jártak haza, s az inói állomástól Nagyszegen keresztül hat kilométert gyalogolva hozták a pénzt, a kenyeret, a cukrot, az olajat, ami kellett a családnak.

1847-ben Désházának 225 lakosa volt, mind református. 1890-ben a lakosok száma 619-re nőtt, ebből 609 volt magyar, nyolc román és kettő más nemzetiségű. 1920-ban 742 lakost írtak össze a faluban, 732 magyart és tíz zsidót. A század folyamán a lakosság száma szinte meghétszereződött. Az 1992-es népszámláláskor 1254-en laktak a faluban, 1252 magyar, egy-egy román, illetve más nemzetiségű. 2002-ben a népesség 1268, a 2011-es népszámláláskor pedig 1262, ebből 1261 magyar és egy román nemzetiségű volt. Désháza Szilágyszeg község legnépesebb települése.

Désháza a Tövishát népes falvai közé tartozik. A désháziak mindig is ragaszkodtak a falujukhoz. Kevés kivételtől eltekintve még néhány évtizede is csak helybeliek kötöttek egymás között házasságot. Ma körülbelül 200-an dolgoznak külföldön vendégmunkásként, de a családi szálak még ide kötik őket. A fiatalok közül azonban már többen az anyaországot választják.

Uszkai Zoltán lelkipásztor szerint Désházán is beindult a természetes fogyás. 2015-ben 17 halottat temetett, és csak kilenc gyermeket keresztelt, ezek közül is kettőt Magyarországról hoztak haza keresztelni. Nyolc pár kötött házasságot, de ebből három az anyaországban telepedik le. Vegyes házasságot Désházán nem kötöttek. Ezek az emberek még őrzik a magyarságukat.

Templom és iskola

A lakosság zöme református. Az egyháztagok száma 1182, kevés pünkösdista és jehovista is él a faluban. A templomot 1858-ban szentelték fel, több mint tíz évig épült. A toronyban két harang található, a kisebbik felirata: „A nemes Désháza-i reformata Szent Ekklezia öntette Anno 1777”. Az 1920-as években vásárolt nagyharang felirata: „Schieb & Raunitz Sibiu – Nagyszeben Isten dicsőségére öntetett a désházai Ref. Egyház híveinek áldozat készségéből az Urnak 1926 esztendejében”.

A falunak két temetője van. A régiben még találunk jellegzetes tövisháti faragott gombfákat. A férfiaké turbános vagy koronás alakot ábrázol, az asszonyoké csapott tetejével keszkenős fejre emlékeztet. Ma már a gombfák helyett kőből, műmárványból készült sírköveket állítanak halottaiknak a désháziak.

A templom előtt emlékművet emeltek, amely 25 első világháborús és 18 második világháborús helybeli hős nevét őrzi, valamint Nagy Sámuel (1971–1989) sorkatonáét, aki az 1989. decemberi véres események során kapott halálos lövést Brăilán december 24-én.

Néhány évtizede a Tövisháton Szilágycseh után a désházi volt a legnépesebb iskola. Akkoriban a faluban alig volt egyke, gyakori volt a háromgyermekes, de több négygyermekes család is akadt.

A ’70-es, ’80-as, ’90-es években három óvó- és négy tanítónő, nyolc szaktanár dolgozott az iskolában. Egy-két helyettes tanár kivételével mind szakképzettek voltak. Az osztályok létszáma 25 fő körül mozgott, de az akkori pártpolitika miatt kedvezőtlen körülmények között folyt az iskolai tevékenység. Négy tanteremben zajlott a tanítás délelőtt és délután. Változás az elmúlt évtizedben volt tapasztalható, amikor 2006-ban teljesen felújították az iskolaépületet, 2010-ben pedig átadták az óvoda új, korszerű otthonát. Mindkét munkálat uniós támogatással valósult meg. A tanintézmény igazgatója Szarvadi Katalin.

Az utóbbi időben Désházán is visszaesett a gyermekvállalási kedv. Mivel az egy-, illetve kétgyermekes családmodell vált uralkodóvá, az elmúlt évtizedben feltűnően csökkent a gyermekek száma. Félő, hogy ebben az iskolában is bekövetkezik a hihetetlen, az összevont osztályban történő oktatás. A désházi iskola osztálylétszámainak változását a grafikonon lehet követni.

Az 1999-2000 tanévben a 2. és 3. osztályt összevonták. Ezen kívül önálló osztályok működtek, tehát a pedagógusok száma – valójában a normák száma – állandó volt. Az előkészítő osztály bevezetése óta a három óvó- és négy tanítónő helyett két óvó- és öt tanítónő dolgozik iskolánkban.

Hagyományőrzés

Désháza hagyományőrző település. Egykor a falu együtt élt a hagyományaival, s mindnyájunk gazdagodására ragaszkodott szellemi és anyagi értékeihez. Az egymásra utaltság, az összefogás áldásának felismerésében gyökerező kaláka ma is él, s a családi, emberi összefogásnak köszönhetően itt a lebontott ház helyén néhány hét elteltével pirosban, tető alá kerül az új emeletes téglaépület.

A népviselet azonban már a múlté. A múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a nők még viselték a színes szoknyát, a lékrit, a fehér ingvállt, s még lehetett látni désházi lányt sok színes gyöngysorral a nyakában, szalaggal a hajfonatában. A szekrényekben őrzik a legények gombos lábliát is, a hímzett surcát, amelyet mint elfogadott szerető kapott a legény a leánytól, s ezt faragott guzsallyal, mangurlóval, sulykolóval viszonozta.

A családi élethez kötődő hagyományok közül a lakodalmi szokások a legmaradandóbbak. Az esküvő előtti szombaton a lányok még kakast pattintanak, hogy másnap azzal díszítsék a vőfénybotokat, ahogy Désházán mondják. Csütörtökön a vőlegény és a menyasszony hívogatói indulnak külön-külön hívogató kendővel a karjukon, hogy meghívják a vendégeket, őket követik a vőfélyek, akik díszes bottal, kosarakkal mennek együtt, hogy összegyűjtsék az ajándékokat. Pénteken a segíteni hívott gazdasszonyok még ma is szalagos tyúkokkal mennek a lakodalmas házhoz.

Még vannak, akik a sirató estét sem hagyják feledésbe merülni. Ez a péntek esti leánybúcsúztató, amikor a menyasszony elbúcsúzik a barátnőitől, s megvendégeli őket. Az esküvői események szereplője a szompolyasszony is, a kontyoló asszony, aki a vőlegény vőfélyének, a nagyvőfélynek a felesége, közeli rokona. Kontyolás már nincs, de a szompolyasszony öltözteti a menyasszonyt a nyüszőlánnyal, s ő az, aki hérészkor, az esküvő után egy héttel bevezeti őt a templomba, az asszonyok első padjába. A nagyvőfély ugyancsak a férfiak első padjába vezeti az ifjú férjet. Délben a menyasszony szülei várják ebédre a családot.

A désházi élő hagyományhoz tartozik a népi személynévrendszer is. A családnevek – Molnár, Nagy, Petkes és a keresztnevek – András, József, Imre, István, Anna, Rózsa, Zsuzsa – gyakorisága miatt a faluban nagyon gazdag ragadványnévrendszer alakult ki a falubeliek azonosítására. Itt mindenkinek van egyéni vagy családi ragadványneve, amely ma is öröklődik. Néhány ilyen név: Samu, Bandi, Lenci, Viktor, Endre, Gazsi, Pál Zsiga, Gyuri Pesta, Dobai Sári, János Kati, Kopasz, Bába, Erdész. Ma a hagyományos utónevek egyre ritkábbak, a szülők új, divatos neveket adnak a gyerekeiknek, de a megkülönböztető nevek tovább élnek.

A fiatal nemzedék

Nem lenne teljes a Désházáról alkotott kép, ha nem szólnánk az e közösség jövőjét jelentő fiatalokról. Példaértékű ezeknek az ifjaknak a tenni akarása, feladatvállalása. Ezt a Désházi Ifjúsági Klub (DIK) tevékenysége igazolja. A DIK 2011 februárjában alakult Kolozsváron tanuló két désházi egyetemista kezdeményezésére, hogy történjék valami a falujukban, ahogy ők mondták, ne legyen unalmas, legyen jobb, szebb, vidámabb, tartalmasabb az ifjúsági élet, hogy a fiatalok szeressenek itthon lenni.

Petkes Róza elnök szerint ezt sikerült elérniük. Az elmúlt öt év alatt sok mindent megvalósítottak, számos sikeres rendezvényen vannak túl. Közösségépítő céllal kirándulásokat szerveztek, focicsapatot, néptánccsoportot hoztak létre, s rendszeresen faluújságot szerkesztenek, a CsupIrkát, de jótékonysági rendezvényeket is tartanak. Sikeresek voltak a táncházak, a versmondó és tojásfestő versenyeik, a Ki mit tud? vetélkedők, az emlékműsorok. Jelenleg a klub 21 tagot számlál, jelszavuk: „Együtt Désházáért!” A fiatalok focicsapata mellett az öregfiúk is pályára lépnek: 2014 augusztusában például, a Szilágy megyei Szent István-kupa mérkőzéseit Désházán tartották.

2012 tavaszán alakult a DIK irányításával a Csuporka Néptáncegyüttes. Az elnevezés a désházi hagyományos foglalkozásra, a fazekasságra utal. A csoport irányítója Molnár Andrea. Céljuk a falu népdalkincsének, táncainak éltetése, a hagyományőrzés. A szi­lágy­csehi Berekenye és a zilahi Terbete táncegyüttesek sikeres bemutatói keltették fel a néptánc iránti érdeklődésüket, s késztették őket egy désházi tánc­cso­port létrehozására. Azóta működik még egy csoport, amely az utánpótlást biztosítja, ez a két éve táncoló Kiscsuporka, a kisiskolások csoportja. Megalakulásuk óta sokszor léptek fel sikeresen otthon, különböző eseményeken „hangulatfelelősökként” táncoltak, de szerepeltek már a zilahi Magyar Napokon, Székelyföldön és az anyaországi Bács-Kiskun megyében is.

Az együttes tagjai a tánc mellett oktatnak is, egy éve néptáncot tanítanak a zilahi Mihai Eminescu Általános Iskolában.

Désháza jelene, a désházi emberek, fiatalok elszántsága, tenni akarása, a „nem hagyom magamat” életfelfogása igazolja, hogy a Tövisháton van jövője a magyarságnak.